Egymásnak feszülve

Van, hogy az ember nem irányíthatja a sorsát. Ezek a szituációk tudják leginkább megkavarni az eseményeket. Pl., ha közben csörög a mobilod, miközben egy női test feszül a tiednek.

Vannak helyzetek, mikor az ember nem tehet semmit. Ez egy ilyen szituáció volt. Nem én irányítottam a dolgokat, azok csak úgy megtörténtek, s most mégis törhetem a fejem, mit is mondjak odahaza...

A nő szabályosan nekem esett. Kezdetben mindent elkövettem, hogy távol tartsam magamtól. Két kézzel próbáltam eltartani testét az enyémtől, de hát mégiscsak egy csinos asszonyról volt szó. Úgyhogy végül engedtem a nyomásnak. Tudjátok, hogy van ez?! Van egy pont, mikor az ember már képtelen hátrálni. Egy bizonyos határ, amit átlépve úgymond belenyugszik helyzetébe, megbékél a sorsával és hagyja, hogy az legyen, amit a másik akar. Meg azért valljuk be, ott van az udvariasság is, hisz ki látott már olyat, hogy egy hölgyet csak úgy visszautasítson a férfi, ha az akar valamit. Nos, én se lökhettem csak úgy ki az utcára...

Éreztem, ahogy keze az enyémnek nyomódik, feje a mellkasomhoz ér. Folyamatosan mozgolódott, minél jobb fogást keresve. Figyeltem, ahogy igyekszik egyre kényelmesebb pozíciót felvenni.  Teste testemnek feszült. Háttal állt nekem. Egyik mozdulatsornál valahogy sikerül a könyökét a gyomromba ékelni. Nem nagyon, csak annyira, hogy egy hangyányit nehezebben vegyem lélegzeteimet. Próbáltam oda se figyelni erre a kis kellemetlenségre. Érdekes, még arra is emlékszem, hogy hajából lótuszvirág illata csapott felém. Valahonnét az oldaláról egy apró vízfolyam indult útnak, s valahol kettőnk között csöpögött alább. Még nem helyezkedtünk el teljesen, de már majdnem megvoltunk. Egyre nehezebben jutottam levegőhöz. Nagy nehézségek árán, de sikerült hasamból kitessékelni kezének ékét és örömmel szívtam be a kissé izzadságszagú éltető erőt. Furcsa mód még az is rémlik, hogy amint kifújtam tüdőm tartalmát, az általam keltett apró szellő kissé megborzolta frizuráját, s megbolygatta tarkóján az amúgy nyugalmi állapotban levő pihék sorát. Félrefordultam, hogy légzésem se zavarja őt. És ekkor... A telefonom elkezdett berregni...

Az az átkozott telefon. Tudtam, hogy az asszony az. Na jó, csak barátnő. Féltékeny típus. Hirtelen kényelmetlenné vált jelenlegi helyzetem. Szédülés és hányinger vett rajtam erőt. Menekülnöm kellett. Szinte automatikus, ám mégis suta, kapkodó mozdulatokkal fülembe dugtam headsetem, miközben igyekeztem szabaddá tenni magam.

- Szia kedves! De korán keltél ma fel! - próbáltam mosolyt erőltetni szavaimba. Valahogy nem ment túl könnyen. Hogy is mehetett volna, hiszen az előttem álló másik nő teste még mindig nekem feszült. Mit feszült?! Mintha élvezte volna a helyzetet, még rá is játszott a dologra. S míg én a telefonba beszéltem, ő kicsit kacéran válaszolt:

- Szia, igen, korán volt.

Barátnőm persze egyből meghallotta az idegen hangot. Szinte éreztem, ahogy kezdett durcássá válni a viselkedése. Hirtelen kifogytam a szavakból. Csak nagy nehézségek árán tudtam kinyögni:

- Jó lenne együtt kávézni!

Mintha csak erre várt volna társaságom, kapásból rávágta:

- Köszönöm, én már ittam otthon.

Megfordult velem a világ. Nem hittem el, hogy annak a tyúknak pont akkor kellett nekiállnia poénkodni! Ilyen nincs! Le mertem volna fogadni, hogy élvezte a helyzetet. Biztos voltam abban, hogy direkt arra játszott, hogy a barátnőmtől elszakítson. A vonal túlsó fele se maradt süket. Kedvesem egyből félrelépéssel vádolt, és nekiállt elmondani mindennek. Hiába próbáltam megszólalni, semmit nem engedett. Hiába akartam megmagyarázni akkori helyzetem, esélyt se adott rá. Próbáltam csitítani azzal, hogy:

- Szeretlek, tudod?

De mintha a falnak beszéltem volna. Magamban azért fohászkodtam, bárcsak ne mentem volna el addig. Bárcsak kiszálltam volna korábban. Úgy éreztem, menekülnöm kell. El onnan! Vannak dolgok, miket nehéz kimagyarázni életünk párja előtt. Vannak olyanok is, amiket lehetetlen. Azt a nőt pedig biztosan nem tudnám. Kicsúsztam gyorsan mellőle, szerencsére épp megálltunk. A nyitott ajtón, mint a szélvész, úgy ugrottam ki, közben mobilomba ennyit súgtam:

- Bocs, de most le kell szállnom, szia drága!

Hátranéztem, s szemügyre vettem azt a hölgyet, aki miatt kénytelen leszek egész este magyarázkodni. Akkor jöttem csak rá, hogy a zsúfolt busz bejáratánál lévő asszony is csak abban a pillanatban vette észre fülesem, s hirtelen minden haragom, mit iránta éreztem, semmivé vált. Mosolyogva néztem, ahogy a jármű továbbindult az esőben, s szinte hallottam, ahogy kitört belőle a nevetés. Képzelem, mit gondolhatott rólam...

Na de hogy fogom a szavait otthon kimagyarázni?

A csúcsforgalom saga előzményei és folytatásai

Kép forrása

2010. január 14.

Balage