EGY TRAGIKUS NAPON

Egy fiatal ember felelőtlenség miatt elveszítette a jobb szemét. Volt alkalma meggyőződni arról, hogy mennyit ér az ember a vállalkozók szemében, ha már munkaképtelen. Tisztelet a kivételnek.


Egy megszokott pénteki napra ébredt Sanyi. Táskájába tízórait pakolt, és behúzta maga mögött a háza ajtaját a kora reggeli órában. A munkahelye a községben három kilométerre volt a családi háztól, ezért megszaporázta lépteit, mivel később indult a megszokott időnél. Mintha valami visszatartotta volna, nem nagyon volt kedve dolgozni menni. Amikor beért, az üzemvezető fogadta, hogy a rendelést be kell fejezni, és egy kicsit rá kell gyorsítani. Az embereinek kiadta a munkát, mivel művezetői beosztásban dolgozott, és ő is beállt az egyik körfűrészre dolgozni, besegíteni a csoportnak. Jól ment a munka egy bizonyos pillanatig, amikor egy nem várt esemény zavarta meg a dolgok menetét. A körfűrész asztalán néhány fenyőfahulladék sétált ide-oda a gép rázkódása miatt. A forgási sebessége a gép tengelyének kilencezerre volt beállítva. A védőt figyelmetlenségből vagy nemtörődésből nem rakták fel, ami óriási nagy hiba volt a részükről. Egy pillanat alatt meg is történt a baj. Az egyik ember odament Sanyi mellé, a vállát megérintette, és hozzászólt.

- Mester, a léceknek mind a két oldalát kell-e csiszolni?

Ebben a pillanatban odafigyelt, és válaszolni akart, de nem tudott. Olyan hatalmas ütés érte a jobb szemét, hogy életében ilyet nem tapasztalt. Négy-öt színű csillagot látott a szeme előtt, és a fájdalom, amit érzett, a földre kényszerítette. Guggoló állásban a két kezére támaszkodva próbálta tartani az egyensúlyt, hogy ne essen orra. Érezte, amint az a munkás, aki megszólította megfogta a karját, és fel akarta segíteni a földről, de ereje nem volt felállni. A szeme alatt meleg folyadékot érzett az arcán lefolyni. Gondolatai rögtön pánikba ejtették, mert azonnal tudta, az ütés erejét mérlegelve magában, hogy a szeme kifolyt. Elképzelését megerősítette az, hogy hirtelen az arcához kapott, és érezte a vastag kocsonyás váladékot szétkenve az arcán. Akkorra a fia is mellé jött, amikor a hangját meghallotta, kinyitotta a szemét a fájdalom ellenére is, de korom sötét volt előtte. Ekkor kérdezte meg őt kétségbeesve:

- Lóránd, az arcomon vér van?

- Egy kevés vér apukám a többi olyan fehér kocsonyás váladék.

Minden tiszta volt a számára, tudta, a szemének annyi.

Nyisd ki a szemedet apukám, lám, mi van vele - szólt a fia és Sanyi a kérésének eleget is tett.

- A szemed szét van szakadva, édesapám

Sanyi hamar átesett ezen a tragikus eseményen, és minél hamarabb a szemészeten szeretett volna lenni. Délelőtt kilenc óra van, a vezetőség összeszaladt, megkérdezték, mi történt, és mindenki visszament az irodájába. A fájdalomtól nyöszörögve, és reszketve a gyengeségtől ült a kapus szobában, és a fián kívül senki nem törődött vele. Mintha a föld nyelte volna el a főnököket úgy eltűnt mindenki. Az üzemvezető igazgatóhelyettes sétált a gyárban, az autója ott parkolt a bejáratnál, és meg sem gondolta, hogy azonnal be kellene szállítani a kórházhoz a sebesültet. A telefon nem működött a kapunál, így mentőt sem tudtunk hívni. Három órai kínlódás után fellángolt az emberi érzés az igazgató úrban, és bevitte a szemészetre Sanyit. Amíg az úton csendben hajtott az autóval a város felé a főnök, addig magában elgondolkodott a beteg, hogy milyen kicsi is az értéke a munkásosztálynak a vállalkozók szemében. Megdögölhetsz a vállalatnál, még ha a legjobb alkalmazottja vagy, akkor is, mert kicsi az értéked az ő szemében. Délután tizenhét óra van, a szemészeti rendelő ajtajában szenved a fájdalomtól, és várja a sorát szétszakadt szemmel. Legalább tízen vannak a főorvoshoz vizsgálatra előírva. Végre rá került a sor reggel kilenc órától délután tizennyolc óra körül kapta meg a választ, hogy be kell feküdnie.

- Mondja el, mi történt - szólt rá hűvös modorral a főorvos.

- Munkahelyi baleset, főorvos úr - válaszolta, szomorúan Sanyi.

- Meg kell mondanom jól elintézte. Holnap délután összevarrjuk a szemgolyót, majd azután lencse csere fog következni. - Többet egy árva szót sem mondott az orvos, a nővérkének intett, és egy fél óra múltán Sanyi egy csodás tiszta kórterembe feküdt. A személyisége az orvosnak teljesen letaglózta. Szigorú arcvonásokkal, az öltözete összhangban és szép dús fehér haja tiszteletet követelt. Egy talpig úriemberrel volt dolga a betegnek. De nagyon szűkszavú, viszont bizalomkeltő. Éjszakára fájdalomcsillapítót kapott, és csak másnap késő délutánra osztották be műtétre, mitől, borzasztóan félt. A szeme piros volt a véraláfutástól, az arca meg kék a hatalmas ütéstől. A hangulata lassan helyreállt, de a rettegéstől, hogy a szemében fognak matatni, a vérnyomása vacakolt nagyon. Beszélgetett a nővérkével, aki szolgálatos volt, és ő vigasztalta.

- Ne féljen semmitől, nem is fogja érezni a műtétet. Meg aztán lézerrel fogják csinálni, hamar vége lesz az egésznek. El fogják zsibbasztani, szépen kiszedik a sérült részt, lencsét tesznek bele, bevarrják, és már meg is van.

Ahogy elképzelte Sanyi a zsibbasztást, bizony nem lehet valami kellemes...

- Az az egy, amit érezni fog, hogy a szemgolyó mellé fogják beszúrni a tűt.

- Hát az viszont borzasztó lehet, rágondolni is rossz.

- Aki műtétre jött idáig, mindenki kibírta, maga sem olyan gyenge, ha azt a fájdalmat elviselte, amit a balesetkor átélt, ez semmi mellette.

- Könnyű neked gondolta magában Sanyi, mert nem neked van baj a szemeddel. Közben a műtőből bejött a segédnővér, egy nyugtatót beadtak, és levezették a földszintre. Az ajtón beléptek egy előszobába, tetőtől-talpig fehérbe öltöztették, és a fejére egy olyan sapkát nyomtak, mint amilyent a szakácsok szoktak használni. A lábaira kicsi fehér vászonból készített csizmát adtak, és a hátára fektették a kínzóasztalon. Úgy reszketett, mint a nyárfalevél a szélben. A főorvos megpróbálta megnyugtatni, az arcát leterítette vagy két fehér terítővel, aminek a szeme iránt lukas volt a közepe. Ő bizony a terítők alatt már most elkezdett nagyokat nyelni, azt érezte, hogy nem kap levegőt. Addig sem bírta, ha zárt helyiségbe kellett be mennie, így semmi esetre sem volt kényelmes számára a feje letakarása. Kezdődik a műtét, és mondta az orvos:

- Most meg fogom szúrni a szemét, zsibbasztani fogok.

A szemében érzett egy iszonyatos szúrást, ami eléggé fájt, utána egy másikat, ami már annyira nem szúrt, mert felkészülve várta. Öt perc, és többé semmit sem érzett, mármint fájdalmat, mintha újjá varázsolta volna a szemét a doki. De az izgalom, a nehéz légzés, a fészkelődés az megmaradt. A főorvos sokszor meg kellett szólítsa a mozgolódások miatt a beteget, mert nagyon óvatosan kellett dolgozzon, akárhogy is, de a szeméről volt szó.

- Ne mozogjon ember, mi van magával? - kérdezte az orvos

- Nem kapok levegőt, úgy érzem, megfulladok.

- Nyugodjon meg, és lélegezzen szabályosan, orron be, szájon ki. Érti, amit mondok, nem lesz semmi baj, jó ember.

Megnyugodott, de amikor a szemében matatnak, hiába, hogy nem fáj, de azok a tompa érintések nagyon idegesítőek tudnak lenni. Aztán az az örökös légszomj, ami nem hagyott alább egy percre sem, mindig megállásra kényszerítette a dokit ügyeskedése közben. Már elég rég bent volt a műtőben, amikor a főorvos megszédült, és pihennie kellett. Ugyanis szívbeteg volt szegény, és idegileg is kikészült a mozgó betegével. Egy pohár vizet adott a nővér neki, és nemsokára újra dolgozni kezdett a szemével Sanyinak. Megpróbálta, hogy segítse a munkája minél hamarabbi befejezésében viselkedésével, a sérült arra gondolva, hogyha rosszul talál lenni, ki fogja befejezni a műtétet? Ezzel önmagát is jól megijesztette. Nem tudta azt sem, hogy még mennyi van hátra a közbeavatkozásból, azt sem, hogy mennyire veszélyes, a szeme károsodása? Titokban remélte, hogy megmenti a doki. Most már rájött arra, hogy a vége felé vannak, a műtétnek, mert öltögette a doki össze a lencsét a szeme golyójávalés ezt már érezte. Egy következő öltés, és azt hitte, hogy ott helyben bevizel, olyan fájdalmat érzett. A fejét oldalra elkapta, és a doki már rá is förmedt dühösen.

- Mit csinál maga ember, mi baja van?

- Iszonyatosan fáj doktor úr, ezt nem fogom bírni!

- Ki fogja maga bírni, már csak három öltés van hátra.

A következő még jobban fájt ha nem szégyelli, ordított volna mint a sakál. Megragadta az ágy két oldalán levő vasrudat, és fájdalmában úgy kapaszkodott, hogy a tenyere alatt beforrósodott a vas. A nővérke fogta a fejét két kézzel, és leszorította, hogy ne tudja kapkodni ide-oda. Lerakta a doktor a szerszámokat a kezéből, és mondta a nővérnek hogy vége van. Két és fél órát tartott a műtét.

- Na, jó ember maga, egy különös eset volt, mi volt a gond, hogy annyit fészkelődött?

- ,Csak az főorvos úr, hogy nem maga volt a műtőasztalon hanem én.

Válaszolta neki viccesen, de ez csak leplezése volt a gyengeségének, hogy lássa a doki, milyen bátran viselkedik.

- Köszönöm doktor úr, - nézett hálásan a szemébe Sanyi egy különös érzéssel a szívében.

- Főorvos úr tessék megmondani, lesz még ebből szem, vagy soha nem fogok látni vele?

- Nem ígérhetek semmit, a szem három felé volt szakadva, és csúnyán károsodott.

- Tehát elveszítettem...

- A látása maximum tíz százalékos lehet majd.

- És ez mit jelent főorvos úr?

- Azt, hogy legfeljebb a periferikus látása fog működni, de az is nagyon gyengén.

Esztétikailag is a műtét elfogathatóvá tette a szemet, és nem kellett kivenni egészen. Tíz nap után szomorú szívvel vonult haza Sanyi a kórházból. A szeme totálkáros maradt.

 

 

 

János

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
janos
#15. 2013. április 19. 15:06
Köszönöm szépen Kedves Csilla.
Minden baj párjával jár hát még egy műtétem volt a szememen kivül ami orvosi felelőtlenségből fakad, és majdnem kikészültem. De mostmár mindegy.
Köszönöm a bíztató szavaidat.
előzmény: Csilla hozzászólása, 2013. április 19. 13:53
janos
#14. 2013. április 19. 15:01
Figyeltem rá hogy, ne derüljön ki az írásból de úgy látom mégsem síkerült.
Kedves Eliza nagyon jól esik hogy segiteni szeretnél, de én erre mit mondjak? Sikerült mindent elintéznem ha nehezen is. Csak egy fizetésembe került a mütét. Már kilábaltuk.
Hálás vagyok a jóindulatodért, Isten áldjon meg.
Puszi!
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2013. április 19. 11:20
janos
#13. 2013. április 19. 14:54
Kedves Answer!
Én is örülök, hogy össze tudtam szedni magam, nehéz megszokni a látást egy szemmel.
Nagyon ideges vagyok és nem tudok dolgozni, rendesen.
előzmény: Answer hozzászólása, 2013. április 18. 19:43
janos
#12. 2013. április 19. 14:51
Ezt a lustaságunknak, felelőtlenségünknek köszönhetem, a védőt fel kelett volna rakni.
előzmény: Szente Erika hozzászólása, 2013. április 18. 19:27
janos
#11. 2013. április 19. 14:50
Már túl tettem magam az eseten de nagyon nehéz. Köszönöm kedves Csaba.
előzmény: Bedő Csaba hozzászólása, 2013. április 18. 17:54
Csilla
#10. 2013. április 19. 13:53
Most még nagyobbat nőtt a szememben a főhős, hogy ezt a tragikus napot így meg tudta írni.
Kedves János, vigyázz magadra, mert, tudod, belőled csak egy van ( a többiek többen vannak, őket könnyű pótolni :))

Minden jót kívánok:
Csilla
előzmény: janos hozzászólása, 2013. április 18. 17:17
Eliza Beth
#9. 2013. április 19. 11:20
"A telefon nem működött a kapunál, így mentőt sem tudtunk hívni. " Itt gyanakodni kezdtem, de végig reménykedtem, hogy mégsem.
Sajnálom, de bízom benne, hogy fel tudod dolgozni ezt az "élményt". Ha legalább a másik szemed jó annyira, hogy átvegye a munkát.
Hát, igen, ennyit érünk, senkik vagyunk, csak amíg erőnk van dolgozni, addig számítunk, de akkor sem sokat...
Tudunk valamit innen a messziből segíteni?
Answer
#8. 2013. április 18. 19:43
Hát, nagyon szomorú történettel "debütáltál" a visszatérés nyomán...
Sanálom Sanyit, vagyis ezek szerint Téged.
Nincs szokványos gratuláció, csak az örömömet fejezem ki, hogy újra itt Vagy!
Ölellek: Answer
Szente Erika
#7. 2013. április 18. 19:27
Valóban egy tragikus nap volt. A váratlan események néha nagyon rosszul alakulnak, de nem tehetünk ellene semmit. Sajnálom, ha mindez veled történt.
Sok sikert.
Gratulálok írásodhoz.
Szép napot.
Erika
Bedő Csaba
#6. 2013. április 18. 17:54
Én most már tudom János, hogy veled történt ez a szörnyű dolog. Nagyon sajnálom, de annak viszont örülök, hogy újra itt vagy. Remélem még sok írásodat olvashatom, és abban is bízom, hogy a dolgaid, a lehető legjobb irányt veszik.

Minden jót kívánok!
janos
#5. 2013. április 18. 17:17
Kedves Kató, Csilla és Mara!

Sajnos a történet főszereplője, maga az író.
Nagyon borzasztó volt, végig csinálni.
Köszönöm, hogy itt vagytok velem.
Puszi mindannyiatoknak. Jön hogy sírjak de ennél rosszabb helyzetben is vannak emberek.
Mara
#4. 2013. április 18. 15:54
Kedves János!
A történet rettenetes, de szemléletesen fogalmaztad meg.
Szeretettel gratulálok: Mara
Csilla
#3. 2013. április 18. 15:45
Kedves János!
Szeretettel köszöntelek újból a Tollal.hu-n.
Tudod, Veled együtt egy kicsit közelebb kerül hozzám Erdély, az őshaza, a büszke, bátor, melegszívű, soha meg nem alkuvó székely emberek mentalitása.

Olyan átélhetően írtad le ezt a tragikus történetet, hogy megborzongtam.
A főhős igazán erős ember. Szörnyű lehet a látás elvesztése.
Gratulálok írásodhoz, gyakrabban látogass be hozzánk!
Baráti üdvözlettel:
Csilla
Juhász Kató
#2. 2013. április 18. 13:39
Tragikus történet, úgy írtad le, mintha átélted volna.
Érzékelhettük azt is, hogy az orvos is ember,
és gyengélkedhet.
Bizony, gyakran egyetlen rossz mozdulat, egy pillanatnyi figyelmetlenség elég az ilyen súlyos sérüléshez.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek