Egy marék csavar

- Elgyötörtnek tűnik, üljön le kérem - mondta és az üres székre mutatott. - dohányzik? - kérdezte, majd hanyag mozdulattal elém csúsztatta cigarettatárcáját.

 

- Sarolta kedves, hozna egy pohár vizet a barátunknak, biztosan megszomjazott. - Sarolta, a kiszáradt negyvenes, akinek egyetlen izgalom az életében, ha valaki megkívánja, gyűlölködő pillantásokat vetett felém. - Tessék - szólt nyersen, felém nyújtva a poharat. - Ó, köszönöm Kisasszony, mosolyogtam. Némán szívtuk a cigarettát, szemünkkel párbajoztunk, latolgattuk a másik erejét, gyengéjét. - Gyújtson nyugodtan, ha megkívánja, ne kéresse magát - szólt atyai hangon az asztal túloldaláról vendéglátóm. -  Különben meg hazudjon, engem nem érdekel az igazság. Engem csak az érdekel, hogy sikeres legyek, sikerrel zárjam le a nyomozást. De akkor magának vége. Úgyhogy hazudjon, hazudjon, csak legyen következetes.

 

A „jótanácsot" hazudjon, mint csiga a nyálát több mint harminc év óta húzom, hordozom.

 

- Úgy ölelj, hogy megperzselődjek, elhamvadjak az érintésedtől. - Az utolsó szavak. Órák, talán annyi sem. Nem tudtam, nem lehetett érzékelni időt. Tudta, tudtam. Másfél év, talán kettő. Eddig tartott az ősrobbanást, a kozmosz minden rejtett szegletét megjáró szerelmünk. Neki első, nekem majdnem az utolsó. Nehezen indult. Két világ. Űző és üldözött. Néha szerepet cseréltünk. Toboz a nyomasztó szürkeség elől, én a másik, az akkor már legyőzött, eltaposott fekete lelkem elől futottam. Mert nekem két lelket rendelt az Isten. Azt az elhajított sötétet és azt, amelyiket ismersz, amelyiket az a másik elragadott.

 

Dacos voltam. Makacs székely. Keskeny ösvényen, a magam útján járó. Szűk volt a hely, hát egyedül, s ha utamat állták, csellel vagy erővel, de elsöpörtem az akadályt. Ahogy akkor mondták nem szocialista embertípus. Még ebben a mag, legfeljebb csíra állapotban sem. Minek is tarthatnám egykori magamat. Gimnáziumban még nem ember az ember, pontosabban nem felnőtt. Nem az érettségi után sem, főleg nem az, ha „eltanácsolják" már a nagy megmérettetés előtt. Dr. Szekeres József igazgató úr, mint béka, hogy félelmetesnek tessen, valójában szánalmas, de dicsőségesnek vélt munkásmozgalmi múltjára támaszkodva diadalmasan felduzmaszkodott - kitiltalak a kerület összes iskolájából - sziszegte horgeresen.

 

Kocsmák és nehézmunkások világa. Apám eleganciája, amit többé-kevésbé elsajátítottam, már nem volt elég, hiányzott a hozzátartozó bölcsesség. Utáltam a gonosz, vaskos tréfákat, az egysíkú,fantáziájukat, a műhelyek szuvas odvában nyugati magazinokból kivágott papírnőket, kicsinyességet. Visszahúzódó, magamba forduló lettem. Futottam munkahelyről munkahelyre, üzemből raktárba. Végül elindultam arra hosszú, majdnem végzetes, sötét utazásra. A már ki tudja mióta bennem szunnyadó fekete lelkem friss erőre kapva ismeretlen mélységek felé rángatott. Szinte semmit sem vittem magammal. Három könyv volt a csomagomban: Ady versei, Az ember tragédiája és az Újszövetség. Ezeket olvastam össze-vissza, s ha befejeztem egyet rögtön kezdtem elölről. Muzsika sem volt több: Vivaldi, Mahavishnu, Pink Floyd. És két barát. Rajtuk és családomon kívül nem érintkeztem senkivel. Mogorva voltam, életunt. Nyáron a kavicsos tó partján, télen a szobámban: Ady, Madách, Biblia.

 

Éjenként beszállok a csónakba, az én csónakomba. Hol sima tükrű, hol csapkodó vizeken kerülni a sziklát, lapos tetején a csontjaimra száradt bőrömmel, megvívni a belőlem támadt démonokkal.

 

Nem a gyógyszerek, szedésüket elég hamar abbahagytam, inkább a zene, a könyvek suttogó igaza, a családom és a két barát hívása lassan a fény felé emelte a tekintetem. Tél vége, vagy tavasz eleje lehetett. Hófoltok, víz, sár. A még hideg, metsző szél napsugárral keverve csapkodja arcom, ahogy futok a tó felé. Szívom a nedves föld illatát.

 

Az Úr Illésként elviszi mind,

Kiket nagyon sújt és szeret:

Tüzes gyors szíveket ad nekik,

Ezek a tüzes szekerek              

(Ady Endre: Az Illés szekerén)

 

Félelem nélkül, egyenletesen haladok, megtart, bár recsegő, vizes hátú jégen járok. Uram nem tudom, szeretsz vagy sújtasz, de lélekből kettőt kaptam Tőled, a sötétet, melyet látsz és ezt az elnyomott másikat, amellyel szólok Hozzád. Félek, titkod megtartod, de ha terved van velem, átengedsz a túlsó partra. 

 

Időnként elhúzza, majd közelebb tolja a cigarettás dobozt. -  Miért? - Csattant a kérdés. milyen céllal utazgat erre? Nem, nem tudom, semmit sem tudok. Közelebb tolja a cigarettát - gyújtson rá - mosolyog, de ahogy mozdul a kezem, visszahúzza - Miért?

 

Nehezen indult. Két világ. A lelket vesztett, vagy visszakapott fiú és az otthon, talán ironikus, de lélektelen szigorából, magányából menekülő lány. Nehezen indult, mert akkor még nem voltunk egymásnak valók. És a múltam, a határszökés.

Kubai fehér rum és egy rosszul szerelt szekrény. E. elvtárs nem győzött szitkozódni. Első találkozás. Sokáig halogattuk az ismerkedést. Nem szerettem az elvtársak világát, az elvtársak sem engem és E. elvtárs az ország legnagyobb gyárának elsőtitkára, Toboz mostohaapja volt. - Milyen pocsék munka. - Mutatott E. elvtárs vadonatúj szekrényére. - Látod, hiányoznak a csavarok. -

Újabb töltés a fehér rumból. Akkor már újra tanultam. A Kisképzőben fémművességet, esti tagozaton. E. elvtárs nem értette miért nem leszek vállalkozó (maszek, ahogy akkor nevezték). Minek az egyetem. Az nőknek való, nekik nem kell családot tartani.

Egy marék csavar. Talán annyi sem. - Csavart hozok - mondtam neki - amilyen kell, van a műhelyben. - E. elvtárs rosszallóan nézett. - Az lopás! Olyant Te nem csinálhatsz. Majd a gyárban legyártatom - szólt megenyhülve. Lenyűgözött a tulajdonszerzés eme nagyvonalú dialektikája.

- Hazudjon, engem nem érdekel az igazság - figyelmeztetett jóindulatúan a nyomozó. Hazudjál kérték Toboz riadt, remegő szemei. Hazudjál, mert különben nem egy marék, de egyetlen darab dialektikus csavarod sem lesz, és akkor soha sem leszel egyenlő az egyenlőbbekkel. Utolsó órák, talán annyi sem. Nem tudtam, nem lehetett érzékelni időt. Mindent elborított a csiganyál, körbefont. Mint a kígyó, lassan szorította az életet.

 

Egyedül voltam, újra egyedül.

 

Örök hó fedte. Talán ezért, talán másért, ki tudja, csábított, vonzott. Itt alul szinte örök tavasz, virágok, méhek. Tudtam, hogy elérek a zord, jeges sziklákig. Éreztem, hogy képes vagyok rá. Az sem érdekelt, ha nem jutok el a csúcsig, csak minél magasabbra. Kimerülni, megfagyni szabad. Zuhanni nem, mégis napok, hetek óta tudom, nem fejezem be az egyetemet.  Megszületett a kisfiunk, nem a vágyaim, a családom fontosak.

Egyik tányér a másik után - ketten vagyunk, a nyomozó és én - sorban robbannak szét a konyha kövén. Hazudjon, engem nem érdekel az igazság. Körülöttem, mint a krátertavak, kénköves bűzzel forr a csiganyál.

 

Másfél évig voltam munka nélkül, örülnöm kéne, újra van munkahelyem. Nálam nyamvadtabb, szerencsétlenebb embereket látok nap mint nap. És mégsem, örülni mégsem tudok. Nem rossz, de másnak, megállapodottabb embernek való munkát végzek. 

Az éjszakák, az éjszakák.  

Alszik a város. Néha elmegy egy vonat, éjszakai busz. Valami más munkáról álmodok, értelmesről. A távolból elindul felém egy barátságosan mosolygó alak. Úgy jön át a kerítés vasrácsain, mint ha ott sem lennének. Felém tol egy doboz cigarettát. -  Hazudjon, engem nem érdekel az igazság, csak az érdekel, hogy sikeres legyek. De akkor Magának vége.

Szeretném örökre elhallgattatni, lemosni magamról a csiganyálat. Hogyan csináljam? Mert hazudni nem fogok, sem szerelmet, sem gyűlöletet.

 

Alszik a város. Néha elmegy egy vonat, éjszakai busz. Különben csend van, csak az ökleim hallatszanak a portásfülke mindent eltűrő, hideg alumínium falain. Érzem, ahogy erőre kap, újra felhorgad bennem az eldobott, eltaposott, halottnak hitt másik lelkem.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Violet
#2. 2011. január 8. 13:17
Hát ez szuper!!!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az ablak