Egy leányanya története

A gonosz vér? Vagy az örökölt vonások, ösztönök? Vagy, csak úgy? Ki tudja... a dolgok néha csak úgy megtörténnek...

 

 

Kővágó Rozália olyan magának való, visszahúzódó lány volt. Amikor a beiratkozásnál nevét kérdezték, csendesen mondta: Kővágó Rozália. Anyja nevét kérdezték: Kővágó Borbála mondta, és nem értette, miért néznek össze az asztalnál azok a szigorú emberek. Anyját nem nagyon kérdezhette, nem csak erről, szinte semmiről. Kővágó Borbála szigorúan összeszorított szájú, kevés beszédű asszony volt. Pedig kérdezte volna ő, csak nem merte, miért nincs neki papája, a többi gyereknek meg miért van? Később, amikor már értette a felnőttek beszédét, hallott ezt-azt, boltban, piacon, de még a templomban is - pedig nem volt egy istenes fajta, csak szerette a csöndjét, a színes ablakokon beszűrődő napsugár játékát, a tömjén illatát - kihüvelyezte belőle, hogy nem kívánt gyerek volt.

 

Anyja „úgy maradt", ezért aztán Rozáliát büntette a maga módján, szótlansággal, szeretetlenséggel.

 

Rozáliát senki nem szólította Rozinak, Rózsaszálnak meg pláne nem. Ő olyan Rozáliás volt. Gangos járású, sűrű, fekete hajú, bogárszemű, bőre kicsit kreol, de nem annyira kreol. Hogy mennyire nem annyira, az elején még nem értette, mit jelent. Az általános iskola különösebb esemény nélkül futott el a múltba. Jó eszű gyerekként nem kellett erőlködnie, közepesnél rosszabb jegye sose volt, igaz, nem is törte magát a jelesért. Jó volt ez így csendben, feltűnés nélkül. Nem volt messze a nagyváros, gondolta, talán utána gimnáziumba. Anyja kurtán ellegyintette: hogyne, hogy elkurvulj ott nekem, nomeg, pénzünk sincs rá! Így aztán beállt a Háziipari Szövetkezetbe, amolyan „hozd ide, jányom, vidd oda, gyerök" munkakörbe. Mire megesett a rendszerváltás, és a Háziiparit egy svájci vette meg, már a szabászaton dolgozott beültetőként. Ugyan balognak született, de a vágóformának ez mindegy volt.

 

Tizenhat éves volt, amikor az anyja elment. Szinte észre se vette. Egyik nap még a tv előtt ült, bámulta a villódzást éjfélig, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, másnap már nem kelt fel. Rozália tette a dolgát, mint eddig, a szoba is kiszellőzte magából az ukrán csempészcigaretta bűzét. Egyre többször fordultak meg utána a fiúk, szóltak volna vele, de nem nagyon tudta, mit és hogyan. Egyszer a tv-ben valami szexfilmre váltott véletlenül, csak nézte, nézte, és nem értette, mitől forrósodik meg az arca, és mitől lesz olyan furcsa „ott lent".

 

Egy napon az önkormányzat hirdette, hogy befogadókat keresnek, pár hónapra - vagy, míg a munka véget nem ér - építőmunkások számára. Az autópálya arrafelé kanyarodik, éjszakai szállás kellene a mérnök uraknak. Kővágó Rozália is jelentkezett, ott áll az anyja szobája üresen, miért ne, jól jön az a kis pénz, no meg nem egyedül fogja nézni a tv-t esténként. Azért az hamar kiderült, hogy nem mindenki volt ám mérnök úr, de neki azért mégiscsak egy gyakornok jutott, egy egyetemista, aki nyári munkára szerződött az építkezéshez. Magas, szőke, kékszemű fiú, rakoncátlanul a homlokába hulló hajtinccsel, gödröcskés mosollyal - egész elgyengült a térde, ha az a csibész rámosolygott - és olyan, de olyan nézéssel, hogy attól néha egészen furcsa lett neki „ott lent".

 

Egyszer a fiú véletlenül - vagy tán mégsem - rányitotta a fürdőszoba ajtaját. Aztán a konyhában adott egy futó csókot az arcára, egy kicsit úgy a füle mellé, amolyan jóéjszakát-pusziként, ahogy ő mondta. Addig-addig, mígnem Kővágó Rozália már vágyott az érintésére. A fiú nagyon gyöngéd volt, és Rozália még soha nem élt meg ilyen gyönyört. Teltek a napok, hetek, és Rozália meg Sándor - így hívták a fiút - egyek voltak, mint senki más. Aztán elmúlt a nyár, a fiú elköszönt. Ígérte, hogy majd keresi, meg ír neki, meg majd elviszi magával abba a távoli városba, ahonnan jött, de hát, tudod, kicsi Rózsaszál - ő volt az egyetlen, aki becézte - az egyetem, meg a tanulnivalók, majd jelentkezem. Rozália hitte is, meg nem is. Így hát, nem is nagyon lepte meg, hogy a fiú nem jelentkezett. Az viszont annál inkább, hogy elmaradt a vérzése. Kicsit meg is ijedt, de orvoshoz csak később ment. Sőt, mint kiderült, túl későn. Hát, kedves Rozália, maga gyereket vár - szólt a verdikt az orvos szájából.

 

Amikor már meglátszott, felhagyott a templomba járással is. Ott volt az a sok vénasszony, mint megannyi fekete varjú, neki ne sutyorogjanak a háta mögött! Így is visszahallotta, hogy kiütközött rajta az anyja vére, nem csoda, hogy ő is „úgy maradt"! A védőnő nagyon rendes volt, felkészítette, ahogy lehetett, így amikor elment a magzatvíz, csak fogta az összekészített motyóját, és hívta a falugondnokot, aki befuvarozta a kórházba. Azt mondták, sima szülés volt, pedig ő úgy érezte, menten szétszakad. Mégis, amikor a csupasz, bömbölő kis testet a mellére fektették, úgy érezte, ez maga a csoda, ezért érdemes volt szenvedni. No, Rozália, mi legyen a neve a kicsinek? Egy percig se tétovázott: Sándor. És? Milyen Sándor? Muszáj ezt? Amúgy se tudta. Valahogy sohasem kérdezte a fiút. Neki csak Sándor volt mindétig. Nem muszáj. No, akkor legyen Kővágó Sándor, rendben lesz így? Rendben.

 

Kővágó Sándor szőke lett, kék szemű, és égő rossz. Nem múlt el hét, hogy az oviban, később az iskolában ne keveredett volna valami balhéba. De Kővágó Rozália ezt mind elnéző anyai szeretettel kezelte. Majd kinövi, majd lenyugszik, mondogatta, és  zokszó nélkül írta alá az intőket. A gyereket ipariskolába küldte, legyen valami szakma a kezében, mert arra korán rájött, hogy az egyetemig úgyse jutna el. A Sanyi gyerek azonban nem igazán becsülte meg magát. Egyre több volt a balhé. Pedig Rozália mindent megadott neki. Martens bakancs, bomberdzseki, Levi's farmer, mobiltelefon, walkman, semmi se volt drága. Ha megkérdezte, hogy miért kell olyan idióta szögben hordani a baseball sapkát, a gyerek csak ellegyintette: muter, te nem értesz ezekhez a dolgokhoz. A pénz is. Ha kérdezte, mire kell - mert mindig kellett -, a válasz: hát élni, muter, mire másra?

 

Egyszer a rendőrök jöttek a Sanyi gyerekért. Csoportos rablásba keveredett, három évet kapott. Kővágó Rozália nem értette. Kérdezte Sanyit a beszélőn, hogyhát miért? Miért nem szólt, ha pénz kellett, hiszen eddig is adott ő, hát nem adott? Muter, neked nincs annyi pénzed - volt a válasz.

 

Aztán a Sanyi gyerek kijött a börtönből. Sokat nem zavarkodott otthon, el-eltünedezett napokra, de többet pénzt nem kért. Sőt, egyszer, igen feldobott hangulatban, egy maréknyi papírpénzt tett a konyhaasztalra: na, muter, vegyél valami szépet magadnak! De hát hogyan, kisfiam, honnan ez a pénz? Azzal te ne törődj, muter, van és kész! Kővágó Rozália nem értette. A gyerek nem dolgozik, a pénz mégis van, pedig az nem terem csak úgy! A Sanyi gyerek máskor is adott, hol tíz-húszezreket, hol százat. Kővágó Rozália rosszat sejtett, nem is nyúlt a pénzhez, rakosgatta szépen az anyjától örökölt ékszeres dobozkába - amiben ugyan egy fia ékszer sem lapult - gondosan az ágyneműs szekrény mélyére rejtve.

 

Egy napon megint rendőrautó állt meg a kapu előtt. Akkor már több napja színét se látta a fiának. Összeszorult gyomorral nyitott ajtót. A rendőrök igen udvariasak voltak, kérték, jönne velük, mert Kővágó Sándort azonosítani kellene. Ugyanis meglőtték. Annyira, hogy meg is halt. Kővágó Rozáliával megfordult a világ, elesett volna, ha az egyik rendőr el nem kapja. Alvajáróként ment az autóhoz, mit sem látó szemmel ült a hátsó ülésen, azt se tudta, hogy került a kórházba, ahol a Sanyi gyereket megszülte. Csak most nem az emeletre, hanem az alagsorba mentek. Hosszú, szürkére mázolt folyosó. Az egyik mennyezeti neoncső hektikusan vibrál. Az ajtón felirat: Prosectura. Gyomrában üresség, szeme száraz, látott már ilyet, igaz, csak filmekben. Odabent minden króm, rozsdamentes fém, és vakító világosság. Egy asztalon ott a Sanyi gyerek, a fia, lepedővel letakarva, arca viaszos, fehér. Megismeri? Kővágó Rozália csak bólint, szólni nem tud. Csak a szeme kérdezi: szabad? Néma bólintás. Odamegy az asztalhoz. Fia homlokában egy rakoncátlan tincs, pont úgy, mint Sándoréban, a gyakornokéban. Kisimítja. Ajka alatt fia homloka hideg, mint a márvány. Szótlanul fordul ki a boncteremből, süketen-vakon hagyja, hogy hazafuvarozzák.

 

Csak, miután becsukódik mögötte a ház ajtaja, fordul az égnek, üvöltő sírással...

 

 

 

A kép forrása

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#10. 2012. január 13. 13:12
"Miért hagytuk, hogy így legyen?"
Szomorú, de szép. Gratulálok.
Eliza Beth
#9. 2012. január 13. 12:52
Tudom, hogy az élet is írja, éppen azért nem tetszik.
:-))
:-((
előzmény: harunalrasid hozzászólása, 2012. január 12. 15:11
harunalrasid
#8. 2012. január 12. 15:11
az a baj, hogy nem csak én írok ilyeneket, de az élet is:(
ígérem, a következő már kicsit lazább lesz:-)
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. január 12. 11:52
Eliza Beth
#7. 2012. január 12. 11:52
"Kemény írás." (Balage)

Szerintem is. Az írás tetszik, remek. A történet már nem annyira :-(((
(ha értesz)
Answer
#6. 2012. január 11. 18:01
Remekül írsz, gratulálok!
Mara
#5. 2012. január 10. 11:40
Kedves Harun,
ez az írás, még akkor is ha csak fikció, nagyon is az élethez kötődik. Mindig is volt, mindig is lesz, ilyen eset. Az a szerencse, hogy a mai világban már nem néznek ilyen keményen a hasonló esetekre.
Szomorú történeted gördülékeny, jól felépített.
Szeretettel gratulálok: Mara
Bedő Csaba
#4. 2012. január 9. 09:45
Köszönöm az infót. Valóban úgy tűnik, mintha mindenkinek lenne egy ilyen Rozi nevű ismerőse.
előzmény: harunalrasid hozzászólása, 2012. január 9. 09:43
harunalrasid
#3. 2012. január 9. 09:43
köszönöm.
teljes egészében kitalált, mint az összes többi írásom is.
van egy olyan sanda gyanúm, hogy az élet ezt valahol, valamikor mégis megírhatta...
előzmény: Bedő Csaba hozzászólása, 2012. január 9. 09:37
Bedő Csaba
#2. 2012. január 9. 09:37
Amennyire kitűnő ez az írás, annyira szomorú is. Nagyon jól meg van írva, amihez gratulálok! Érdekelne, hogy igaz történet, vagy kitalált?

Minden jót kívánok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek