Egy fecske is csinál nyarat

Igazából nem is tudta, boldogtalan, vagy csak a végletekig elégedetlen az életével.

Egy fecske is csinál nyarat

Igazából nem is tudta, boldogtalan, vagy csak a végletekig elégedetlen az életével. Úgy érezte, folyton csak a problémák és megoldandó feladatok áradatával találja magát szemben, és ettől éppúgy szenvedett, mint a magánytól és a mellőzöttségtől.

Magában nem egyszer felemlegette, valójában már egyáltalában nem emlékszik rá, mikor volt boldog, de még azzal az ”ö” betűvel kezdődő szóval sem találkozott évek óta. Az örömre gondolt, pontosabban arra, mennyire nem volt része olyasmiben, ami alatt általában az örömteli érzést értjük.

Morcosan ébredt, félálomban nyitotta ki az előszobai szekrény ajtaját, hogy aznapi cipőjét kiválassza. A beépített szekrény ajtaja kitárult, és ezzel egy időben, váratlanul, sivító hangot hallott. Az álomtól kicsit még kábán felnézett, és a legfelső polcon meglátott egy fejjel lefelé függeszkedő kis fekete szőrpamacsot, amint lábaival a szúnyoghálóba kapaszkodik, közben két kis szárnyát széttárja. Denevér - gondolta. A szellőzőaknán keresztül, bepottyant a szekrénybe egy denevér. A szúnyogháló megfogta, így - remélhetőleg - nem sérült. Hozott egy széket, felállt rá, és ollóval kiszabadította a kis lény lábait. Amikor a kezébe fogta, döbbent csak rá: nem denevért fogott a háló, hanem egy fecskét. Kezében a vergődő kis madárral, gondolkodóba esett. A fiókát illik visszatenni a fészekbe. Na de ennek, vajon hol a fészke?! Egy újabb probléma - futott át az agyán. Egy újabb gond, amelynek a megoldása rá hárul, őt terheli.

Hallott róla, hogy a fecskék szívesen fészkelnek a négyemeletes panelok tetején lévő kisebb résekbe. Hát ő pont ilyenben lakik. Csak az a bibi, a lakása a földszinten van. Kezében a folyton sipákoló, pihekönnyű testtel, leült a számítógéphez. Hány napos lehet ez a fióka? - kérdezte a mindent tudó masinától, és a legnagyobb meglepetésére, talált egy olyan fotót, amely mintha egy az egyben az ő hívatlan vendégét ábrázolta volna. Tollas, bár a tollak végén még ott feszül a tok, és a szeme sincs nyitva. A kép alapján beazonosította, hogy a kis jószág nagyjából tizenkét napos lehet.

Az apró kis élet ott pihegett a tenyerében. Szinte megállás nélkül csipogott, talán ijedtében, de az is lehet, éhes. Ez csak most jutott az eszébe. Az internet szerint, a fiókák, szükséghelyzetben, akár két hétig is elvannak élelem nélkül. Szerencsére, az övé csupán egy-két órája eshetett a szekrénybe. Az új ismereteket igyekezett pontosan az eszébe vésni, mármint hogy milyen szokásai vannak a hasonló fajtájú madaraknak, és mivel lehet etetni őket.

Első helyen a túró szerepelt, ami persze nem volt otthon. De szerencsére volt tojás, amit gyorsan megfőzött, majd a főtt tojást összetörte egy kis sajttal. Előkereste a régi szemcseppentőt az itatáshoz, és egy rossz törölközőt is elővett, na meg vendégszobának törlőpapírral kibélelt egy cipős dobozt. 

Mindeközben az interneten talált, madármentéssel foglalkozó telefonszámot is felhívta, tanácsért. A telefon után azonban, a maga számára is meglepetésként, még csak fel sem ötlött benne, hogy - a javaslatnak megfelelően eljárva -, bevigye az Állatkertbe, és otthagyja. Talán rögtön kígyóeledelt csinálnának belőle - gondolta keserű szájízzel. Manapság ugyan miben, és kiben bízhat meg feltétlenül az ember?! Idegenekben bizonyára nem…

Úgy döntött, megtartja. Igazán végig se gondolta, miért teszi, és mit fog vele kezdeni, ha a kis madár nem hagyja etetni magát? Elpusztul, és akkor azért ő, egy személyben, lesz a felelős. De ha mégis megmaradna, megerősödne, akkor hogyan bocsátja útjára?!

Az internet révén azt is megtudta a fecskékről, hogy nem képesek a földön lépegetni, csak a magasból elrugaszkodva kapnak szárnyra. Szinte sohasem szállnak le, a levegőben esznek, ürítenek, alszanak és párosodnak, sőt, olyan madarat is megfigyeltek, amelyik egyhuzamban négy évet töltött fenn a levegőben.

Leült az ágya szélére, térdére terítette a törölközőt, és elkezdett apró, borsószem nagyságú golyócskákat gyúrni az eledelnek szánt főtt tojás-sajt elegyből.

Nem ment egyszerre, de apránként rájött, hogy csinálja, és a csőrt két ujjával óvatosan, gyengéden szétfeszítve, bele tudta tuszkolni a golyócskákat a kis madár szájába.

Aztán, a szemcseppentővel próbálkozott, több-kevesebb sikerrel. Aznap még háromszor megetette kis pártfogoltját, este pedig a cipős dobozba tette aludni. Mint a jó gyerek - egyébként ezt is olvasta az interneten - a fióka csendben végigaludta az éjszakát. Reggel hat órakor a csiripelésére ébredt…

Aztán ez így ment az elkövetkező napokban is. Etetés naponta négyszer, azután alvás reggelig. Reggel hatig, mindkettőjüknek. Közben a két kis rés egyre jobban kitágult, majd a madárka fején előtűnt a csillogó, bogárfekete szempár.

Étkezések után a mellére helyezte, és maga is meglepődött, milyen jó érezni a vékony blúzon keresztül a kis lény meleg testének lüktetését. A madárka bizalommal bújt hozzá, néha még el is szunnyadt, amire abból következtetett, hogy nem csipogott.

Egy hét elteltével már úgy sietett haza a városi ügyintézésből, mintha újszülött gyereke várná otthon. Hangosan buzdította, amikor látta, a fióka a cipős doboz oldalán kapaszkodik, és annak szélére próbálja feltornászni magát.

Idővel megerősödtek. Mind a ketten. A fióka testiekben, ő pedig lelkiekben.

Furcsa volt újra érezni azt a bizonyos, „ö” betűvel kezdődő szót. Már tudott örülni, mert egy csöppnyi lélek örömöt hozott az életébe. Ha sikerül felnevelnie, és biztonságban útjára bocsátani a kis jövevényt, talán még azzal a rég elfelejtett „b” betűs szóval is ismeretségbe kerülhet, és megízlelheti ismét, milyen a boldogság.

Lám, mennyire nem igaz a mondás. Egy fecske is csinálhat nyarat…

 

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Döme Zsuzsa- Pipacs