Egy elveszett kőtáblához

gondolatok, kicsit másképp...

Egy elveszett kőtáblához

 

 

 

Leporolt lélekkel újra, meg újra

haranglábakon kongó ércbe bújva

szendereg a kiáltás.

Meglehet, aki áldást

osztani jött-serényen pislog.

Elfordul, vakul a szemérem, 

hullik a garas:kipp-kopp.

 

Csúcs a torony. Aranyozott-madaras,

ha réz is csupán a szélkakas.

Tűzvész után szaporodnak az imák.

Nyílnak bugyellárisok, duzzadt

perselyek böffentenek kövéren.

Tátognak zsebek, mint éhes libák.

Ájtatosan a "vert sereg"

magához vesz engesztelő imát.

"laudetur jesus christus!"

Nővérem! Értem is rebegd 

majd el, ha megvált a világ!

Orgonasíp szólal zengedezve,

itt-ott néha hamiskás,

de eljut minden szent terembe.

 

Énekel a templomi kórus,

szemlesütve állong kint Hórusz,

bár tőle idegen ez a dallam.

Mellé telepedek, hogy halljam,

érezzem az áhított rendet,

magamban érlelem a csendet.

Közelebb kerülnék ó, Uram hozzád,

ha hited bennem is ércbe fonnád!

Lennék az Erődnek hirdetője,

nem szórnám(higgy nekem)kincsre, nőre!

Lennék az Igéknek jámbor őre,

vésném a szavaid fába-kőbe,

hogy hirdessék mindig a táblák

égő betűkként tűz-cirádák;

Egy, csak egy fennen az Isten,

ha imádják is ezernyi hitben.

 

Neveddel az életre ne törjön senki,

glória-fényednél ne keljen ölre menni!

az igaznak billenjen a mérleg nyelve,

az erős, a gyengébbet felemelje.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek