Egy bolond próféta meséje

Ez is előfordúlt

 

 

Egy reggel volt a sok közül.
Kinyitottam a még bőven álmos szemem, megdörzsöltem, próbáltam életet pislogni belé, mint minden ébredésemnél.
Elhúztam a sötétítőt, hogy megpillanthassam a reggelt, hogy kinézhessek az égre, lássam milyen időre számíthatok amúgy sem derűs napomon, s feltűnt valami, valami nagyon szokatlan. Minden olyan más volt. Nem az a szokásos más, amit megszokhattam életem során, hogy egy közeli ismerősöm arcán, testén észreveszek valami újat, vagy a környezetem átrendezésre került volna valami általam nem ismert rendszer alapján. Nem bizony! Ez az a fajta "más" volt, amivel ritkán találkozom. Amikor nézem, nézem azt a bizonyost, de nem látom azt a bizonyost, amitől kitért a ritmus az ütemből, nem veszem észre a hamis hangot, nem veszem észre azt az egy pici, de annál inkább zavaró, őrjítő kis módosítást, amitől a "más" más.
Lehet csak én képzelem bele a dolgokba a változást, de erre akkora esély van, mint hogy nem képzelődöm, és tényleg fenn áll a lehetősége. Azon tény ellenére, hogy zavart, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Elfogadtam a tényt, hogy van, és azt a tényt is, hogy nem tudok róla.

Tovább folytattam már - már betanult napi rutinom. Az idő csak tette a dolgát. Hírtelen a városban találtam magam. Azt sem tudtam, hogy ott akarok-e lenni egyáltalán. Csak ott voltam. A természet úgy gondolta, hogy gyönyörű, tavaszias időt varázsol nekem. Igen, emlékszem, nagyon jólesett, ahogy álltam a tér kellős közepén, becsuktam a szemem egy percre, és hagytam, hogy minden zaj, külső modern zavaró tényező nélkül, teljesen átadva magam, fejem felfelé billentve, csak élvezzem azt, amit kaptam tőle.

 

Elmosolyodtam. Elgondolkodtam rajta, vajon van e még egy ilyen fekete bárány közel, s távol, aki kilép a csordából, felhagy annak szellemével, és csak megáll egy percre, hogy lehunyja könnyáztatta szemét, felfelé billentse fejét, teljesen az ég felé, élvezze azt, amit minden nap szokványosnak vesz, és elmélkedjen azon, vajon utánozza-e őt valaki, valahol? Hmmm. Ennek az esélye igen csekély. Nem fáradoztam azzal, hogy hihetetlen, kifacsart számítások segítségével, átlagok átlagával, minden változó, és változatlan ismeretlen, ismertet figyelembe véve százalékot számítsak. Ennek a tényét is csak elfogadtam - Nincs -. Előhúztam fekete, megviselt farmernadrágom zsebéből a cigarettatartóm, közrefogva a gyufámmal. Gondoltam, megkínálom magam egy szállal. Nem sokat gondolkodtam rajta, megszokott mozdulattal helyeztem ajkamhoz a cigaretta végét, és laza kézmozdulattal gyújtottam meg szabadon maradt másik végét.

Nem tudom miért van rá szükségem, nyugodtabb nem leszek tőle, ahogy vidámabb sem. Csak van. Félretehetném, ha akarnám, de miért akarnám? Ezt a tényt is elfogadtam. Miközben próbálgattam egyre formásabb és formásabb alakot megrajzolni a levegőben a kifújt füst segítségével, rájöttem, hogy van érdekesebb dolog is a környezetemben, mint az olcsó cigaretta művészi felhasználási módja. Körbenéztem. Elkezdtem figyelni az embereket. A szememben nem jelentenek többet, mint a hamu, amit épp akkor pöckölgettem le a szobor talpazatánál, hiába, hogy jó magam is eme állatfaj kevésbé közismert képviselője vagyok. Láttam minden fajta, formájú, korú, nemű embert, ahogy körbenéztem. Már-már kezdtem reménykedni, hogy előfordul az is, ami a mesékben, vagy a gyenge romantikus filmekben szokott, mégpediglen az, hogy megakad a szemem egy gyönyörű női példányon, akinek a haját épp akkor dobja oldalra, kirívóan a szél, amikor rápillantok, és olyan mámorító illattal rendelkezik, amiért talán sokan ölnének is. De hamar rá kellett jönnöm, hogy a megállapításom helytállónak bizonyult: ilyen csak a mesékben van!

Mert ahogy néztem tovább, ugyanazt láttam folytonosan, csak más kiszerelésben, és formában. Embereket. Ezt is tényként voltam hajlandó elfogadni. A kedvem is elszállt attól, hogy bővebben belemerüljek az elemzéskedésbe, csak néztem őket. Elnyomtam a csikket. Még mindig a téren voltam. Amilyen egyszerű módon a városba kerültem, oly egyszerű módon fordultak a dolgok jóról, rosszra, egyik pillanatról, a másikra. Az emberek sikítoztak, őrjöngtek, egymást a földbe tiporták, törtek-zúztak, ütötték-vágták egymást, rohantak, ki merre épp látott, nem számított a szélrózsa, csak futottak, és sikítottak, és üvöltöztek. Én csak dermedten álltam ugyanúgy, ugyanabban a pózban, és ugyancsak figyeltem, de pislogni nem tudtam.

Itt nem volt tény, amit kezelhettem volna, vagy elfogadhattam volna, itt az emberi őrület lett úrrá mindenkin. Legalábbis ezt hittem. Nagyon jól kiismertem magam mindig is az emberekben, mindig észrevettem, ha hazudnak nekem, vagy ha rosszat akarnak. Köszönhetően annak, hogy pesszimista vagyok, vagy annak, hogy nem vagyok optimista, megközelítés kérdése. Itt nem őrületről volt szó, sokkal inkább túlélésről. Ez sokkal inkább beleillett a szokatlan látványvilágba. Az emberek nem bántották egymást, csak nem érdekelt senkit, ha valakin át kell taposnia ahhoz, hogy menekülhessen. De még mindig nem értettem semmit.

Elindultam én is. Csak zsebre tettem a kezem, sétáltam a sok veszett ösztöni lény közt. Még mindig nem tudtam pislantani a kábulattól. Oldalra tekintettem, ahol egy anyuka, a gyerekét a kezében tartva, sárosan, tépetten, csak térdel, és látom rajta, hogy könnyezik a szíve. Nem hatott meg. Beültem egy falatozóba, ami nem volt messze a tértől. Tökéletes kilátás nyílott az egész környékre, ugyanis falak helyett ablakok voltak, méteresek, és körös-körül. Csak bámultam kifelé, miközben kezemmel a selyhajam alatt tapogatva kerestem a bárszéket. Vártam a megszokott köszönést, és azt az egyszerű unalmas mondatot, ami egy kis idő után hiányozni kezdett - Miben segíthetek? - De nem hallottam! Csak jómagam voltam a falatozóban. Éreztem ahogy sül a sütésre szánt krumpli a sütőben, éreztem, ahogy a hús odaég a platnyin, éreztem minden bűzt, aminek alapjáraton finom illatnak kéne lennie. De nem az volt! Körbenéztem a pulton, és megpillantottam egy kis sárga kosárkában egy megkezdetlen, bontatlan hamburgert. Több se kellett! Miközben kint mindenki menekült valami olyan elől amiről fogalmam se volt, én csak néztem őket, és megint csak magamra gondoltam. Én önző, buta ifjonc. Mindenki szenved, én meg beköltözöm egy székbe, s mintha moziba lennék, bámulok, és tömöm magam. De kérem, ha egyszer jól esik!

Hírtelen egy hang szólt mögülem, kiejtve a bámulatból. Pislogtam. Kerestem a forrást, de nem találtam magam mögött senkit. Csak arra lettem figyelmes, hogy szóltak hozzám, de senkit sem láttam.

- Hát igen, ilyen egy világvége - morogta a hang, amely kétséget kizáróan férfitól származott.

Csak ez az egy mondat maradt meg, semmi más a férfitól, csak ez : "Ilyen egy világvége". Ezzel elöntött a döbbenet, hogy miért is nem jöttem rá magamtól. De nem volt időm gondolkodni azon, hogy mennyire ostoba vagyok, vagy hogy most mitévő legyek. Csak letettem a hamburgert, vissza a sárga kis kosárkájába, és letörve néztem lefelé. Próbáltam összerakni a képet, hogy juthattunk idáig, mi történhetett, amit nem vettem észre, ami elsiklott mellettem. Lehet, köze van ahhoz az érzéshez, amit reggel, ébredéskor éreztem. Más. Igen, ez a nap más volt, mint a többi. Ez volt az utolsó. Végül csak rájöttem arra a kis zavaró változásra, kis rendszerre a zűrzavarban, amit elfogadtam tényként, hogy nem fogok rájönni.

Felnéztem. Senkit sem láttam, körös-körül üres volt minden. Egy hang sem szivárgott sehonnét sem. Vagy mindenki nagyon jól elbújt, vagy senki sem bújt sehova. Nem tudom. Most az egyszer nem tudok. Azt sem tudom eldönteni, jó ez így egyáltalán, vagy sem? Hírtelen nagy sötétség tör rám. Olyan hírtelen, mint a taps, és olyan robajjal.

 

 Felébredtem. Most van reggel, nem akkor, amikor azt hittem. Most kimarad a szokásos reggeli szemdörzsölgetés, ablakon kinézés. Egyből a mellkasomhoz kaptam, mert olyan hevesen vert a szívem, amilyen hevesen még soha az életemben. Rámtört mindenféle érzelem. Félelem, bánat, harag, közöny kíséretében. Mondanom sem kell, kellemetlen koktélt kaptam. Sírhatnékom támadt. A szívem még mindig hevesen kalapált, az ereim duzzadtak voltak, mintha most álltam volna le a maratonnal. Mindenem nehéz volt, és fáradt.

Mindazon tény ellenére, hogy rettenetes érzés volt az ébredésem utáni fél óra, úgy gondolom, hogy tisztában vagyok magammal, a saját magam világképével, hisz csakis azt vetíthettem ki önmagamnak. Tanulságos alvás volt, és egy jó darabig biztos nem fogom elfelejteni. Ez az iromány biztos emlékeztetni fog rá, hogy láttam egykoron ÉN a világot, és hogy néztem végig azt, ahogy egyik percről a másikra eltűnik a "Boldogan éltek...".


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mr.Alex
#4. 2011. május 6. 10:25
:D:D Hejj, köszönöm szépen a hozzászólásokat! Igazából nem törődtem azzal, hogy valami nagyszabású művet hozzak össze, csak leírtam egy eddig soha nem tapasztalt élményemet... Egy kicsit megijedtem tőle, aztán rájöttem, a való életben is talán így tőrtént volna minden... nem tudom, az biztos, hogy soha nem felejtem el :)
Eliza Beth
#3. 2011. március 18. 16:33
Ez eleje, meg a közepe is, elég letargikus. A vége meg önismereti tanulmány lehetne...
Balage
#2. 2011. március 17. 15:44
Bevallom, nekem ez az írásod nem igazán jött be. Főleg az eleje volt számomra unalmas. A végén kissé feloldódott az írás és zökkenőmentesebbé vált. Ha csak a tartalmát és mondanivalóját nézném, úgy ebből az alapötletből egy zseniális, és eléggé aktuális művet is ki lehetett volna hozni. Szerintem ez most nem sikerült.
Tőled, a verseidet ismerve jobb novellát vártam volna, illetve remélem, hogy a jövőben küldesz majd is ennél kiforrottabb írásokat is. ;o)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek