Dörmögő Dömötör- Őzike Incike és Mézes Mazsolka találkozása

Mézesdió Dániel, medvepapa megpödörte a bajuszát, és összeráncolva homlokát, a füleit hegyezte: "A teremburáját! Valamilyen sírást hallok."

Őzike Incike és Mézes Mazsolka találkozása

 

Mézesdió Dániel, medvepapa megpödörte a bajuszát, és összeráncolva homlokát, a füleit hegyezte:

- A teremburáját! Valamilyen sírást hallok. – dörmögte magába, és a hang irányába lopódzott.

Volt mit látnia! A dérlepte tiszafa törzséhez egy pettyes hátú őzike lapult. Teste remegett, mint a nyárfalevél a szélben, és keservesen sírdogált.

- A dörmögő mindenét a világnak, ez a gida nagy bajban van, hiszen habzik a szája!  – kiáltott fel, és erős mancsaival felemelve a kis sutát, a Csodabogyós-barlangba vitte.

- Az őzike a mérgező tiszafa leveleit és kérgét ette meg. Elpusztul, ha nem segítünk neki. – brummogta és felesége, Mézes Mogyoró ölébe helyezte.

- Anyukám segíts neki, nem akarom, hogy meghalljon! – zokogott kislánya, Mazsolka, és átölelte a beteg őz nyakát. Az erőtlenül felnyitotta barna szemeit, és segélykérően pillantott a mackókra.

 

Medvemama ezek után nem tétovázott. Teát főzött borsos varjúhájból és kutyabengéből.

- Ezeknek, a növényeknek hánytató hatásuk van, és ha a kis gida megissza a teát, talán kitisztulhat a szervezete a mérgező anyagoktól. – suttogta aggódva Mogyoró, és megitatta az őzikével a gyógyteát.

Medvepapa egy nagy nyaláb rőzsét dobott a kandallóba, hogy felélessze a parazsat. A lángok magasra nyúltak, és a szobát kellemes meleg töltötte be. Ott állt a három mackó a kis beteg mellett. Mogyoró puha takaróval takarta be remegő testét, Mazsolka pedig „jó éjt” puszit nyomott a homlokára.

 

Medvemama magához ölelte a kis sutát, és cumisüvegből friss tejecskét itatott meg vele.

- Hol van az anyukád? És mi a neved, kicsi kincsem?

 

Az őzike szemei fátyolosan elhomályosodtak, és szomorúan mesélni kezdett.

- Farkasok támadták meg a csordánkat. Mindenki arra futott, amerre látott. Anyukám menekülés közben megcsúszott a hólepte sziklán, és lezuhant a szakadékba. Nem tudtam a többieket követni, és ott maradtam egymagam a sötét erdőben. Süvöltött az északi szél, vadul rázta a csupasz fák ágait, és mindent belepett a frissen esett hó. Én olyan éhes voltam, hogy bármit lenyeltem volna. Ekkor találtam rá arra a fára, amelynek megrágtam a kérgét, és ettem a leveleiből. A többire már nem emlékszem… Nincs már nekem anyukám. Olyan árva vagyok! – sírta el magát Őzike.

 

- Dehogy vagy te árva. Itt maradsz nálunk, amíg csak jól érzed magad. – szólt határozottan medvepapa, és megcirógatta a buksi fejét.

- Bizony, bizony, együtt fogunk játszani és jó barátok leszünk. – ujjongott Mazsolka és körbeugrálta a kis vendéget.

 

 

Múltak a hetek.

A féltő gondoskodásnak köszönhetően az őzike napról napra jobban lett. Ám medvemama észrevette, hogy mind sűrűbben néz ki a barlang ablakán, és tekintete a távolba réved.

Egyik nap, amikor a mackók sétálni indultak, az őzike megállt az erdő szélén, és hálás szemekkel visszanézett rájuk.

- Köszönöm, hogy megmentettétek az életemet. Szeretlek benneteket. – suttogta, és hosszú nyelvével végignyalta Mazsolka homlokát.

- Láttátok? Őzike puszit adott. – nevetett a kis bocs, és boldogan visszafutott a barlang felé.

Ám Incike már nem követte. Olyan magasra emelte a fejét, hogy a nyakán megfeszültek az izmok. Beleszimatolt a levegőbe, és hátracsapva füleit, elindult az erdő felé.  A távolból hallotta az őzbikák bőgését és a vadon hívását.

    - Még találkozunk. Viszont látásra barátaim. – szólt vissza, és kecses

ugrásokkal eltűnt a hólepte, zúzmarás fák között.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek