Dörmögő Dömötör - Zúzmadár

-

Zúzmadár

Balázs az akváriumhoz nyomta az orrát. A balesete óta szerette nézegetni a halakat; megnyugtatta a néma, színes világ. A szivárványszínű guppik cél nélküli úszkálása elterelte a figyelmét a szomorúságáról.

-        Balázs, Dorka van itt! – szólt Anya.

„Mit akar már megint?” – morgott magában a kisfiú.

-                Gyere, megyünk sétálni! – egy hosszú, fonott copfos, szeplős kislány lépett be a szobába. Arcát kicsípte a hideg, vastag kötött sapkába és sálba bugyolálta a fejét.

-                Dehogy megyek, tiszta hó minden már napok óta! Tudod, hogy a nedves úton csúszik a kerekesszékem! – válaszolta hatalmas dühvel a kisfiú

-                Ugyan már! Hisz’ ki sem nézel az ablakon! Ez nem hó, hanem zúzmara! Gyere, mesés az utca, elmegyek Veled sült gesztenyéért!

A kisfiú nem tudott ellenkezni. Tán nem is akart. Anya segített felöltözni. Kezeire egyujjas  kesztyűt húztak, lábait jó meleg pléddel is betakarták. A két kisgyerek alig látszott ki a sok-sok meleg holmi közül. Dorka tolta a széket, Balázs pedig olykor rámordult a kislányra, ha valaminek nekimentek.

-        Ugye milyen mesés?

Mindent zúzmara borított. A kerítésen apró, tüskeszerű jégcsodák jelentek meg; a fák szinte recsegtek a rájuk fagyott jégtől; némely csupasz ág zúzmaratollazatot kapott… A csendben csak a lépteik és a kerekek hallatszottak.

-                Ez mind a zúzmadár műve – kezdte Dorka. Hangja mély volt, meg-megbicsakló. – Ez az egyetlen mese, amire emlékszem Anyától... A zúzmadár az erdő legtitkosabb madara. Mint egy kisebb harkály, akkora – világosbarna bóbitáján van két apró petty. Dolmánya sötétszürke, hangja inkább egy kuvikéra emlékeztet. De már hosszú-hosszú évek óta nem látta senki… Az utolsó fotók már megfakultak, s hiába keresik erdészek, madarászok, sosem lelik. Onnan lehet tudni csupán tudni, hogy még köztünk van, hogy hideg, ködös téli napokon keresi az elveszett fiókáit… A két kis fióka egy november végi nagy ködben tűnt el. Akkor olyannyira tejfelszerű volt a lég, hogy az ember az orráig sem látott. A zúzmadár élelmet vitt volna a csemetéink – a köd miatt azonban eltévedt. Nem találta a tölgyfát, melynek alsó ágaira a fészkét építette. Órákig, napokig, hetekig bolyongott a metsző hidegben: hívó hangjára azonban nem feleltek fiókái… Ereje egyre fogyott, hiszen a téli fagyban vizet is alig talált; élelme is megcsappant. De ő csak rendületlenül kereste gyermekeit. A végén már olyannyira lefogyott, elerőtlenedett, hogy csupán sírni tudott. Könnyei a metsző hidegben és áthatolhatatlan ködben apró jégkristályokká változtak. Nézz körül! Mindent beborítanak most is! A zúzmadár ugyanis azóta sem leli kicsinyeit. Onnan lehet tudni csupán, hogy még mindig keresi őket, hogy a leghidegebb és legködösebb időben olykor napokra is zúzmarával borítja az erdőt könnyeivel…

Balázst hirtelen szomorúság töltötte el… Hisz’ mi mindent meg nem tesz egy édesanya a gyermekéért! Ő pedig milyen elutasító Anyával szemben már hónapok óta. Pedig nem Anya tehet a balesetről; az a véletlen műve volt. S ő mégis mindmáig őt hibáztatja. Arra gondolt, milyen lenne Anya nélkül élni; ha neki is csak a világban való tapogatózás és hidegség jutna, mint a zúzmadárnak. Hirtelen megrohanták az érzések: lelkiismeret-furdalás, hála, bú és némi öröm is belevegyült. Jól esett hallgatnia a csendet és közben a mesén gondolkodnia. Köszönettel tartozik Dorkának is – hiszen a kislány kitartóan jön hozzá hetente, most is kimozdult vele, s meséje révén ráébredt a saját önzésére.

Odaértek a gesztenyesütőhöz.

 

-        Légy a vendégem, Dorka! S vigyünk haza Anyának is!


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek