Dörmögő Dömötör - Vigyél haza!

Bobi, a három éves németjuhász kutyus egy állatmenhely egyik lakója volt. A karácsonyt gazdijával szeretné tölteni, ezért megszökik, hogy ő maga találja meg.

Keresem a gazdim!

 

Bobi, a három éves németjuhász kutyus egy állatmenhely egyik karámjának lakója volt. Születésétől fogva itt élt a menhelyen.  Amikor hallotta, hogy gyermekes családok érkeztek egy kutyust örökbe fogadni, mindig farkcsóválva várta, hogy megálljanak a karámja előtt és meglássa azt az ember szemében, hogy őt akarják. Kiskutyaként gyakran megálltak nála, de aztán mindig tovább mentek és nem őrá esett a választás. Most már, ha meghallja a közeledők hangját, az ágyában fekve tudja, hogy már nagy kutyaként úgysem kell senkinek, mindig kiskutyát vittek el. Pedig az ő szívében hatalmas szeretet várta, hogy odaadja valakinek. Bobi a nap nagy részében csak az ágyában feküdt és napról napra egyre szomorúbb lett, nem is nagyon evett. Kezdett az idő egyre hidegebb lenni és Bobi tudta, hogy közeledik az az idő, amit nem szeretett. A karácsony. Nem szerette látni a boldog gazdit és a nála is boldogabb kutyust, aki teljesen más lett, miután már tartozott valakihez. Megváltozott a kutya tekintete, viselkedése, még ő maga is. A boldogság sugárzott belőle. A gondozója próbálta az egyre szomorúbb Bobit felvidítani. Játékot vitt neki, vagy a kedvenc ételét, de már ezek sem kellettek Bobinak, csak az ágyában feküdt. Bobi gondozója egy nap véletlenül nyitva hagyta karámjának ajtaját. Ekkor Bobi egy nagyot gondolt! Felkelt és kiment a karám ajtaján. Úgy döntött, hogy ő maga megy megkeresni a gazdáját és a karácsonyt már vele tölti. Amíg messze nem került a menhelytől, csak szaladt, ahogyan a lába bírta. Mancsa és bundája hamar vizes lett a hótól, fázott is, de csak szaladt tovább. Az úttesten majdnem elütötte egy autó, ami hangos dudálásba kezdett, amitől Bobi nagyon megijedt és annyira szaladt, hogy egy idő után már azt sem tudta, hol jár. A hóesésben sétált magányosan az utcán. Nem tudta, hová menjen, hol fog aludni. De a legjobban attól félt, visszaviszik a menhelyre. Gondozóját szerette, de ő családban szeretett volna élni, nem egy karámban. Éhesen, egy fa tövében, összekuporodva feküdt, hamar belepte a hó. A következő nap is útnak indult. Nem szaladt, hanem lassan, letörten sétált. Az utcán szinte észre sem vették, ha valaki rá is nézett, Bobi nem látta azt, amitől érezte, hogy gazdira talált. Este szintén éhesen feküdt le, egy sikátorban, összekuporodva aludt. Másnap Bobi éhesen, erőtlenül, fagyottan egy utcánál többet nem tudott menni. Meglátott egy házat, az udvaron egy fedett garázzsal, bement és ott lefeküdt. Nem sokkal később gyermekhangot hallott és egy férfi hangját. Épp a garázsba tartottak a hólapátokért. Amikor a garázsba értek, elhallgatott a hangjuk. Bobi lassan felemelte a fejét és csak az járt a fejében, hogy ne vigyék vissza a menhelyre. A kislányra nézett. És meglátta, érezte. A kislány csillogó szemekkel nézte őt. Bobi is elfelejtette, mennyire éhes és fázik. A kislány mellé térdelt és simogatni kezdte, majd apjára nézett. Bobi a kandalló előtt fekve melegedett, miután egy kiadósat evett. A nappaliban állt a karácsonyfa. Bobi még sosem látott ilyet. Elmondhatatlanul boldog volt, mert lett gazdája. Érezte, hogy szeretik és ő is szerette új családját. Új gazdija körülrajongta őt. Ha nem játszottak, együtt aludtak a kanapén. És amikor az udvaron játszottak, Bobi nem érezte a hó hidegségét a mancsán, mert szívét melegség töltötte el. Bobi is teljesen megváltozott. Felszabadult lett, mert tartozott valakihez. És azt a sok szeretetet a szívében már tudta kinek adni.  


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek