Dörmögő Dömötör - Nyuszi legyőzi rettenetes félelmét

Holdsugár segít Nyuszinak legyőzni rettenetes félelmét.

Holdsugár nem unatkozott egy pillanatig se. Amint anyukája, a hold, útjára engedte, elindult kóborolni.  Fényt árasztott amerre járt, persze nem olyan nappali fényt, mint a napsugáré, de elegendőt ahhoz, hogy ne botladozzon a Tejúton, kikerülhesse a Göncölszekeret, észrevegye a Fiastyúkot, és megszámlálhassa annak fiait.

               Így történt ezen a vizeket dermesztő januári éjszakán is.

Falvak, városok fölött suhant, majd folytatta útját, míg az erdő fölé érkezett. Ott leereszkedett a fák és bokrok közé. Holdsugárnak minden tetszett, amit látott, de csak akkor lett volna igazán boldog, ha játszótársra lelt volna.

Épp egy bokor ágán üldögélt, amikor észrevette, hogy egy hosszúfülű szőrgomolyag, a tisztás közepén álló vadcseresznyefához ugrik, és tüstént rágcsálni kezdi annak törzsét. Olyan fehér volt a kis szőrös, hogy alig látszott ki a hóból, csak a szeme csillogása jelezte, hogy ott van.

– Nini, hisz ez egy nyúl! – ismerte fel Holdsugár – ő lesz az én játszótársam! – s már nyújtózott is feléje.

Nyuszi éppen befejezte az éjféli lakmározást, és ugrált volna vissza búvóhelyére, amikor közvetlen maga előtt a havon megpillantott egy hosszú fülű szörnyeteget. Nem lenne Nyuszi a neve, ha ámulatában nem kapott volna szörnyű szívdobogást! Ijedtében ugrani is elfelejtett. Akkor egy kedves hang szólította:

–  Szia, Nyuszika! Gyere velem játszani!

– Ne-nem megyek, mert nem i- ismerlek! – makogta fogvacogva Nyuszi.

–  Én Holdsugár vagyok, ne félj, nem bántalak!

          – Ho-hol vagy? Ne-nem látlak.

– Itt vagyok körülötted, mindenütt. Gyere, bújócskázzunk a fák között!      

Szegény Nyuszi ugrott volna is, meg nem is. Mitévő legyen? Ha meg talál mozdulni, akkor, jaj, a sötét szörnyeteg nyomban ráugrik! Végül erőt vett magán és döntött:

– Azért is megmutatom, hogy nem félek! Hopp! – és már ugrott is egyet az előtte nyújtózkodó furcsa teremtmény felé, de annak esze ágában se volt onnan félreállni.

– Elkergetlek én, te, hosszú fülű erdők szörnye! – villogtatta első fogait. Hopp! Hopp! – most kettőt ugrott, de hiába, a félelmetes alak nem tért ki előle!

– Hahó! Erre gyere, fogjál meg! – hívta kuncogva huncut Holdsugár.

– Ne-nnem megy...! – nyögte kínosan a remegő nyulacska.         

– Miért? Hiszen az előbb láttam, mekkorákat ugrottál!

– Ugrottam, hogyne ugrottam volna! Senki se ugrik hosszabbat, mint én itt a vadonban! – kapta vissza hangját a dicsérettől Nyuszi.

– Akkor mondd már ki, hogy mi a baj?

– Háát, az a szörnyeteg mi-mindig u-uta- mat állja.

– Én nem látok senkit, aki utadat állná! – bátorította Holdsugár.

– Csitt! Ne! Ne kiabálj! Még meghallja!

– Nyuszika, én előtted nem látok mást, csak az árnyékodat! – suttogta kedvesen Holdsugár –, csak nem ijedtél meg a saját árnyékodtól?

– Neeem! Ééén nem is fféltem!… De mi-mi az a ho-hosszú  ott a fején?

– Hát a füle, nyuszika! Mozgasd csak a füledet!  

Nyuszi, kissé reszketve bár, de mozgatta a fülét, és vele együtt a havon nyújtózkodó alak füle is mozgott!

– Jéé...! – bámult nagyot a kis tapsifüles – és örömében újra és újra mozgatta fülét, majd ugrott előre, ugrott hátra, körbe-körbe, és árnyéka a havon vele együtt ugrált.

Holdfény boldogan követte minden mozdulatát, és hívta a csillagokat is, örüljenek együtt.

Nyuszi egy icipicit szégyellte ugyan tudatlanságát, de mit tehetett volna? Neki eddig nem mondták, hogy mindenkinek van árnyéka. Főleg azért pirult el a füle hegye, mert fogalma se volt arról, hogy az ő füle is hosszú, mint a többi nyúlé!  De hát…  ő még nagyon fiatal, és még soha se nézett tükörbe…!   

Holdfény örült, hogy segíthetett új pajtásának legyőzni irtó nagy félelmét. Elbúcsúzott tőle, mert már virradt, és anyukája hazahívta, de megígérte, hogy újra eljön, amikor csak teheti.

Azóta, holdfényes éjszakákon, a csillogó erdei tisztáson, boldogan együtt játszik pajkos Holdsugár, Nyuszi és hűséges árnyéka.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek