Dörmögő Dömötör - Buksi és Szilárd

Mese egy Buksi nevű kiskutyáról, aki elveszetten kóborol a hideg erdőben.

Egy Buksi nevű kutyus szomorúan rótta az erdei ösvényeket. A kalendárium novembert írt, és a tél már kimutatta a foga fehérét, bár hó még nem esett. Szerencsétlen pára vacogó, fogakkal, dideregve szedte a lábát, miközben kályha melegéről és ízes falatokról ábrándozott. Szegény kiskutyát a gazdája rakta ki nemrég a kocsijából az út mellett, és búcsú nélkül elhajtott. Az aprócska eb sokáig bánatosan ugatott, majd bemerészkedett a környező erdőbe, hátha talál valakit, aki a segítségére lehet.

Korán besötétedett, a szél hevesen fütyült a zúzmarás ágak között, amitől a fagyott falevelek ezüstcsengettyűkként csilingeltek. Buksi egyre ólmosabbaknak érezte tagjait, gyomrát éhség mardosta. Végül, amikor már csaknem feladta a reményt, düledező viskóhoz ért, aminek az ablakában fényt látott. Buksi felvakkantott örömében, aztán a házikóhoz rohant, és kapargatni kezdte az ajtót.

Bentről csoszogás hallatszott, aztán kitárult a kalyiba bejárata, és a didergő négylábú szembetalálta magát az építmény tulajdonosával, Szilárddal, a zárkózott kobolddal. A távolságtartó törpe egyáltalán nem vágyott semmiféle kisállat társaságára, ám ahhoz sem volt szíve, hogy elkergesse.

– Gyere, légy a vendégem egy kis áfonyás pitére meg egy tálka tejre, és melegedj át a tűzhelynél! – mondta zordan. – Ez persze nem azt jelenti, hogy örökre itt maradhatsz, de ráérsz holnap továbbállni, ha kicsivel melegebb lesz.

Buksi természetesen mindebből egy szót sem értett, de elégedetten csóválni kezdte a farkát, mert érzékelte a házigazda, befogadta. A vén manó felszolgálta a beígért a finomságokat, aztán kényelmes vackot készített neki puha rongyokból a meleg tűzhely mellett. Buksi jóllakott álomba merült, és úgy aludt másnap reggelig, mint a bunda.

Szilárd már órákkal korábban felkelt, és próbálta megkeményíteni a lelkét, hogy legyen ereje ajtót mutatni az elégedetten szundikáló jövevénynek. Csakhogy úgy tartotta illőnek, ha előtte sétálnak egyet, és megmutatja neki az erdő szépségeit. A bájos szőrmók lelkesen ugrándozott mellette, időnként pedig felvakkantott és megnyalta újdonsült barátja kezét. A kobold határozottsága késő délutánra megingott.

– Na, jó – győzte meg magát Szilárd –, még egy nap igazán nem oszt, nem szoroz. Holnap biztos megenyhül az idő, majd akkor szeded a sátorfádat.

 

És ez így ment nap, mint nap. A manó mindig talált valami új kifogást, hogy ne kelljen elküldenie a kiskutyát, akit közben nagyon megkedvelt. Hol nem sütött eleget a nap, hol a szelek bizonyultak túlságosan metszőeknek ahhoz, hogy egy Buksihoz hasonló jószágot csak úgy az útjára eresszenek. Ha jól tudom, Szilárd és kutyája még ma is együtt vannak, mert egy igaz barátságot holmi időváltozások szét nem szakíthatnak.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Maggoth
#4. 2017. október 9. 11:26
Köszönöm szépen, és örülök, hogy a végére megenyhült az ellenállás :)
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2017. október 9. 10:55
Fer-Kai
#3. 2017. október 9. 10:57
ati-Szilárd = anti-Szilárd

(bocsánat...)
Fer-Kai
#2. 2017. október 9. 10:55
Az elején elhűltem, hogy "te jó ég, ez az író milyen látványosan igyekszik megfelelni a pályázati előírásoknak!", de ahogyan olvastam tovább, mondatról mondatra megenyhültem. Mint ez az ati-Szilárd törpekobold...
Mondhatni, befogadtam ezt a kedves, de nem kedveskedő mesét.
Mondhatni - és mondom is - erre adom le az én "közönségvoksom".
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek