Dörmögő Dömötör - A magányos boszorkány

Boróka, a boszorkány nagy, kopott üstjében kavargatott éppen, közben kinézett koszos, homályos ablakán. A hegy tetejéről, amelyen élt, látni lehetett az egész falut, amely a völgyben húzódott.

− Mindenki ünnepel. Otthon pihennek a házaikban és élvezik a telet. Szomszédolnak, szánkóznak, ujjonganak. Bezzeg én… engem sohasem látogat meg senki – sajnálkozott Boróka.   

− Ez egyszer másként lesz – mondta határozottan. – Elég volt az egyedüllétből! Társaságra vágyom.

Borókán egyre jobban eluralkodott a magány. Nem igazán volt még neki igazi társasága, már ha leszámítjuk a pókokat, éjjel vadászó madarakat, fekete szőrű, hűséges macskáját és egyéb furcsábbnál-furcsább erdei lényeket, ezért elhatározta, hogy az idén vendégek körében fogja tölteni a telet. Igen ám, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá terve megvalósításához? Hogyan is verbuváljon össze egy nagyobb társaságot?

­­− Az emberek nem fognak önszántukból idejönni – gondolta. – Még akkor sem, ha meghívót küldenék nekik, hiszen félnek a boszorkányoktól.

Nagy fakanalát rátette az üstre, leült nyikorgó hintaszékére és elgondolkodott. A száz éves csilláron gubbasztó bagoly és a gerendákon lógó denevérek figyelték, amint Boróka gondolkodik.

− Megvan! – kiáltotta hangosan. – Mi vagyok én? – kérdezte saját magától. – Hát, boszorkány! És mit tud egy boszorkány? Varázsolni! – mondta diadalmasan.

A konyhájában - ami egyben az egész lakását képezte - könyvek után kezdett kutatni.

− Azt hiszem ebben lesz, ami nekem kell − mondta boldogan, miközben egy vaskos lexikont húzott elő egy régi ládából. – Hozzávalók: csapzott macska szőre, varjúnyelv, tavalyi tehén poshadt teje, erősre szőtt pókháló és átszűrt békanyál. Ez mind van itthon – jelentette ki nagy örömmel és azonnal összeöntötte a „kellékeket” egy tiszta üstbe.

A nagy fakanállal belekavart, és előkészített egy nagy tál lekváros fánkot is, amit még a délelőtt sütött unalmában. Erre ráöntötte a kotyvasztott szert, és elmondott egy varázsigét:

− Perdülj táncra hosszú fánk, társaságot hozz reánk!

Abban a pillanatban a fánk, mint egy megbűvölt kígyó, kiugrott a tálból, kiszambázott az ajtón és a falut bejárva összeszedett annyi embert, amennyit csak tudott. Utcáról-utcára, házról-házra járt, s minden emberhez eljutván rájuk tekeredett, egy csokorba fonta őket és repítette a meglepődött társaságot a magányos boszorkány házába. Az emberek először nagyon megijedtek, hogy valami rossz vár majd rájuk, de a kedves banya elmagyarázta, hogyan és miért kerültek mindnyájan az ő kunyhójába.

− Hát ha már így alakult, ne mondjunk ellent! Mégiscsak egy boszorkány a vendéglátónk – súgta oda a többieknek egy férfi. – Érezzük jól magunkat! Töltsük vele ezt a telet! Boróka megérdemli, mert a varázserejét mindig jó célra fordította.

− Egyet értek! – szólalt meg egy asszony. – Én lepókhálózok. Sok itt a pók.

− Én felseprek! – hangoztatta egy kislány. – Nagy itt a kosz.

− Én hordok be egy kis tűzifát! – ajánlotta egy fiatalember. – Kissé hideg van itt.

− Én feldíszítem a házat! – mondta egy idős úr, és a konyhában talált lim-lomból különféle díszeket kezdett barkácsolni.

Volt aki süteménysütésbe kezdett, volt aki felmosott, volt aki megvarrta a szakadt függönyöket, s olyan is akadt, aki kifésülte Boróka kócos haját. Estére a ház, Borókával együtt gyönyörű díszben pompázott. Boszorkány háza még nem ragyogott így a tisztaságtól. Az emberek az asztal köré ültek, elmondtak egy áldást, majd szépen megvacsoráztak. Vacsora után a társaság táncra perdült. Mindenki megtáncoltatta Borókát. A kis fakunyhóban soha nem volt még ekkora mulatság.

 

Boróka, aki nagyszerűen érezte magát ezen a télen, köszönetet mondott a vendégeknek, akik feledhetetlen, boldog, és életre szóló pillanatokat szereztek neki.  


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek