Dörmögő Dömötör - Titkok a csigaházban

A barátságról, amely bár sérülékeny lehet, de odaadó gondoskodással örök időkre megőrizhető.

Titkok a csigaházban

- Szerencsére nem maradunk teljesen ősmaradványok nélkül, hiába halt ki rengeteg állatfaj sok millió évvel ezelőtt – mesélt Márti a többeknek földrajzórán. – Ráadásul olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem csupán múzeumokban találkozhatunk őskori emlékekkel. A legrégebbieket mi magunk is felfedezhetjük. Nem is gondolnátok, hol! A márvány őrzi az őskor legrégebbi küldötteinek maradványit. Nézzetek csak le a lépcsőre néha, telis-tele van csigák lenyomataival! A könyvtárban, a kórházi lépcsőn, de a legtöbb a metró aluljárójában van. Ezek a csigák, az én kedvenc élőlényeim millió évek történetét mesélik el nektek. Nézzétek meg alaposan, ha legközelebb metrón utaztok. És most egy vallomás következik: magam túl sokszor már nem élhetem át ezt az élményt, ugyanis a téli szünetben vidékre költözünk.
Halk morajlás hangzott fel a teremben.
- Micsoda? Nem is mondtad eddig! – mondta Adél.
- Én is csak most tudtam meg. Higgyétek el, nagyon nehéz most nekem. De hogy legyen valami jó hírem is, búcsúzóul a szüleim meghívják szombatra az osztályt a Természettudományi Múzeumba. Örülnék, ha minél többen el tudnátok jönni.
Szünetben Adél, Márti legjobb barátnője némán ült a padban. Fájdalmat és dühöt érzett egyszerre. Könny szökött a szemébe, mikor Márti leült mellé.
- Ne mondj semmit, kérlek. Most ne – mondta, és kiszaladt a folyosóra.
- Őszintén sajnálom, hogy elmész, Márti! És nagyon kedves a szüleidtől a meghívás. Szombaton találkozunk!- vigasztalta a tanító néni a megszeppent kislányt.
A múzeumlátogatás kellemesen telt. A tanító néni átsegítette a legnehezebb pillanaton: amikor búcsút kellett intenie az osztálynak. Soha többé nem fogja őket így, együtt látni.


Vasárnap megszólalt a telefon.
 
- Adél keres, Mártikám, gyere!
 - Szia! Ne haragudj, amiért olyan elutasító voltam veled.  Nagyon fogsz hiányozni nekem, és fáj, hogy ilyen gyorsan kell elválnunk. Elbúcsúzhatok tőled személyesen? Még ma.

   - Dehogy haragszom! Persze, találkozzunk este!
 
Hideg, ködös, igazi decemberi este volt, olyan idő, amikor az ember legszívesebben ki sem dugná az orrát otthonról.
- Áruld el, kislányom, nem tudtatok volna valami kellemesebb helyet találni a barátnőddel találkára, mint egy huzatos, hideg aluljáró?
- Ez egy hosszú történet, anya, de mindjárt megérted!
A két lány hosszan búcsúzkodott egymástól.
- Nézd, ezt neked hoztam – nyújtott át egy aprócska dobozt Márti. -  
Ez egy csiga, szép nagy példány. Ugyan nem több millió éves, mint ezek itt, a talpunk alatt. Mégis tud valamit. Rábíztam a titkainkat. Csak tedd a füledhez, és újra hallani fogod a beszélgetéseinket, a közös emlékeinket. Csak vedd elő, ha hiányoznék.
- Nagyon köszönöm, ez igazán szép ajándék. Én pedig megígérem, ahányszor metróra ülök, keresni fogom a márványlépcsőn a csigákat. És mindig eszembe fogsz jutni, te kis csigatudós!
Azzal megölelték egymást, és bár mindketten sírtak, már nem titkolták.
- Kétségkívül romantikus hely a búcsúra egy aluljáró – mondta mosolyogva Adél anyukája –, de lassan menjünk, mert minket is a jégből fognak elővarázsolni nemsokára a régészek, ha idefagyunk!
- Várj! Add csak ide azt a csigát egy pillanatra! Mondani akarok neki még valamit!
Adél 
a kezébe adta, Márti pedig a szájához emelte:
- Bár borzasztóan hideg van, de …
A mondat 
végét már Adél lehelte bele a csigaházba:
- … de én mindig ugyanilyen meleg szeretettel fogok gondolni rád. Mindig. Még ha millió év is fog eltelni.
Leheletük és utolsó gondolataik összeértek ott, a decemberi zimankóban.




Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!