Dörmögő - Rozi kis piros csizmái

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis faluban egy Kovács Rozi nevű kislány. Rozi a szüleivel élt, nagy szegénységben, de mégis boldogan.

Anyja és apja is sokat dolgozott, de sajnos a mindennapi betevőnél többre alig jutott pénzük. Apja, aki sose kért senkitől semmit, büszke volt arra, hogy a nagy szegénységben se szorulnak másra, de azért az anyja néhanapján elfogadott a szomszédasszonytól pár tojást. Rozi régi, foltos, kopott ruhákban járt, sokéves kiscipőjét is megette az idő, de sohasem panaszkodott, nem kért ő semmit, tudta jól, hogy új cipőre nekik alig ha futja. Tél volt, emlékszem, milyen kemény, hideg tél volt akkor, mikor a kis Rozi minden vasárnap templomba járt, hogy a karácsonyi ünneplésre gyakoroljon a többi gyerekkel. Szaladva jött, ment, szaporán szedte aprócska lábait, amik a nagy hidegben majd megfagytak a szakadt kis cipőben, de ha elég gyorsan futott, akkor nem sokat kellett kint lennie. Már csak pár hét volt karácsonyig, összegyűltek a falu apróságai énekelni, gyakorolni a nagy napra. Egyik nap Palotás Ica szólította meg a kis Rozit a gyakorlás után.
– Hogy neked milyen ronda cipőd van! Remélem, hogy nem így akarsz majd karácsonykor templomba jönni! Én biztos szégyellnék így az Úr elé állni, énekelni! – A kis Rozinak egy hang sem tudott kijönni a torkán, lenézett a lábaira, és tekintete ott is ragadt a csúnyácska kis cipőkön. Palotás Ica dolga végeztével odébb is állt. Rozi hallotta, miket beszél a többieknek, hogy milyen csodaszép piros csizmákat fog neki venni az anyja a nagy napra. Azon a napon Rozi nem csak a nagy hideg miatt szaladt hazáig. Könnyeivel küszködve rohant, hogy minél hamarabb otthon legyen. Kifulladva ért a házukhoz, az anyja, mikor meglátta, le is teremtette.
– Jaj, Rozikám, hát nem megmondtam, hogy ne szaladjál úgy, a tüdődbe megy a hideg levegő, megfázol! – De bizony a kislányt nem érdekelte se a hideg, se semmi más akkor, amit az anyja mondott neki.
– Nem akarok templomba menni karácsonykor! – Csattant fel szipogva, az anyja ekkor vette észre, milyen nagy a baj. Rozi könnyei potyogni kezdtek, de az anyja hiába faggatta, hogy mi a baj, ki bántotta, Rozi egy szót se szólt. Az apja aznap este tett még egy-két foltot a cipőjére, Rozi bánatosan nézte, hogy próbálja az apja megmenteni a menthetetlent. Másnap az anyja elment a tiszteleteshez, elmondta, hogy mi történt, hogy szaladt sírva haza a lánya, hátha a tiszteletes úr többet tud arról, hogy mi lelhette, de bizony ő se tudott semmit sem mondani. Rozit alig lehetett meggyőzni a rákövetkező vasárnap, hogy menjen a templomba, de azért az anyja csak hatott rá, a kislány pedig lehajtott fejjel kullogott végig a falun. Megállt a vegyesbolt előtt, ahol nem csak cukrot meg lisztet lehetett kapni, hanem cipőt, ruhát, csizmát is. A kirakatban már ott díszelgett Palotás Ica leendő csodaszép piros csizmája. A kis Rozinak majd megszakadt a szíve a bánattól, úgy szeretett volna ő is egy ilyen szép csizmát, úgy szeretett volna ő is karácsonykor rendesen az Úr előtt állni a templomban. Persze Ica megint belékötött hazafelé menet, de Rozi már oda se figyelt rá. Anyját faggatta otthon, hogy mi lesz, ha ő szakadt cipőben fog énekelni a templomban a nagy napon. Szeretni fogja-e őt az Úr úgy is.
– Jaj, Rozikám, senki se fogja a cipődet nézni! Az Úrnak ugyanúgy fog tetszeni a hangod, mint más gyereknek, őt se a cipőd érdekli majd! Hogy gondolhatsz egyáltalán ilyeneket? – Rozi hatalmasat sóhajtott, az anyja pedig már sejtette, hogy mi a baj, gondolta ő, hogy csúfolják a lányát a többiek, de hát mit tudott tenni.
A kislány este sokáig ébren volt, befelé fordulva az ágyon hallotta, hogy az anyja meg az apja sutyorognak, hogy jut-e pénz új csizmára Rozikának. Nem jutott. Épp, hogy meg tudtak élni, de az anyja próbálta meggyőzni az apját, hogy csak kéne a kislánynak valami másik lábbeli, a tél java még hátravan. A sutyorgásból veszekedés lett, azon ment a vita, hogy hogyan tudnának még jobban spórolni, de a semmiből nem lehet csizmát venni. Rozinak kicsordult egy könnycsepp a szeméből, de csöndben maradt, nem akarta, hogy észrevegyék a szülei az ő nagy bánatát. Következő héten már mosolyogva indult a templomba, nem is akart ő már új csizmát se, csak a szüleit ne hallja többé veszekedni. Igyekezett megnyugtatni az anyját is, hogy jó lesz minden, az a kis cipő is bírja még a lábán, nem kell neki másik. A többi gyerek kint szánkózott a templom udvarán, hívták volna Rozit is, de neki már nagyon fázott a lába, mire a templomhoz ért. Arcocskája is kipirosodott a hidegtől, kezei szinte lilák voltak.
– Gyere Rozi, húzzál minket, majd mi is húzunk téged! – mondták a többiek, s Rozi akkor csak beállt szánkózni. Egy kicsit elfelejtette, hogy fáj a lába a hidegtől, szánkózott úgy, mint a többi gyerek. Akkor olyan volt, mint mindenki más, nem számított, hogy milyen cipő van rajta, ugyanúgy szaladt, kacagott, játszott. Elfelejtette a nyomort, azt, hogy mindig ugyanolyan leves volt otthon, ugrált, bolondozott úgy, ahogy a gyerekek szoktak. A templomi gyakorlás után azonban megint csúfolni kezdték a többiek, főleg Ica, s a gyerekek bizony Ica mellé álltak, aki csak mondta, mondta, hogy hogy lehet így templomba jönni egyáltalán, ilyen ruhában meg ilyen cipőben. Lökdösni kezdték Rozit, aki egyszer csak elesett, a gyerekek meg lehúzták a lábáról a cipőit, és jól megtömték azokat hóval. Csúfolták, gúnyolták, jó mókának látták a gyengét bántani. Rozi csak ült a hóban, összeszedte a ronggyá foszlott cipőit, azok át is nedvesedtek, elszakadtak. Nem volt más választása, csak felhúzta így is őket, de alig bírt menni bennük, a fagy csípte a lábát, olyan volt, mintha üvegszilánkokon lépkedett volna. Otthon az anyja és az apja szörnyülködve nézték a kis Rozi lábát, először le se tudták húzni a cipőket, szinte ráfagytak a lábaira. Hiába kérdezgették, hogy mi történt, meg se tudott szólalni. Gyorsan lefektették, jól betakarták, de Rozi azon az éjjelen nagyon belázasodott. Rázta a hideg, rémálmok gyötörték. Álmában karácsonykor énekelt az Úr előtt, de kinevették őt a többiek. Ekkor hatalmas fényt látott, s valami, a szívéből jövő melegséget érzett, mikor egy nagyon magas ember ölbe vette őt. Eltűntek azok, akik kinevették, helyére csak a boldogság, békesség került. Mosolygott álmában, az anyja szíve pedig majd’ megszakadt, mikor ránézett egyetlen kislányára. Magát okolta, amiért nem győzte meg a férjét, hogy vegyenek Rozikának cipőt, de hát akkor meg enni nem tudtak volna mit.
Másnap már nem Rozi anyja, hanem az apja ment a tiszteleteshez, ökölbe szorított kézzel indult a templomba, de valahogy megenyhült, mikor belépett a kapuin. Rég nem járt már templomban. Leült az oltár elé egy padra, és sírni kezdett, mivel azt hitte, hogy senki sem látja. Fájt neki is, hogy nem tud mindent megadni a családjának, amire szükségük lenne, pedig dolgozott ő, éjt nappallá téve robotolt, hogy jobb legyen. A tiszteletes észrevette őt, leült mellé, és kérdezgetni kezdte, hogy mi történt. Rozi apja, aki addig sohasem kért senkitől semmit, most az egyszer kérve kérte a tiszteletest, hogy segítsen, nem neki, hanem Rozikának. Nem volt pénzük se orvosra, se csizmára, de a tiszteletes megnyugtatta, hogy menjen csak haza, minden rendben lesz. Délután megjelent az orvos, alig akarták beengedni, hiszen nem volt pénzük kifizetni, na meg gyógyszert venni. A doktor úr azonban azt mondta, hogy ki van fizetve minden, ne aggódjanak. Sokáig volt aznap a doktor úr Kovácséknál. Nem csak azért, hogy megvizsgálja Rozit, hanem azért, hogy Kovácsékkal beszélgessen. Ők, akik sohasem panaszkodtak egy szóval sem, most mégiscsak elmondták, hogy kevés a tüzelő, meg az étel, pedig dolgoznak ők tisztességgel, és nem is kértek soha semmit, megvoltak eddig valahogy.
Elterjedt a hír, hogy Kovács Rozi nagy beteg, és az egész falu segíteni akart. Sokan mentek akkor beteglátogatóba hozzájuk, s vittek krumplit, lisztet, szalonnát, ki, amit tudott, még egy kocsi fát is kaptak. A kis Rozinak vitték, hogy gyógyuljon meg gyorsan. Persze Palotás Ica is megtudta, hogy mi történt, s kérlelte az anyját, hogy vigyenek ők is valamit. Szégyellte magát, bánta már, hogy olyanokat mondott, a lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Palotásné húslevest főzött, Ica pedig vitte a kis piros csizmákat is a beteglátogatóba.
Rozi szülei nem győzték megköszönni a sok segítséget, de a lányuk csak nem akart jobban lenni. Nyomta a láz, felkelni sem bírt, csak feküdt naphosszat, és aludt. Akkor is aludt, mikor Ica odarakta mellé a csizmákat.
– Ne haragudj! Gyógyulj meg! – Súgta oda neki, miközben a felnőttek beszélgettek.
Ica körbenézett a szegényes, egyszobás kis házban. Neki hatalmas ágya volt, jó meleg dunnával, Rozinak meg épp, hogy volt egy kis fekhelye. Akkor jött rá, hogy milyen a szegénység, mikor látta másnál, ő ilyet még sohasem tapasztalt. A leheletét is látta a szobában, olyan hideg volt ott, náluk mindig jó meleg volt. Ruhája is volt bőven, szebbnél szebb kabátok, csizmák, ruhák, míg Rozin mindig csak ugyanazt lehetett látni. Annyira sajnálta már, hogy gonoszkodott vele, szívesen visszaforgatta volna az idő kerekét, ha tehette volna.
Csoda történt azon az éjjelen Kovács Roziéknál, ugyanis a kislány rohamosan javulni kezdett, senki sem értette az okát, arra fogták, hogy az orvosságnak idő kellett, hogy hatni tudjon. Rozi boldog mosollyal az arcán úgy aludt, hogy két kezével szorította a csizmákat, el se lehetett venni tőle.
Két hét múlva, karácsonykor, a kis piros csizmákban állt az Úr elé karácsonykor énekelni. A hangja olyan volt, mint az angyaloké. Olyan hangosan énekelt, mint addig még soha, nem fázott a lába a jó meleg csizmában.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek