Dörmögő - A kis diófa új ruhája

A mese a szeretetről,egymásnak nyújtott segítségről szól,mindezt a tél szépségeivel kísérve.

 

                       A kis diófa új ruhája


November vége volt. A nap már bágyadtan sütött az égen, kevés meleget küldve a rétre és az erdőre.


A fenyves szélén álló kis diófa álmosan nyújtogatta ágait. Megcsodálta őszi ruhájának sárgásbarna leveleit, melyek teljesen beborították gallyait, takarva finom termését, a diót.

-Kopp! Kopp!­ - kopogott a dió a földre a cinkék, varjak nagy örömére. Bontották, és csipegették is szorgosan, töltötték tele a bendőjüket. Készültek a hideg évszakra, a télre.

A kis diófa fáradtan susogott, bólogatott, el - elbóbiskolt, mígnem szél úrfi hideget lehelve megborzolta ágait, mély álomba merült. Édes álmát madárfütty, csobogó patak és méhecskék döngicsélése kísérte.

Hirtelen azonban hangos zajra riadt fel.

-Megérkezett a tavasz? - pislogott álmosan.

Ám ahogy körülnézett, látta, hogy bizony még nyoma sincs a napsütésnek, virágoknak, csipogó madaraknak. Szél úrfi rohant át a mezőn, haragosan fújva a hideg levegőt. Megropogtatta a fenyők örökzöld ágait, és földig hajtotta büszke csúcsaikat. Morogva körbenyargalta a diófát, maradék színes leveleit az égbe repítve. A kis gyümölcsfa búslakodott, szomorkodott. A telet mindig átaludta, és tavasszal frissen, bimbózva, kicsiny levelekkel ébredt. Ezért volt furcsa látni fakó, kopasz törzsét, hiányos lombkoronáját. Fázósan, borzongva rezgette csupasz gallyait, még gyökere is megnyikordult. Panaszos hangját felkapta az egyre erősödő szél, és a fenyők takarásában megbújó cinke családhoz röpítette.

-Segítenünk kell a kis diófának - csipogta cinke mama. Ha Ő nem volna, akkor most bizony éheznénk - pillantott a fészekben felhalmozott dióbélre.

-Úgy - úgy - pislogott szemüvegén keresztül cinke papa.

-Gyertek picinyeim! - terelgette kis cinkéit cinke mama, majd, huss! A mező irányába repült. Kis családja szorgos szárnycsapásokkal követte.

A rét széléhez érve körülnéztek. Már nem nyíltak az illatos virágok, rég elmúlt a tavasz, és a sokszínű ősz is elbúcsúzott. Színtelen fűszálak sokasága hajladozott a szél parancsára hol jobbra, hol balra. A szél játékos táncáról azonban valami elvonta cinke mama figyelmét. A fűszálak közül lila, piros, sárga színű száraz virágok kukucskáltak az ég felé, hirdetve, hogy nem is olyan régen még itt járt a kikelet. Cinke mama sorba állította cinke papát és kicsiny gyermekeit, utasítva őket a virágok csipegetésére. Hangos csipogások közepette gyorsan gyűlt a sok virág. A munka végeztével cinke mama elégedetten nézett végig pihegő családján.

Eközben a kis diófa ismét álomba szenderült. Bánatos volt, mert meleg ruhája tovatűnt, de tudta, mire felébred, már új köntösbe fog pompázni.

Ez alatt a madár család szorgosan dolgozott. Szálanként röppenve vitték a diófácska ágaira a virágokat, ahol cinke mama dolgos csőrével, mint egy fészket, úgy rendezgette el őket. Az alsó faágak hamar díszbe borultak, és mire beesteledett, a fát csúcsáig díszes, vidám ruhába öltöztették.

Jöhet a kopogó fagy, a hideg hótakaró!

A hold elindult hosszú égi útján. Udvara fényesen világított, ezzel is jelezve, hogy dermesztő hideg lesz éjszaka. Szél úrfi is munkához látott. Megrázta a fenyőket, a diófa gyenge gallyait összecsapkodta, megzörgette.


A zord időre a kis gyümölcsfa felébredt. Már nem fázott. A színes virágok, mint egy takaró, úgy borították be kopasz ágait. Melegítették, védelmezték, akár cinke mama és papa a fészekben megbújó piciny fiókáit.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek