Don Quijote álomvilága (3/3)

Jó nevelést akartak adni nekem. És én csak tiltakoztam ellene. Valahogy úgy voltam ezzel, mint a bivaly a bársony köntössel.


Hegedülni járattak, angol magánórán taníttattak, és én csak nem értették meg azt, hogy miért ellenkezek én mindezen „civilizált nevelési szokások" ellen. Pedig egyéb nem kellett volna, csak hagyni, hogy a saját eszem szerint döntsem el azt, mit akarok csinálni. Erőszaknak, gyermekkel szembeni terrorista akciókként kezeltem majd minden olyan javaslatot, amikor a szülők mesélték el mi a jó és mi a rossz. Nem volt ez egyéb, mint a szabadságvágy. Kedvem szerint inkább Huckleberry Finn stílusú életet éltem volna reggeltől estig és estétől reggelig. Kint a természet lágy ölén. A növények és az állatok soha nem bántottak és nem is féltem tőlük...az emberektől viszont igen. Volt úgy, hogy elcsatangoltam sok-sok mérföldre, hogy bekukkantsak a patak medrébe és megnézzem az állatok lakhelyét. Ilyenkor rendszeresen nyakig sárosan és szakadt ruhával érkeztem haza. Szüleim annyi mosóport használtak el rám, mint máshol egy egész óvodás csoport gyermekre. Aztán találkoztam a halállal. Egy este boldogan vittem haza a nagy sikerként megélt matematika hatost, és betoppantam a házba, ahol apám falfehéren könnyes szemmel közölte... meghalt nagyapám. Az egyetlen nagyapám. Aki nagyon szeretett engem, és aki sokat mesélt az életéről, a dunacsatornás „élményekről" és akitől örököltem az örménységet, de erre csak később döbbentem rá. Ez volt az első közvetlen kapcsolatom a halállal. Döbbenetes volt látni a család szomorúságát és azt a tompa légkört, ami átlengte a téli ünnepeket. Mert Mikuláskor halt meg tata, ezt „hozta" nekem a Mikulás. Utáltam az iskolát. Nem tudtam megérteni azt, hogy miért kell a tancira figyelni, miért nem mehetek ki játszani és miért vagyok bezárva negyven más szenvedő gyerekkel egy büdös betonrengetegbe. Valahogy mindig volt egy olyan érzésem, hogy a „jobb családból" származó gyerekeket „jobban" kezelték a suliban. Pedig nem úgy volt. Csakhogy én ott is legalább akadémiai szinten űztem a „hülyeség" művészetét. Érthető ez úgy, hogy nem volt olyan nap, hogy valami nagy csínytevést ne követtem volna el. Ha nem törtem-zúztam akkor óra közben előmásztam a padok alatt és megcibáltam a lányok haját, vagy éppen a kézimunka órán szúrkódtam a tűvel az aktuális padtársamat. Akkoriban kezdtem járni a „perzsára". Történt ugyanis, hogy olyan iskolára szóló banditizmust műveltünk páran, hogy egészen az igazgató bácsi irodájáig elvezettek tetteink. Kellett is fizessenek a szülők ládát, padot és kagylót. De attól volt szép az élet, ha már nem volt hely az ellenőrző könyvemben beírni az „óránnagyonnagyonfegyelmezetlent". Persze az otthoniak nem mindig tudtak következetesen fellépni a nevelés eszközeivel. Inkább maradt az időszakos és rendszertelen verés vagy szidás. Mert el voltak foglalva egymással, az alkohol okozta családi gondokkal, a létfenntartás problémáival. Valamikor nyolc évesen láttam először „bátor embert". Apám egyik barátja, mindennel és mindenkivel dacolva bárányt hozott nekünk és nem félt a rendszertől. Hirtelen bezártuk az ajtót és elhúztuk a sötétítőket, hogy nehogy még a madár is meglássa: nem büdös deltai halat, hanem igazi finom bárányhúst eszünk. Aztán megtudtam, hogy mi az a nacionalizmus. Egy szép vasárnap délelőtt hatalmas csődület támadt a tömbház mellett. Részeg román katona verte meg az övcsattal a közelben lakó idős bácsit. Akkor még nem tudtam, mit is jelent a „bozgorümpucit", később azt is megtudtam. Persze a rádióból, mert minden este hallgattuk titokban a titkos „szabadeurópát" az egyetlen hiteles információs forrást, ami valós képet adott a szocializmus vívmányairól. Apám úgy magyarázta el a szocializmus fogalmát, hogy mindenki felül a vonatra, mindenét felpakolja, a vonat elindul, megy megy megy és amikor minden elfogyott és bútort-ruhát mindent eltüzeltek az emberek akkor megérkeztek a szocializmusba. A magyarokról akkoriban már tudtam. Hatalmas botrány lett az iskolában, amikor papírra festettünk egy magyar zászlót és kitűztük az iskola egyik melléképületének tetejére. Egybe megtelt az udvar egyenruhás bácsikkal és mindenkitől érdeklődtek, hogy ki csinálta az a kis papír fecnit. Igazi mexikói gyilkosság: senki nem látott semmit, senki nem hallott semmit, a halott meg nem beszél...

 

 

 

Első rész...

Előző rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#3. 2014. április 17. 20:20
És most kiderül, hogy akkoriban is olvastam, csak elfelejtettem :-((
És most is úgy érzem, hiányzik a vége...
Eliza Beth
#2. 2011. február 7. 19:42
Ma olvastam végig mindhármat... eleinte gyerekesnek találtam. Már nem. Erősen komolyodik a téma. Várom a folytatást, amit az első után még nem mertem volna határozottan mondani.... :-)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek