Diskurzus - Sam Havadtoy

Mi a kortárs művészet? Nehéz lenne meghatározni. A közvélemény a svindlerrel, szélhámossal, öncélú kóklerkedéssel azonosítja. Van ebben némi igazság, persze a helyzet nem ilyen fekete-fehér igazság.

Valójában a jövő felé vezető út első köveit a kortárs művészetben kell keresni. Ma a gyűjtők egy százaléka érdeklődik a kortárs festészet iránt. Sam Havadtoy - Havadtői Sámuel - egyik rádiónkban hallotta, miközben utazott Budapest felé, az ország iránt érdeklődő külföldieknek nem a kortárs művészetet mutatnám meg.
Samuel Havadtoy: Miért nem? Mit kellene megmutatni? Csak a néptáncot, lovasbemutatókat? Nem lehet mindig csak a romantikát.
 
„Mikor néhány éve új házba költöztem, a múltam megannyi emléke idéződött fel bennem, leginkább veszteségekről. Ráébredtem, hogy mennyi pontot hagytam a lelkemben. El akartam engedni azokat a kis pontokat, arra vágytam, hogy a hiányt mindegyik egy szép élet emlékévé formálja át." - meséli a művész. Ez a gondolat olvasható az ajánlásban. Mikor a sajtóanyaghoz mellékelt képeket megláttam, bennem is régi, gyermekkori emlékek tolakodtak elő.
Korábban érkeztem a megbeszélt időnél (mindig korábban, utálok késni), megnézhettem a kiállítást a beszélgetés előtt. Az emlék élmény, nem emlékek, az emlékezés, mint cselekvés, a képek és közém álltak. - Emlékezz! - Súgták a képek. - Mire? - kérdeztem. - Az emlékeidre - válaszolták.
 
Márkus: Walt Disney, csipke, nagymama lekvárja, két tenyér közé fogott forró tejes bögre, cimetes cukorral megszórt sütemény. Emlékek. Elveszett emlékek pótlása, meglévő emlékek megerősítése, a fogalom definíciója?
S H: Ezt a választ a látogatóban a műtárgyaknak kell kiváltani. Az én esetemben, a kiállítás kurátora szerint, a Walt Disney figurákkal a nem létező gyermekkort próbálom pótolni. Előzően nem beszéltem erről. Mindenki másképp reagál.
M: A nem létező gyerekkor négy éves kortól, vagy négy éves korig számít?
S H: Négy éves korig egyetlen emlékem van, ez Angliában Történt. A testvérem lelökött a lépcsőn, én dacosan, sírás nélkül újra felmentem a lépcsőn, ő újra lelökött. Négy éves voltam, mikor visszaköltöztünk Magyarországra, már vannak maradandó emlékeim.
M: Nagyon erős volt az elvágyódásod?
S H: Angliában születtem. Nekem katalizátor volt az életemben, hogy vissza kell menni. Jogom van visszamenni. Tizenhét éves koromban hivatalosan kértem a magyar állampolgárságból való elbocsátásomat. Természetesen sosem kaptam rá választ.
M: Most is magyar állampolgár vagy?
S H: Magyar és angol.
 
Sétálok a környéken. Kopott házak, de mutatja magát a régi szépség, mikor a város még bókolt és bókokat fogadott. Galériák, műkereskedések. Egyfajta gócpont a városban. Egy portál bemélyedésében lepedővel terített matracon hajléktalan ember alszik. Nem hiányzik a párna és a dunyha sem.
 
M: A képeidre visszatérve. A csipkén áttűnik a kép, mintha a múltat megszűrné a jelen.
S H: Kétezer óta, mióta estem ezeket a képeket arról van szó, hogy valaminek el kell tűnnie. Az első nagy sorozatban szövegeket írtam a képekre, melyeket aztán átfestettem, hogy olvashatatlan legyen, kék fénnyel, vagy röntgennel se lehessen elolvasni, utána került a csipke a képre, ezután kezdtem festeni. Azért ilyen kisméretűek a képek, mindegyik 50 X 50-es, mert úgy fogom fel, hogy ezek lapok egy könyvből. Sejtettem, hogy mi van alatta, de nem gondolom, hogy szöveggel kell utalni rá, a színvilággal kell visszaadni. Ugyan ez történik a
Jawlensky-képekkel. Őt nagyon tisztelem, mint festőt hihetetlen sors volt az életútja, nagyon szeretném, hogy megjelenjen társként.
M: Tehát ő is emlék.
S H: igen. De hát minden emlék. Mindennap felébredünk és emlékekkel gazdagodunk, nap végén, mikor lefekszünk, megint van egy csomó emlékünk.
M : Úgy tűnik, mozgalmas életed van. Az emlékek most váltak fontossá, hogy előjöjjenek.
S H : Nem fontos, hogy előjöjjenek. A korral jár. Fiatalon az ember az ember emlékeket halmoz, utána megszűrjük ezeket az úgynevezett emlékeket és ez határozza meg, hogy milyen karakter lesz az ember. Aztán eljön az a kor, amikor az ember újra elemzi az emlékeket, majd az a kor is eljön, mikor már csak az emlékeiből él. Még nem tartok itt. Az emlékek végigkísérik az életünket, csak koronként más szemszögből nézzük őket.
M: Azt mesélted, hogy a költözésekkor néhány emlék elveszett.  A csipkék ismeretlen asszonyok életútját hordozzák. Elképzeled ezeket a sorsokat vagy ismert történeteket vetítesz ki?
S H: Arra gondolsz, hogy ezek a történetek, hogy alakulnak a képek alatt?
M: igen.
S H: A legtöbb történet a saját életemből adódik. Mostanában örkényistvánosítom a történeteket. Lerövidítem. Túl sokat kell írni és úgy is lefestem, meg kihívás is egy hosszabb történetből rövid storyt készíteni. Tavasz óta jelképes történeteket írok, csak áttételesen értelmezhetők. A következő vásznakon ezek az írások meg fognak jelenni.
M: A  XX. században kevés magyarnak sikerült  a világ „élvonalába" jutnia. Neked sikerült.
S H: MI kicsi ország vagyunk. Az élvonal a múzeumok által népszerűsített művészek névsora. Talán ötven művész. Minden múzeumban kell legyen Picasso, Cézane, stb., de Jawlensky, aki talán az egyik legjobb művész a XX. században nagyon kevés múzeumban található meg, de arról szó sincs, hogy nem tartozik az élvonalba, legfeljebb nem annyira populáris, mint a többiek. Ez vonatkozik a magyar művészekre is. Nagyon sok jó magyar művész van., beszélhetünk Moholy-Nagyról, Kassákról, akik sajnálatos módon még a magyar múzeumokban sincsenek megfelelően képviselve.
M: Mi a siker titka, neked mitől sikerült?
S H: Ez olyan, mint a délibáb, lehet, hogy nem igaz. A művészettörténetben azt, hogy mi sikerül és mi nem a jövő dönti el. Meg tudnék nevezni legalább tíz művészt, aki nagyon fontos volt a nyolcvanas években, mára pedig teljesen leírták őket. Nem magam ellen akarok beszélni, de a művészet nagyon hosszú idő és hosszú folyamat. Vannak pillanatok, amikor az ember nagyon szerencsés és felfigyelnek rá, de hogy ezt folytatni tudja és abból valami maradandó szülessen, csak az idő dönti el.
M: Az idővel bajban vagyunk. Csak az utóbbi száz évet nézzük, rengeteg festőt fel tudnék sorolni, akikről az utókor nem vesz tudomást. Nem csak magyart. Közép-Európa le van írva.
S H: Nem. A XX. Századnak három nagy pillanata volt: a párizsi pillanat, a new yorki pillanat és a londoni pillanat. Az összes nagy művész, aki nemzetközileg ismert lett, odament ezekbe a központokba. Ott kell lenni, pezsegni abban a közegben. Ezek a művészek egymás erejéből táplálkoznak. Ezt iskolában nem lehet tanítani. A művészet elméletben az olyan, mint szex elméletben. Ez az egyik ok.
Másik, hogy kommunikálni kell. Ha egy közép-európai művész úgy érzi, hogy nem kell beszélnie angolul, franciául, németül, akkor vége, bezárult a kör. Jó művésznek lenni fontos, de hozzájárulnak ezek a dolgok.
M: Ha felkérnének, hogy külföldi kiállításon mai magyar művész munkáit mutasd be, ki lenne a választott?
S H: Körülbelül kilencven óta veszek magyar művészektől képeket, akiknek a művészetét szeretem vagy tisztelem. Legalább tíz olyan művész él Magyarországon, aki nemzetközi szinten minden további nélkül megállná a helyét. Ez sok. Tel-Avivban elmentem egy gyűjteményt megnézni, meghívott valaki, és az ő gyűjteményében láttam az Erdélyitől két képet. Ez egy nemzetközi gyűjtemény volt, és ez a két festmény kiemelkedően gyönyörű volt. Persze majd az utókor dönt.
M: Az utókor ítéletében nem nagyon bízok. Soha nem az adott kor tudásával gondolkozik, egy mű megítélését a születésekor élő tudás alapján kell elvégezni.
S H: Természetesen. De a múzeumok gyűjteményének kilencven százaléka nem a jelen korról szól, hanem nekünk ad egy támpontot, hogy hogyan fejlődött a művészet és ad egy referenciát, hogy mit látunk. Picasso nélkül nem értenénk a mai absztrakt művészetet, DuChamp nélkül nem értenénk a koncept művészetet, Rembrandt nélkül nem értenénk hogyan változott a fény a portréfestészetben, és így tovább. Az utókornak nagyon fontos, hogy sok múzeum legyen, amit én raktárnak nevezek, mert a múzeumnak nem az a szerepe, hogy eldöntsön helyettem dolgokat, hanem hogy eltárolja azokat a dolgokat, melyek a jelen fontos részei. Adjon támpontot az utókornak, hogy tudja elemezni a jelent.
M: Most nem csak a festészetre gondolok, mit lát majd az utókor szerinted szerettük ezt a kort?
S H: Egy kínai átok azt mondja: élj érdekes korban. Azt hiszem rajtunk ez az átok fogott. A mi generációnk érdekes korban élt. Két évvel ezelőtt Londonban láttam a Három kínai császár című kiállítást. A katalógusban megemlítették, hogy három dinasztiát döntöttek meg hatszáz év alatt. Az új császár a régi dinasztia minden tagját megölette, majd elment a sírjukhoz és örökbe fogadta az őseiket, vagyis a dinasztia folytatódott. Ezért nem pusztítottak el semmit a tiltott városban. Európában mindig palotákat fosztunk, leégetjük a templomokat, ahogy Nagy Sándor is tette. Pesten van olyan utca, melynek a neve az utóbbi ötven évben négyszer változott. Nem értem miért, ettől a múltunk nem változott.
 
 Lassan bandukolok. Galériák kínálják kincseiket, festmények, porcelánok, régi encsem-bencsemek, mások életének tárgyiasult emlékei. A sarki péküzletbe áru érkezik, a hajléktalan már a sarkon álldogál, kezeit lehelgeti, méregeti a járókelőket. Utolsó kérdésem rá vonatkozott.
 
M: Érkezésemkor láttam egy hajléktalant. Szerinted a múlton rágódik, valami jövőre vár vagy csak a jelennek él?
S H: Nehéz elképzelni. Sajnos sokan vannak. New Yorkban még sosem volt ennyi hajléktalan. Sokszor saját hibájukon kívül kerülnek ebbe a szörnyű helyzetbe. Azt hiszem a reménytelenség a jelen, az éppen soron levő pillanat érdekli őket, nem gondolnak emlékekre. És múlt nélkül nincs jövő.

havadtoy

Kép forrása

 

Márkus

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
székács lászló
#2. 2010. december 2. 18:58
Gábor, jó, áttekintő. A hajléktalan beszúrásaid jó estközök :o)))
Laci
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek