Dezső Ilona Anna: Véremben a lelkem 2/4

Lassan vége a mandulaműtétnek, nyikorog a kocsi, hozzák a gyermeket, sír, az altatás-ból még nem tért teljesen magához. Nádszál vékony műtőssegéd cipeli az ágyba.

 

 

Ügyesen teszi le a nyöszörgő, frissen műtött srácot. Közben átöleli, vigasztalni, nyugtatni próbálja:

- Meséljek neked valami szépet? - kérdem, bár tudom kérdésem groteszk, egy tizenöt éves kamasznak ugyan mit mesélhetnék, csak anyapótló vagyok, míg be nem fejezi a munkáját. Nem régen cserélt munkahelyet, az új munkát nem adhatja fel, a műtét sorsszerű reumás láz miatt, egész nyáron a kórházi ágyat nyomta.

- Csicsíja... - simogatom a hátát, kezemben tartom hatalmas kézfejét. S a nyöszörgő kamasz lassan megnyugszik, elpihen, alszik tovább, mint akivel semmi sem történt. Visszaülök laptopomhoz, tovább írok egy történetet. Írni kell, mindent megírni, úgy ahogyan volt. Elérkezett az ideje ennek is. 23 évet vártam rá, mostanáig nem volt erőm beszélni róla, de most itt, a kórház falai között felszakadtak a régi sebek.

 

*

 

Otthon mindenki kíváncsi tekintettel vár:

- Na, mi van? - kérdi aggódó édesanyám.

- Anyu, kérlek, ne sírj. Apuka most nagyon beteg, de meg fog gyógyulni. Gyuri azt mondta, elvégeznek rajta néhány vizsgálatot, addig steril körülmények között kell lennie, csak reggel látogathatjuk meg. Nyugi, neked nem szabad most gyengének lenni, hosszan kell kitartani, ő mindég mellettünk volt, most nekünk kell mellette lenni - válaszolom őszintén, egy pillanatig el szeretnék mondani mindent, de csak meggondolom magamat anyuka kétségbeesett tekintetét meglátva:

- Nem hal meg, ne aggódj, viszont a gyógyulásig még hosszú út áll előtte. Apuka vérszegény, megerősítik, csak időközönként vért kell kapnia.

- Vért? ­- képed el anyám -, vért? - ismétli önmagát, s látszik, nem kell mondani semmit sem, mindent ért. - Itt akar hagyni engemet? Ilyen gyenge embert egyedül? - s összeroskadva leül a konyhai hokedlire. - Nem bírom ki, nem akarom - mondja, de nem sír, valahogyan megedződött az elmúlt évek alatt, olyan sokat siratta már magát, a betegsége, a sok műtét, a felépülésének hosszadalmas folyamata... a sok megpróbáltatás mind megerősítette.

A délután szótlan csendben telik. Gyermekem aranyos, elvégre már első osztályos, nagyfiú, megértette a szomorú hangulatunk okát. Ez a vakáció nem úgy zajlik, mint a többi. Bemegyek a szobába, gyönyörűen feldíszített fenyővel vártak, anyám mögém lép:

- Mintha érezte volna, összevesztünk a fa miatt. Akkorát hozott haza, csak úgy cibálta maga mögött. Azt hittem megbolondult, veszekedtem vele, de ő csak annyit mondott, jönnek a gyerekek, mindennek szépnek kell lennie. Ilyen Karácsonyunk még soha sem volt. Ennek a legszebbnek kell lennie. S ti nem értetek haza gyertyagyújtásra. El volt keseredve, de hamar megemésztette a történteket, a katonák élete már csak ilyen, nem lehetnek ott, ahol várják őket, a haza attól sokkal fontosabb.

- No igen, a haza - mondom kelletlenül, s ösztönösen ölelem a szúrós tüskékkel éktelenkedő fát magamhoz. Nekem díszítette, nekem hozta, nagyot, mert mindég ilyet szerettem volna. - Emlékszel? Volt, hogy csalódottan sírtam, amiért nem ért a plafonig a fa. Ennek most még be is hajlik a teteje, hogy hozta be, elfoglalja a fél szobát...

- Megszenvedett vele, de nem érdekelte, csak hozta. Örömet akart okozni vele, az hajtotta, s valamit talán megérzett, mert folyamatosan mondogatta, ennek szebbnek kell lennie, mint valaha is volt...

Leülök a földre, anyám mellém ül. Vállamra hajtja fejét, s úgy állunk ott, a félig már sötét szobában megbénultan, mint aki többet soha sem szeretne onnan kijönni, ott akarna maradni mindörökké. Borzalmas volt az éjszaka, hol egyik szobának, hol a másiknak nyílott az ajtaja. Ki- s bejárogattunk felváltva. Senki sem bírt aludni. Reggel korán asztalhoz ültünk, furcsa az ember, ilyen nagy bánatban is éhes, enni kér. Anyuka rendesen felszolgál az asztalra mindent, mint mindég, megsimogatja unokája buksiját, megpuszilgatja, pillanatokig visszatér arcára az öröm, majd hirtelen elszomorodik... még mindig olyan szép zöld a szeme... Istenem, gondolom magamban, csak 53 éves, sem öreg, sem fiatal, mit kezd majd magával? S erre olyan keserves sírógörcs fog el, amit visszanyelni már lehetetlen, csak nem tartom be a fogadalmamat, hangos zokogásba kezdek. A férjem mellém ugrik, átölel. Pár évvel ezelőtt egymás után veszítette el anyját, apját, átérzi, amit most nekem kell megélni. Anyu beszalad a kamrába, ott ordítja a keservét fel a padlásfeljárónak, veszekedve Istennel, akit imád. Majd összekapjuk magunkat. Mindenki megmosakodik, s álságos hallgatásba burkolózva elindulunk a kocsi felé. Férjem lassan nyitja a kaput, itt minden apám keze nyoma, egyedül készítette a míves szerkezetet, a házat is egymaga építette, még villanyszerelőt sem fogadott, s mire kifizette a sok kölcsönt, máris itt kell hagynia. Pedig de sok teendő volna még... A testvérem nem tud  e borzalomból még semmit sem, falun él családjával, karácsonyi szünet van, telefonja nincsen. Majd délelőtt elmegy hozzá a férjem és elmeséli a történteket, előtte beszélni kell az orvossal. Gyuri már az orvosi szoba ajtajában vár, látom kemény, feszes a tartása, nem jó hírt készül közölni velünk. Anyám megy egyből a kórterembe, én az orvosi szobáig követem hangtalanul. Becsukja mögöttünk az ajtót, majd kínos csend. Nem bírok megszólalni. Kis idő elteltével, kihúz egy széket, hellyel kínál. Most nem a régi ismerősök ülnek egymással szemben, hanem az orvos és a hozzátartozó.

- Nem fáj a fejed? - Köszörüli meg torkát, nagy nehezen tér rá a lényegre - az a helyzet, hogy komolyabb a baj még annál is, mint amit a tegnap gondoltam. Egyetlen élő sejtet sem találtam. Elküldtem vizsgálatra a mintát, megkínoztam nagyon. Nem sikerült élő szövetet venni a combnyak-csontból, a mellkasi próbára is szükség lett. Semmi. Hamu és por. Még ilyet nem láttam. Olyan, mintha sugárfertőzött lenne, ám mifelénk nincsen honnan, ugye... s kínos csendben gondolja csak tovább, hogy dehogynem, nem ő lesz az első, akit valamilyen titkos ok miatt megfertőznek, s életveszélyes állapotba kerül.

- Nem tudok róla, hogy bárkinek is érdekébe állt volna - mondom ki amilyen halkan csak lehetséges. Már hallottam olyat, hogy ebben a hamis világban, elég sok embertől szabadultak meg ily módon. Miért épp az apámtól? Olyan kis ember ő, nem ártott egy légynek sem életében, miért? A diktátor, ahogy hatalomra került, mindjárt megszervezte besúgói körét. Naponta jelentettek fel névtelenül ártatlan embereket, szinte az elsők között vitték apámat is vizsgálati fogságba. Nyolc hónapig nem tudtunk róla, anyám akkor betegedett meg, majd hazaengedték, de ő nem beszélt róla. Hiába kérdeztük, nem mondta el, csak azt mondta, nem tudja ki jelentette fel, úgy tartották fogva, hogy neki fogalma sem volt arról, ki lehetett a rosszakarója. Politikai huliganizmus volt a vád, leülte, ne foglalkozzunk vele. Akkor még csak két éves voltam, nem emlékszem rá pontosan. Hallottam nagyapámtól, majd nagyanyám is elmesélte. Anyuka egyből ideges lesz, ha csak érintjük a témát, előtte ez még mindég tabu, el akarja felejteni. Csak akkor van gond, ha farkaskutyát lát, akkor egyből megijed, és visszaesik a pánikhangulatba. Egyszer régen, egyik éjszaka arra ébredt, hogy az ágyában, az arcába szagol egy hatalmas kutya, pórázát idegen csendőr tartotta, halálfélelmében bevizelt. Ordított az akár egy állat, s úgy verte ki az ágyból mellőle apámat. Elvitték, anyám szeme-láttára rúgott hatalmasat belé a csendőr, utána nem látta hónapokon keresztül. Ment bíróságra, ügyészségre, rendőrségre, de csak ködösített mindenki, míg végül egy rendes fegyőr, a börtön kapujában megsúgta neki, hogy a férje jól van. Börtönben van, ne aggódjon, semmi baja. Ne idegeskedjen, nem tudnak rábizonyítani semmit sem. Megkérte ne keresse, rosszat tesz vele az ügynek. Milyen ügy volt, senki sem tudta, vagy csak a gyerekeknek nem mondták el, máig sem tudom. S most itt van ennyi évvel a történtek után, s már megint kísérti a múlt árnyéka? Nem lehet, ez nem lehet, csakis valami betegség okozhatja a bajt, gondolom, de igazán semmi sem tudna most megnyugtatni. Nézem Gyurit, ő is megöregedett, egy társaságba jártunk egy ideig, fiatal felesége hozzám áll kórban közelebb, mint hozzá. Apám lehetne, s most szemlesütve várja, emésszem a hallottakat, s szólaljak meg végre.

- Mennyi van hátra?

- Nem tudhatjuk, ha itt marad, talán megéri az Újévet, ha bevisszük, pár nappal biztosán tovább él.

- Nem lehetne kicsit több - kuncsorgok, de csak akaratlanul, hiszen nem akarom elhinni, ezen változtatni már nem lehet, itt kopogtat ajtónkon a halál.

Felállok, kikísér, s a térdremegés újra felerősödik, alig teszem-veszem lábamat, olyan rút lehetek, akár egy pók. Nehezen sikerül csak tartani magamat, nekidőlök háttal az ajtó melletti falnak, a kórteremből kiszivárog anyám csilingelő hangja, ahogy babusgatja még élő kincsét, apámat. Végre elszánom magamat és bemegyek, beszélgetnek, minden butaságról, télről, tavaszról, ami még sok fog érkezni, az újesztendőről, amit az hozhat... Hja... a legrosszabbat, az elvállást. Elveszi tőlünk apámat, akkor meg minek siettetni? Csak húzni az időt, most beletörődve a megváltozhatatlanba, azért imádkozom, hogy lassabban teljenek a percek, a pillanatok csússzanak egyre mélyebbre s nyúljanak egyre hosszabbra. Jobb lenne, ha eltűnne az idő, minek az? Ha nem lenne, akkor nem kapkodnám idegesen a fejemet, amikor óránként üt egyet-egyet a templomtoronyban a harang. Te átkozott! - szidom magamban, minek figyelmeztetsz, ne feleselj velem, nekem most nem kellesz. Nem Isten hangja jön belőled, most az a sátáné épp, a halál nem Istentől jön, Jézus megváltotta az embert... s oly sok keserűség tör fel belőlem, magam sem hiszem el, de mégis megtörténik. Állok a haldokló apám ágyánál, annak az embernek az ágyánál, aki a tegnap reggel még türelmetlenül toporzékolt a fürdőszobában, és orvoshoz sem akart menni. Csöpög az infúziós csövön keresztül testébe az idegen vér. Vörösen izzik a tejfehéren fénylő csőben, ami egy üveget köt össze a karjában lévő véredénnyel. Lassan, kimérten csöpög az, s ahogy életet ad testébe, úgy jön vissza arcára a derű, s ajkára a mosoly.

- Véremben a lelkem - mondja kaján vigyorral - ti meg mindenféle Istenben hisztek.

S erre döbbent csend lesz, haldoklik, s most veszíti el a hitét?! Döbbenetes, anyám hirtelen magához tér, s két ujját apám ajkára teszi:

- Szívd vissza, ó nem is, mondjunk el közösen egy imát - egyből elkapja apám kezét, együtt összekulcsolják, s egymásnak döntve homlokukat mondják hangosan a „Mi atyánkat". Azonnal imádkozni kezdünk mindannyian, a pillanat hatalmas jelentőséggel bír, megbékélés, beletörődés, nem is tudom mi, de olyan magasztos szellő lengi be a szüleimet, érzem, amint megsuhint a széle. Így akarom megőrizni emlékezetemben őket. Két egymást szerető ember, férfi és nő, ahogyan a Teremtő rendelte egymásnak, keresve a másik tekintetét, s még ennyi év eltelte után is megcsodálva azt. Valami idegen felsőbbrendű erőtől várják a szabadítást. Pedig mindketten tudják, ennek az útnak az egyikőjük már a végére ért, s hamarosan el kell válni egymástól. Most ez mit sem számít.

- Ne félj kicsim - vigasztalja anyámat apám - nem megyek messzire tőled, mindég fogom majd a kezedet - s az ima végeztével összeölelkeznek, szinte egybeolvad testük, apám barna csíkos pizsamája, anyám egyszínű szoknyaruhájával, kis gombóc teste a szikár szálkás férfiéval kiegészítik egymást.

- Vigyetek haza - néz könyörgően ránk - nem akarok kórházban meghalni.

- Apuka! - kiáltok fel fájdalmamban - hogyan mondhatsz ilyet...

- Ne hazudjunk egymásnak! Most ne, itt ne, már az az idő elmúlt.

S alig mondja ki, máris nyílik az ajtó, testvérbátyám jön be rajta a sógornőmmel. Fehér az arca, annyira elsápadt a rossz hír hallatán, a sógornőm szeme kisírva, fehér bőrén egyből látni a sós folyadék útjának maradványait.

- Apám! - fog kezet a két férfi, keményen, ahogyan illik.

- Fiam! - mondja neki apám, egyből rátér a lényegre - te vagy mostantól a család feje, kérlek, vigyázz rájuk. Egy kérésem van, ne hagyj a kórházban meghalni.

- Na de apám! - próbálja menteni testvérem is a helyzetet, de azonnal el is hallgat. Ő is tudja, most még kegyességből sem illene hazudni, jobb, ha meg sem szólalunk, a hallgatásnak érkezett el az ideje.

 

 

Folytatás következik...

 

Az előző rész itt olvasható

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Juhász Kató
#4. 2011. október 25. 17:56
Ilikém, meg tudom érteni, milyen lelkiállapotban lehettél ezekben a napokban.
Kívánom, hogy ilyen fájdalmas élethelyzeteket ne kelljen megélned többé.
Nagyon élethűen írsz, úgy, mint az "Utazások"
írója. Ti ketten nagyon vissza tudjátok adni a
hangulatát az átélt eseményeknek.
Mara
#3. 2011. október 24. 22:05
Nagyon szomorú ez a történet. Szeretettel gratulálok: Mara
Answer
#2. 2011. október 24. 19:21
Bevezetéshez:
A mese a "majdnem" felnőttre is hatással van.

A dráma folytatódik, remek stílusban...
Várom a következőt!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek