Dezső Ilona Anna: Véremben a lelkem - 4/4

Kisfiam közben belázasodik, megfázott a hideg, fűtetlen vonaton, nem lehet bevinni a kórterembe. Apuka majd elsírja magát, annyira vágyott látni az unokát.


Nincs mit tenni, számára ez a találkozás végzetes lenne. Hétfőn még egyszer bemegyünk, akkor épp nem jó időpontban. Mondják a nővérek, nehéz éjszakája volt, majdnem elment. Márványszínű arcát simogatom, s ő elnéz mellettem. Nem állja a tekintetemet. Kegyesen hazudunk egymásnak, tervezünk. Mindketten tudjuk, hogy esélytelen, de óvjuk egymást valami esze-ment ösztöntől felvértezve. Míg mellette vagyok, minden szép, hiszen érzem leheletét, hallom drága bariton hangját.

Mutatja, a szemben lévő ágyban fekvő fiatalembert. Egy református lelkésznő a mennyasszonya. Együtt szoktak imádkozni, bányász volt, uránbányász. Alig idősebb, mint én, vagy talán még fiatalabb is, nem tudom pontosan megsaccolni. Bizakodva mondja, már 3 éve visszajár kezelésekre, de még él. S ekkor egy pár másodpercre azt akarom hinni, hogy apámmal is ez lesz, évekig fog még élni, s még sokszor fogom ott az ágya szélén ülve a kezét. Csak, amikor fátyolos tekintetére téved szemem, döbbenek rá a valóságra... nekünk már csak napjaink, esetleg heteink lehetnek, éveink semmi esetre sem. A másik pillanatban legyint, s mondja, neki csak életben tartó kezelés jár, reggel is elmondta az orvos a nagy viziten a nővéreknek. Hiába beszélnek azok orvosi nyelven, megértette.

- No, de apuka! Amíg nem tudják a pontos diagnózisodat, mit tehetnének mást? - kérdem feltalálva magamat, s erre gondolkodóba ejtem.

- Igazad van. Ilyen az ostoba beteg, egyből pánikba esik - mondja, s mintha tényleg elhinné, felcsillan a szeme. Ahogy nézem, olyan furcsa érzésem támad, látni vélem, amint a homlokán ül az a piszok kaszás... Arcának furcsa elefántcsont színe teszi? Búcsúzóul megpuszil. Mindég ugyan azon a helyen, az arcom bal oldalán, a szám sarka alatt, már inkább az államon, ahol a mai napig is ég egy foltban leheletének a helye.

Másnap hazaindulok a lázas fiammal. A román határőr orvost akar hívni, megkérem, ne tegye, hazaérünk, majd otthon azonnal orvoshoz viszem. Talán a gyerek betegsége még nyomorultabb érzéssel tölt el, mint amiről azt gondoltam, fokozhatatlan. Végig sírom az utat, végül megérkezünk. Mire kiér a körzeti orvos, a gyerek vért hány. Esze-ment egy világ, az egyik szerettem kapja azt, amit a másik kiad... Szorongok, imádkozok a mentőben végig, s így, nagy nehezen beérünk a kórházba. A férjem teljesen kiborul, szerencsére a baj csak látszólag nagy, amúgy nem komoly. A sok köhögéstől pattanhatott meg valami hajszálerecske a torkában. Mégis ott kell hagyni a láz miatt. Már egészen biztos, csak akkor mehetek haza, amikor megérkeznek a gyógyszerek is. A munkahelyemen a maximum felett teljesítek, szinte belemenekülök az év eleji számolásba. Tervek, a tavalyi év zárása, minden elkészül pár nap alatt, éjjel-nappal csinálom, addig sem kell gondolkodni. A gyereket kiadják végre a kórházból, de még fertőzhet, velem együtt, tehát semmi képen nem mehetek a szülőm közelébe. Eltelnek a hetek, apám hangja csilingel a telefonban, ha nagy ritkán sikerül felhívni. Igaz, csütörtökön panaszkodik egy kicsit, megszédült a fürdőben, elesett. Nagyon összetörte magát. Érződik a hangján a kétségbeesés. S bár nagyon erősnek akarja mutatni magát, mégis ott remeg szavaiban a félelem, a nyugtalanság. Mindent tud. Egészen bizonyossá tesz ezzel a beszélgetésünkkel. Ki gondolta volna, hogy több ilyen, már nem is lesz. Meséli, a drága sógornőm szentelt kenyeret vitt neki, s ő megette. Ez az a mondat, ami örökre itt marad a fülembe. Az én drága jó apám, aki nem sokkal ezelőtt fennhangon mondta, hogy ő nem vallásos, bár hiszi az Istent, most megette a szentelt kenyeret is.

Szombaton furcsa nyugtalanság lesz rajtam úrrá. Órákon át próbálom hívni az anyámat, míg egyszer végre enged a vonal, s kicseng odahaza a készülék. Nagy nehezen felveszi, izgatott, meséli semmi baj, csak még nem érkezett meg a bátyám, dolgozik. Apám egy kis sóskafőzeléket kért ebédre krumplival, nehezen viseli a teljesen sótlan ételeket, ezt megenné, sütött pár szem májat hozzá. Beszélgetésünket követően elcsendesedem, hiszen él, már csak pár óra, és ismételten megölelhetem, reggel hatig dolgozik a férjem, utána irány haza. A gyógyszerek bepakolva, végül csak sikerült megszerezni mindent.

 

*

 

A műtét jól sikerült. Lassan szundikál a gyermek, már túl vagyunk az első megrázkódtatáson, megitattam pár korty gyógyteával, szót fogad, katonásan tűr mindent. Elernyedt teste megpihen, már nem reszket, nem is sír, kiment az altatás mellékhatása. Olyan bájos, amint alszik, vér, a férjem véréből, hiszen a testvére gyermeke. S olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz... Milyen kegyetlen az élet... Ez a kórterem ugyan olyan, mint az, amiben apám feküdt, tiszta, minden ágy felett oxigénes maszkok, műszerek. Az ápolónő percenként benéz, mosolyog, minden a betegről szól. Szerencsére, itt a gyógyulás lesz a végső állomás, akkor ott az elmúlásról szólt minden.

Sokszor feküdtem kórházban az elmúlt években, egyszer sem szakadt fel bennem az eltemetett emlék. S most, hogy egy édesanyát kell pár órára pótolnom, egyből más lett a hangulatom. Itt nem rólam szól a történet. Egy gyermek viszontagságos küzdelmét látom ezzel a piszok kis húsdarabbal, amit mandulának hívnak. Minek is kell ilyen fiatalon ennyi borzalmat átélnie? Nem hiszek a véletlenekben, ezzel is célja van Istennek. S alig gondolom ki mindezt, megérkezik a sógornőm, megfogja gyermekének kezét, s az ösztönösen megérzi, hogy most már minden rendben van. Holnapra már egészen jól lesz, nyoma sem marad egy héten belül a mai műtétnek, újra egészségesen mehet az iskolába, s ezzel lezárul a sok kellemetlenség.

„ ­- Ma odaadom nekik - mondta műtét előtt - odaadom nekik reggelire -„s beletörődve a megváltoztathatatlanba, ment be a műtőbe férfiként, rezzenéstelen arccal.

 

*

 

- Hajtsd azt a kocsit! - sírok a férjem mellett ülve, miközben odakint akkora köd van, hogy a lámpa fénye sem világol. Szerencsére az utak közepe végig felfestve, így vezetve majdnem vakon a megtört szíveket. A határon sem állunk be a sorba, arra nekünk most nincsen időnk, pofátlanul hajtunk be egyenesen a határőrök elé, s magyarázzuk a kialakult helyzetet. Mutatom a táviratot a kezemben, ott a borzalmas papír, apám haldoklik, rosszul van. Kérem, engedjenek be soron kívül. Csak most az egyszer, s hihetetlen szívélyességet tapasztalok, a sorompót felnyitják, intenek, menjek. Megyünk, száguldunk, a köd a hegyek között kezd felszállni, nem tudjuk eldönteni a kórházba, vagy haza menjük. Férjem érzi, hogy már késő, így rábeszél, először menjünk haza, majd anyámat felvéve visszajövünk együtt a kórházba. Tudom, magam is érzem, hogy már nem él, ezért könnyen beleegyezek. S mikor berontok a házba, ott fekete ruhás asszonyok ülnek a konyhában, anyám szalad elém, szemei kisírva, aggódva néz rám, félt, most sem magával törődik. Otthagyom a társaságot, megyek át a szobába, a volt szobámba, ami azóta, hogy elmentem a szülői háztól, használatok kívül van. A földön kiterítve fekszik az apám. Anyám nyugtat, nem kórházban halt meg. A testvérem hazahozta azonnal, amikor elkezdett haldoklani. Tudta hol van, megérezve saját ágyát, elaludt.

Vasárnap van, koporsót venni ebben a világban hétvégén lehetetlen lenne, a városban halottas ház nincsen, mindenkit háztól temetnek. Itthon maradhat a drága teste velünk még kedd délutánig, de harmadnapon a testet eltemetik. S ráborulva nyöszörgök, akár egy kutya, amelyik épp elveszítette kölykét. Alig tudnak elszakítani tőle, s mikor felállok, tudatosul bennem, hogy az már nem is Ő.

 

„Véremben a lelkem"... S a vér, már nincs többé.

 

 

Előző rész...

Első rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#15. 2011. november 20. 18:16
No, megtaláltam a többit. Nem a te neved alatt lett feltöltve, a szerkesztőség van aláírva, azért nincs a profilodban.

Látom azt is, hogy átírtad a honlapodon lévőhöz képest....
Döme Zsuzsa
#14. 2011. november 5. 18:55
Kedves Ili!
Az elejét azóta sem sikerült elővarázsolni, így a második résztől kezdve olvastam végig, mély együttérzéssel.
Mindvégig éreztem, hogy az idő múlása nem csillapította fájdalmadat, "csak" egy szép novellává érlelte a feldolgozhatatlant.
Köszönjük, hogy megosztottad velünk érzéseidet.
dezsoili
#13. 2011. november 3. 20:43
Édesapám a példaképem. persze tudom, melyik lánynak nem az? Korán ment el, és gyorsan. Ráadásul eléggé tisztázatlan körülmények között, ami azóta sem hagy nyugodni. Ideje volt feldolgozni, mostanra értem be erre is. Nagyon szépen köszönöm érdeklődésedet.
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2011. november 3. 17:28
dezsoili
#12. 2011. november 3. 20:41
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad. Tudom, nem ez a legjobb írásom, de talán a legőszintébb.
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2011. november 2. 20:59
dezsoili
#11. 2011. november 3. 20:39
Köszönöm kedves Péter. Rossz ez, hogy részletekre kell bontani, de megértem a szempontokat, valahogyan szerkeszteni is kell ezt a töménytelen sok anyagot, a programok kapacitása véges. Igazi akkor lenne, ha egyben mehetne le minden. Most olyan megoldást találtam erre, hogy úgy írok egy új regényt, részekre bontva eleve. Rájöttem, huncut mód, ha egy egység, vagyis rész 10.000 karaktert bír el, akkor 25 résszel készen van egy regény, de már 20 rész is jelentős mű lehet. Ilyen szempontból, talán jó ezt megszokni, és igazodni hozzá.
előzmény: molnár péter hozzászólása, 2011. november 2. 17:55
dezsoili
#10. 2011. november 3. 20:35
Nagyon sokat jelentenek dicsérő szavaid. Én köszönöm, megtisztelsz figyelmeddel.
előzmény: Answer hozzászólása, 2011. november 2. 16:03
dezsoili
#9. 2011. november 3. 20:34
Igaz, hogy a testvérem teljesítette a kívánságát, isten áldja meg érte, de én nem lehettem vele még sem. Köszönöm János.
előzmény: janos hozzászólása, 2011. november 2. 11:28
dezsoili
#8. 2011. november 3. 20:33
Drága Mara! Köszönöm szeretetedet, amivel olvasod írásaimat. Szinte hihetetlen, és mégis elrepült 23 év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy feldolgozzam és végre megírjam. Írtam pár elbeszélést, amiben már benne volt, de nem ennyire konkrétan. Azt hiszem, ezzel zártam le ezt a sötét időszakot. Persze ő bennem él tovább, vér nélkül, lélekben.
előzmény: Mara hozzászólása, 2011. november 2. 11:26
Juhász Kató
#7. 2011. november 3. 17:28
Kedves Ilike!
Nagyszerűen, átélhetően írtad meg e nehéz időszak történéseit, Édesapád elvesztését.
Édesapádnak teljesült a kívánsága, hogy otthonában érte a halál. Szerető, jó családja volt,
és nagyon szép emléket állítottál neki ezzel a szívből jövő írásoddal.
Fer-Kai
#6. 2011. november 2. 20:59
Nagyon hiteles, őszinte írás, ez adja az erejét, a forma pedig alázattal követi, magára veszi.
(Igen, vér és lélek között erős kapcsolat van, bár ez a lélek mulandó részéhez tartozik.)
molnár péter
#5. 2011. november 2. 17:55
Jó írás, helyenként döbbenetes megjelenítő erővel. Jó volt egyszerre végigolvasni a négy részt.
Answer
#4. 2011. november 2. 16:03
Kedves Ili!
Tragikus hangulat kiváló érzékeltetése.
Átéreztem a fájdalmadat!
Nagyon tetszett!
Gratulálok valamennyi részhez!
Szeretettel: answer
janos
#3. 2011. november 2. 11:28
Ha a vér megalvad az élet nincs többé.
''Vérben az élet ezért vért ne egyél''
Nagyon szép dolog volt az amit utolsó kérés, vagy inkább óhajként megkapott, hogy otthon az ágyában halhatott meg. Ez ha hisszük ha nem megkönnyebbülést árasztott szét az egész lelkében.
Szeretettel puszillak!
János
Mara
#2. 2011. november 2. 11:26
Ilikém, ezzel az írásoddal, édesapádnak emlékművet emeltél. Lelked tele szeretete vonul végig a szövegen.
Ha nem veszed zokon, én azt mondanám: lelkemben a véred. Ezt bizonyítottad érzelmeiddel. "A vér nem válik vízzé!"
Szívből gratulálok: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek