Dezső Ilona Anna: A búza halála (3/4) - harmadik rész

Illusztráció: az internetről szabadon letölthető kép

 

 

Már senki sem érez fájdalmat, dagadt kézfejüket megedzette a folyamatosan ellenálló növény, már a vér sem serken a sebekből, kínjában már nem törődik azzal sem öreg, sem fiatal, csak tépi-tépi megveszekedetten a hatalmas ellenséget, a bugát. S ahogy enged a forróság, hűs szél enyhíti a munkások szomját, s egyszer végre csak felhördül rekedten, az időközben maga is megaszalódott felügyelő, hiába nem dolgozik, a sorok között ő maga is sétál fel, s alá, különben még lazsálna ez a hitvány népség, elfáradt, kiszáradt, ideje lenne hazamenni. Megnézi óráját, esteledik, fél hétre mindenki kellően kimerült, nem ér már pénzt a munkájuk:

- Mára elég volt emberek - de ezt oly kényszeredetten mondja, mint aki maga sem bírna többet egyetlen perccel sem. Nem érkezik ellenvetés, csöndben szedelőzködnek, az asszonyok leveszik poros kendőjüket, kirázzák, legyezik magukat vele, picit leülnek, hiszen szusszanni csak kellene, van, ki rágyújt, van, ki csak meghúzza a már számtalanszor felforrt poshadt vizet, mit magával hozott műanyag üdítős flakonjában.

- Ej, hol vannak azok a régi hűs sárkanták, amiket a fazekas jó öreg agyagból, s kívülről mázasra készített elő a mezei munkálatokra? De jó volna belőle akár egy is, a gyerekek azon tanultak fütyülni, mert fogantyúját eszesen lyukasra hagyták, hadd járja a levegő, ne melegedjen az fel. Vigyáztak a víz minden cseppjére, nem pocsékolták azt annak idején el. Félig lenyomták a földbe, így biztosítva a mindég a hűs vizet.

Eszébe jut Macinak, valahol a padláson lennie kell még egynek az öreganyja hagyatékából, meg is jegyzi:

- Na, holnap abban hozok vizet, amibe az ángyomnak adta az öreganyám! - s erre csak megkérdik, miért, az milyen volt?

- Hát rendes sárból égetett, amit János bátyám pörgetett ki annak idején, jól kitaposott agyagból - mondja, s mindenki egyből bólogatni kezd, egyből rémlik még valami az elmúlt korból.

- Nem voltak a régiek ilyen bolondok, mint mi... - jegyzi meg a kötényes öregember. Nagyon elfáradt, ráncos álla messzire nyúlik a naptól, - biza, előveszem a csikóbőrös kulacsom holnapra, telirakom vízzel kavart pálinkával, azzal lehet igazán oltani a szomjat, nem ezzel a büdös vízzel, amit a vízmű biztosít manapság.

- Ej, hol van az már? - kérdik tőle többen is - de az öreg kitart az iménti mellett:

- Biza van nekem olyan, van, úgy lássam meg a holnapot! Még bádogkantám is, az is jobb, mint ez a műanyag vacak, olyan volt ez most, akár a régi ember, amikor kibabrált a kölykével, oszt mézes kenyeret kent neki az első napszámára.

- Oszt minek tett volna olyat bátyám? - kérdi egy épp nagyot slukkoló siheder az öreget, sejtve, megint rászedi az, akárcsak reggel is.

- Azért fiam, hogy megtanulja a magyarok Istenit, meg azt, hogy szegény ember nem édes szájjal él, az csak úri kiváltság, mert a kapásnak nem tesz jót az ilyesfajta kiváltság, zsír kell annak, hogy puhuljon a kenyér, a méztől meg kiszárad az, s olyan érdessé válik minden morzsája, hogy kikezdi a torkát. Aki még szerette az édesanyja kalácsát addig, egyből leszokna róla.

- De kegyetlen tetszik lenni! - szól rá az egyik fiatalabb asszony az öregre, de az csak kajánul bizonyítgatja a maga igazát egy-egy sátáni vigyorral kísérve:

- Biz' Isten így vót még az én időmben, nem volt olyan elsőnapos cseléd, aki ezt meg ne járta volna...

S azzal szedelőzködnek, mennek kifelé a földekről az egyetlen köves út irányába, amit még hajdanán az akkor még üzemelő cukorgyár csináltatott a nagy gépeknek, ne akadjanak azok el a begyűjtéseik idején. Az öreg busz ott ácsorog magányosan, semerre egy lélek, a sofőr valamelyik bokor tövében alszik, nincsen pénz a felesleges furikázásra, hát bevárta őket, amíg kidolgozták magukat becsülettel. Az út másik oldalán egy tarló, már bearatták a gabona javát, de sárgállik a sok pocséklástól, amit a modern gép maga után hagy. Manci átmegy, felvesz egy ottfeledett kalászt, elkezd játszani azzal ujjai között, megbillegteti fejét:

- Ejnye no, lássátok? Régen ilyen pocséklás nem volt, amíg tsz volt, összeszedték a diákok a hátrahagyott búzát, vagy megengedték a szegénynek, hadd vigye az, akinek másra nem telt - ezt is igencsak helyeslik, tehetetlen dühében beejti ruhája zsebébe a félig morzsolt kalászt, majd beülnek az izzó bádogdobozba, az nagyot roppan alattuk, a sofőr is előjött közben, s elindul velük végre hazafelé.

Mire kiérnek a földekről a falu határába, már vörösen izzik a horizont, meg is áll a busz, lerobban, felforr a víz a hűtőben, épp, hogy elért velük az első házig.

- Na emberek! Innen csak a Krisztus papucsával mehetünk - tárja széjjel karjait a sofőr, érti is mindenki a beszédet, nagy kényszeredve bár, elcsigázott, maréknyi rongyos sereg, leszállnak, s elindulnak a faluba befelé. Az első kocsmánál elkiáltja magát a munkafelügyelő:

- Egy sörre a vendégeim - s már megy is be a kocsmába ­- majd' mindenki követi, pár asszony megy csak tovább, szorongatva zsebében a munkáért kapott pénzt.

Manci is húzgálná hazafelé az urát, de az nem enged a szorításnak, bemegy, egy ideig kint várakozik az asszony, majd csak beljebb lép, leül az első asztal mellé. A söntés van elől, pár asztallal, s kis hokedliszerű székekkel körben, bentebb egy üres helyiség, a régi zenekar helyén apró pulpitus, rajta furcsa szerkezet, azt mondják, valami játékgép. A felügyelő állja is a szavát, fizet egy kört mindenkinek. A vézna, vékonyarcú nő egyből csapolja a friss nedűt, habzik kifelé a korsókból, s újabb kör, de azt már a munkás fizeti, majd a felvidult sereg el is felejti az egész napos gyötrelmét, illik mindenkinek fizetni, hiszen ha az egyik elkezdte, a tisztesség csak úgy kéri, csak az fogadja a neki felajánlott ingyen italt, aki azt viszonozni is képes. Még fél óra sem kell hozzá, s megéled az elcsigázott test, mutatják egymásnak a gépet, dobják bele a százast, csak úgy csillog-villog, zörög, zakatol az ócska szerkezet, de nyerni nem hagy senkit sem. Hamar vége a játéknak, egymás után kullognak kifelé a kocsmából, még páran szipolyozzák asszonyaikat, de a többség már lehajtott fejjel épp azon gondolkodik, mit is mondjon odahaza az őket váró éhes szájaknak.

- Add ide a pénzt! - ripakodik Mancira is férje, olyan se részeg, se józan, épp a legrosszabbik állapotba ért.

- Eszem ágában sincsen,- válaszolja nyeglén az.

- Már hogyne adnád! Elvégre az ember én vagyok! Add ide! Az anyja Úristenit ennek a kutya világnak! - s tántorogva kikapja az asszony kezéből a felé nyújtott utolsó ötszázast, majd megy is vele a söntésbe, rendelni.

- Mennyire futja ebből itt né?

- Még egy körre, már ritkábban vannak... válaszolja a csapos.

- Akkor egy kört mindenkinek! Nem mindég mulatok, ma úr vagyok! Ma kukoricát címereztem! Megértem életem legnagyobb napját is! - s a keserűségből, bokázás lesz. Valami régi katonanótát dünnyögve elkezdi verdesni a lába szárát, pedig nem látott az már csizmát legény kora óta, akkor is csak a szüreti felvonulások alkalmával. S egyre hangosabban énekel, lassan beszállnak az őt körülvevők is, táncol az öreg, ahogy csak bírja, összeveri bokáját, nem törődik a korával, na még egyet, még egyet, s egyszer csak összeesik.

- Orvost- kiabálja kétségbeesetten Manci! - Orvost!

Befejezés köv...

 

 

 

Előző rész...

Első rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#9. 2011. augusztus 30. 17:40
Ezt utálom a mai világban is.... ha nagynehezen szerez egy kis pénzt, elissza, elmulatja, és fittyet hány a világra, a családra....
Feldühített ez a rész, vagyis elérte a célját. Azonosultam vele.
Mara
#8. 2011. augusztus 29. 20:39
Egyszerű emberek, emlékei, amikben van igazság, az agyagedény fogóján levő lyukból l szívtuk ki a vizet.
Szeretettel gratulálok a népi hagyományőrző írást tartalmazó részletedhez, Szeretettel: Radmila
Answer
#7. 2011. augusztus 29. 17:19
A nehezen jött pénz könnyen vész el...
Még tragédia is lehet a dologból!
Tetszik ahogyan tökéletes képet festessz erről a világról kedves Ili!
Dehát egy festőnek ez nem kunszt, ugye...
Szeretettel: answer
agnes-senga
#6. 2011. augusztus 29. 16:11
Jó írás, szívesen olvaslak. Várom a folytatást. szeretettel agnes
janos
#5. 2011. augusztus 29. 15:16
Jó mint a többi része is.Sajnos a kór ha nem haladna olyan hamar előre még érne valamit ez a cudar élet.
'Hetven éves öreg apám most házasodik,
Össze veri a bokáját s úgy ugrándozik.
Gólya-gólya sárgalábú gólya madár.....
Szeretettel, gratulálok.
János
Gitka_61
#4. 2011. augusztus 29. 12:35
Várom ...tetszett amit eddig olvastam...Sok, nagyon sok mondanivaló van benne..remek írás...

Gitta
Juhász Kató
#3. 2011. augusztus 29. 12:25
Ilikém!
A pocséklásról annyit, hogy az anyag nem vész el...
Az egérkéknek, madaraknak is enni kell.
Jó életképet festettél írásoddal.
Balage
#2. 2011. augusztus 29. 11:20
Tetszett.
Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek