De miért, Papa?

Rendben van, fiam! Várlak benneteket!

 

Oly könnyű volt kimondani, mert szívből jött és imádom az unokámat. Egy hónapig nálam lesz Danika! Megleszünk mi ketten, a hatéves és a hatvanhat éves, az utolsó éves óvodás és a két éve nyugdíjas férfiember. Elvégre a hatéves is férfiember lesz, ám most csak egy palánta, akit óvni és nevelgetni kell, dédelgetni, félteni az égető naptól és a viharos széltől.

Visszatettem zsebembe a mobilomat és folytattam a munkámat. Végezni akartam az ágyás előkészítésével, hogy másnap palántázhassak. Délben szokás szerint leültem a teraszon és elszívtam egy cigarettát, utána a fürdőszobában felfrissítettem magam. Általában délben kezdtem ebédet készíteni, majd ebéd után lepihentem egy órácskára, három óra körül főztem egy kávét, kényelmesen elkortyolgattam, ismét elszívtam a teraszon egy cigarettát és kiballagtam a kertbe, ahol elbíbelődtem a fáimmal és a zöldségeimmel.

Másnap egyszerre keltem a Nappal. Előkészítettem a Danika szobáját, ágyat vetettem, kiürítettem a komód két fiókját, abban elférnek a ruhái és egyedül is ki tudja húzni a fiókját. Egy órán át takarítottam a házban, nehogy egyetlen porszemet is találjon a hatéves, mert fél évvel ezelőtt, amikor a családdal jöttek névnapomat köszönteni, végighúzta kezét a televízió képernyőjén, elém állt, s mutatta a poros ujjacskáit: Papa, ez piszkos!

Ragyogott a tisztaságtól a ház, amikor úgy döntöttem, engedélyezek magamnak tíz perc pihenőt, mielőtt nekikezdek az ebédfőzésnek. Meglátott a szomszédasszony és átszólt a kerítés felett:

- Szervusz, szomszéd uram! Csak nem csinos menyecskét vársz, hogy így szorgoskodsz reggel óta?

Lenyeltem a nyelvem hegyén lévő spontán mondatot, melynek lényege, hogy semmi köze hozzá, kit várok és kit nem, elvégre húsz éve elváltam és a magam ura vagyok.

- Szervusz, Juliska! Szorgalmasan leselkedj és meglátod, ki jön hozzám! - válaszoltam diplomatikusan és felkerekedtem.

A fiam gyerekkori kedvenc ételét főztem, kakaspörköltet krumplival, és már majdnem elkészült, amikor rájöttem, kissé csípősre sikeredett. Mi lesz, ha Danika nem szereti az erőset?

Kissé prüszkölt a gyerek, de azt mondta: Papa, ez finomabb, mint az Anyáé! Vigyorogtam, mert a gyerek mindig igazat mond.  A fiam is nevetett, igaz, kényszeredetten, és amikor ebéd után hármasban körbejártuk a kertet, és Danika elszaladt megkergetni a tilosba tévedt szomszéd macskát, akkor megsúgta a nagy titkot:

- Fél éve étteremből rendeljük az ebédet, mert az orvos várandóssága teljes időtartamára szigorú pihenésre késztette Grétát. Ne haragudj, Apa, amiért egy hónapra rád bízzuk Danikát, de a feleségemnek szülés után elég lesz ellátni a picikét, Anya pedig nem vállalta, mert tudod, még dolgozik.

Danika nem esett kétségbe, amikor elment az édesapja, sőt, vidáman integetett neki és alig várta, hogy kettesben maradjunk.

- Papa, én tudom, hogy Anya pocakjában növekszik a kistestvérem, de hogyan jön ki onnan?

Fogas kérdés! Magyaráztam a hatévesnek, hitte is, nem is, amit mondtam. Innen csak előre menekülhettem és kitaláltam, mással kell leköti a gyerek figyelmét. Kétségbeesetten próbáltam felidézni az időszakot, amikor ekkorák voltak a gyermekeim. Eszembe jutottak a régi emlékek. Egyszerre volt két munkahelyem, mellette elláttam a családi gazdaságot, s jóformán esténként a vacsoránál és a vasárnapi ebédnél láttam őket. Később sem volt jobb a helyzet, csak annyival, hogy hol egyik, hol másik tartotta a markát, kellett nekik a pénz. Már nem is kérdeztem, mire.

- Gyere, Danikám, Papa megmutatja neked a birodalmát!

- Olyan a birodalmad van, mint a Csillagok háborújában? És ki a Dartvéder?

Május végén jártunk, érett a korai meggy, ettünk belőle néhány szemet.

- Finom, egyél gyerek.

- Mossuk meg!

- Nem kell azt megmosni! Így a jó!

- De miért, Papa?

„Demiértpapa?" Azon a délutánon legalább százszor kérdezte Danika. Kíváncsi, örökmozgó, állandóan kérdező gyerek mellett esélyem sem volt a munkavégzésre, pedig le kellett szedni a meggyet, elpalántázni a paprikát, paradicsomot, meg a komámtól kapott dinnyét, megpermetezni a fákat és a szőlőt. Elfáradt Danika, visszamentünk a házba és naivan úgy gondoltam, pihenünk egy órácskát.

- Rajzolni akarok!

- Talán rajzolni szeretnél?

- Igen, szeretnék!

Megpróbáltam szép szóval rábeszélni a csendes pihenőre. Erőfeszítéseimet semmibe vette a kis csiripiszli, egyre csak nyaggatott, hogy adjak neki színes ceruzát és rajzlapot, mert rajzolni akar. Bocsánat, szeretne. Ezek nem álltak rendelkezésemre, mi több, hirtelen eszembe sem jutott, hol vehetnék a faluban, de semmi kedvem sem volt kocsiba ülni, elmenni a városba bevásárolni. Rémlett, mintha lenne a padláson három nagy hullámpapír doboz, benne az iskolai maradványokkal. Ott nincsenek útban jeligével kerültek oda.

Csendes pihenő helyett felmentünk a padlásra. Az átforrósodott cserepektől legalább negyven fokos volt a hőség, melytől mindketten alaposan megizzadtunk és keresgélés közben ránk tapadt az évek óta zavartalanul növekvő, immár felkavart porréteg. 

- Mi ez, Papa? - cipeli hozzám Danika a keményfedelű, színevesztett, nagy alakú könyvet.

- Ó, ez volt az én első olvasókönyvem! Máig emlékszem az egyik olvasmányra: Ot-tó ü-tött, ta-lált ö-töt. Ám módosítottam a gyerek nevét Danira. Da-ni ü-tött....

- Akkor azt rólam írták? Taníts meg olvasni!

- Az nem olyan egyszerű, Danikám! Egyébként sem rólad írták, csak egy veled azonos keresztnevű kisfiúról.

- De miért nem rólam írták? Én is Dani vagyok!

Találtam színes ceruzákat, még rojtos szélű érintetlen kifestőkönyvet is, csakhogy az én kis unokámat kizárólag az 1969-es kiadású általános iskola első osztályú olvasókönyve érdekelte. Még az esti fürdésnél is ott kellett lennie a fürdőkád szélén, és azzal ment aludni is. Hiába mondtam, hogy nagyon poros.

Másnap délután már a nyomtatón gyártottam a vonalas lapokat és harmadnap megkezdődött az unokám oktatása. Szigorúan óránként tíz percben, a cigarettaszünet alatt. Mialatt tettem a dolgom, Danikám a vonalas lapokra szorgalmasan a rótta a betűket. Három dologhoz ragaszkodtam: a közös ebédfőzéshez, a délutáni egyórás sziesztához és estefelé a kertlocsoláshoz.

Egyre bátrabban kerekedtek Danika betűi. Számolni is tanultunk az érett meggyszemekkel, igaz, csak tízig, de tudott összeadni és kivonni. 

Egyik locsolás alkalmával azt mondta, hogy megszámolja a palántákat. Minden tízedik után tett egy ágacskát, utána az ágacskákat tízesével összerakta és közölte velem az eredményt:

- Papa, pontosan kilencszer tíz palántád van! Ugye, az a zöldség, ami magról kelt, az nem palánta?

- Nem az.

- De miért nem, Papa?

Az első héten igyekeztem olyan ételeket főzni, amit szerintem szerethet a hatéves unokám. Ámde a tejbegrízre azt mondta: nem jó, hasonlóképpen nem ízlett neki a vajas kenyér, helyette szalonnát kért, kis hagymával. Olyannal, ami a kertben nőtt. 

Segített ritkítani a hónapos retket. Mire észrevettem, kétmaroknyit megevett, úgy, ahogy kihúzta, földestül.

A harmadik hét végére megismerkedett mind a negyvenkét betűvel. Naponta felhívott a fiam, és Danika is beszélt vele, de sohasem említette a mi kis közös szórakozásunkat. Június utolsó szombatján megérkezett a fiam, hogy hazavigye Danikát. Szépen elmagyarázta neki, hogy megszületett a kishúga, akinek a Nóra nevet adták.

Ebéd után kimentünk a fiammal a kertbe, meggyet, cseresznyét, retket, hagymát szedni. Mialatt mi kinn szorgoskodtunk, Danika egy tiszta írólapra gyöngybetűkkel felírta: "nóra".

A papírlapot a háta mögött szorongatta mindaddig, míg leültünk a teraszon meginni a kávénkat. Akkor odalépett az édesapjához és a kezébe nyomta: Papától tanultam. Csodálkozva rám nézett a fiam:

- De miért, Apa?

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Robinson álma