CZIGLÉNYI BOGLÁRKA FÉNY PRESSZÓ SZERELEM TARTÓS BÉKE IDEJÉN

A kor: amikor az árnyéknak is árnyéka volt, 1956 ősze. A hely: egy rosszul látogatott kis presszó, amelyet a tűrt kategóriás főúr vezet.

 

 

 

ősbemutató: 2018. május 12.

Budaörsi Latinovits Színház

 

Főúr

JEKL LÁSZLÓ m.v.

PÁDER PETRA

Férfi

BÖRÖNDI BENCE

Idegen

CHOVÁN GÁBOR

 

Utcanép, Prosti, Vendég, Ellenőr, Rendőr: GAÁL ZSÓFIA m.v., MOLNÁR KINGA m.v.,

Utcanép, Vendég, Forradalmár: JUHÁSZ GABRIELLA,

Utcanép, Jampec, Udvarló,Vendég, Forradalmár: DUDÁS DEMETER m.v.,

Utcanép, Koldus, Részeg vendég, Forradalmár: MOTYOVSZKI SÁNDOR m.v.

 

Zenészek: FARAGÓ BÉLA (ZONGORA), SZILÁGYI ORSOLYA (KLARINÉT),

KOCSIS DÓRA / DEMETER ÁGNES (CSELLÓ)

 

Díszlet: HAJDU BENCE, Jelmez: ROMÁNYI NÓRA, MULADI KLÁRA, Zenei vezető: FARAGÓ BÉLA, Dramaturg: KOVÁCS KRISTÓF, Mozgás: BÓBIS LÁSZLÓ, A rendező munkatársa: JUHÁSZ GABRIELLA

 

Rendező:

FRIGYESI ANDRÁS

 

 

A kor: amikor az árnyéknak is árnyéka volt, 1956 ősze.

A hely: egy rosszul látogatott kis presszó, amelyet a „tűrt" kategóriás főúr vezet.

A szerelem, mondják az okosok (akik, mert okosak, megnyugtató távolságból szemlélik a tárgyat) olyan létforma, amely mindenütt megél, legyen az sivatag, családi viszály, feneketlen kút feneke, szegénység, lakatlan sziget - de még politikai viszonyok esetén sem hal meg. Igaz, meghalni csak a szerelmesek szoktak, maga a szerelem él tovább, sőt, - a maga szerény eszközeivel - még virulni sem szégyell.

Jelen előadásunk ebből a gondolatból indul ki, megtetézve a gondolatot azzal, hogy még az ötvenes évek poklában sem halt ki teljesen; még a diktatúra ideiglenesen szabadlábon felejtett foglyai sem mentesek tőle. Igaz, ők, akik ebben a sok rossz kor egyik legrosszabbikában érték meg a szerelmesség ideális életkorát, zaklatottabban voltak szerelmesek, mint más korok szerelmesei: ők csókolózás közben sem merték lehunyni a szemüket, inkább körbehordozták a pillantásukat, hátha figyeli őket valaki. És figyeli.

És mégis: élt a szerelem akkor is. Ha valaki nem hinné: vannak rá bizonyítékok, és nemcsak a Ratkó-gyerekek (a Rákosi-korszakban foganatosított, az akkori egészségügyi főnéni, Ratkó

Anna nevével emberarcúsított gyermektelenségi adó és abortusztilalom gyümölcsei) végtelen sora, hanem, sőt, inkább, a kor slágerei. A kor meglepően időtálló, mai füllel hallgatva is hol andalító, hol vérpezsdítő jazzes slágerei, amelyek, mintha hírét sem hallották volna munkaversenynek és békeharcnak, a szerelemről dalolnak, trilláznak - olykor pedig vonítanak, mert a szerelem olyan, hogy néha csak nyüszítve lehet dalolni róla. (És állítólag éppen akkor a legszebb: hogy ez a dicsérő jelző a szerelemre vonatkozik-e, vagy a vonításra, mindegy is.)

Ezeket a slágereket hamarosan be is tiltották, szerzőit és előadóit Recskre vitték turnézni, vagy átnevelték őket, kitanították a kor ízlésének megfelelően kesztyűbe dudálni; vagy, ha az illetők nem bizonyultak kellően átnevelhetőnek, elküldték őket az iparba, a mezőgazdaságba, a legmegátalkodottabbakat pedig egyenesen a vendéglátóiparba - de a betiltott dallamok még sokáig ott visszhangoztak a kor szerelmeseinek fülében. Sőt: nem csak, hogy sokáig, de talán mindmáig is.

Adva van tehát: egy presszó, a kelet-közép-európai kósza lelkek egyetlen mentsvára; egy kimért, titokzatos főúr; adva van egy férfi és egy nő, mindkettejüket a zord idő (meteorológiai és egyéb értelemben egyaránt) kergette be ide; a triót néhány gyanús alak és fura rendfenntartó egészíti ki. Adva van továbbá nem csekély; és minél őrültebb, annál jogosabb paranoia, amely megfojtja még a szerelmet is - ha a szerelmet meg lehetne fojtani. Már csak egy kérdés marad: hogy hogyan lesz a háromból kettő: ki nyeri el a szerelmet, és ki lesz az, aki félreáll a másik kettő útjából. Ja, és hogy hová vezet ez az út, az is kérdés még. Meg hogy mit keres az a sok, egyre több ember odakint? És mit kajabálnak egyre hangosabban?

 

JEKL LÁSZLÓ operaénekes, basszbariton: a klasszikusokon felül a kortárs opera is a repertoárjához tartozik, ő játszotta például Faragó Béla - előadásunk zenei vezetője - Kafka: Átváltozásából írt operájának ősbemutatóján az Apa hálás, ám annál embert próbálóbb szerepét. Igen, játszotta: az operaénekeseknek elméletben nem kell színésznek is lenniük, az opera, mint műfaj sokkal hosszabb közös határral rendelkezik az abszurd színházzal, mint azt talán az opera szeretné, gondoljunk csak arra, milyen káprázatos volt Luciano Pavarotti a Bohéméletben, ahogy Rodolphe szerepében az éhezés kínjairól trillázik százhúsz kilósan, a jóllakottság élő szobraként -mégis ellenállhatatlanul. A XX. század vége felé azonban, mint annyi minden más, az opera is új korszakába lépett, a zeneszerzők, a rendezők, a karmesterek, sőt, az énekesek is rákaptak arra, hogy emberi történetekként kezeljék az operákat, és élő, igazi emberekként a szerepeket. Jekl ennek a, mondhatni, új generációnak a képviselője, nem elégszik meg a szerepei eléneklésével, el is játssza őket; és nem elégszik meg az opera, ha nem is szűkös, de mindenképpen behatárolt, és elkerülhetetlenül vitrin-csillogású világával: új utakat keresett maga és műfaja számára. Így, útkeresés közben bukkant a magyar sláger-világ felesébe süppedt szigetére, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján rövid ideig virágzó jazz-slágerek terepére, amelyekben az amerikai feketék zaklatott szinkópái és fanyar diszharmóniái ülik nászukat a közép-európai életérzéssel, mely maga is csupa zaklatott fanyarság, és olyan diszharmonikus, hogy attól koldulunk. Jekl megismerkedett ezekkel a slágerekkel, és rögtön az ötlött az eszébe, hogy mi lehet, lehetett körülöttük, a keletkezésük idején, a magyar történelem számos mélypontjának egyik legmélyebbikében? Volt-e akkor is szerelem? Volt-e bizalom, barátság, férfi-rivalizálás, akadt-e egy csipetnyi romantika abban az egyenszürkére mázolt pokolban? És mi történt azokkal, hová tűntek - mert eltűntek - azok, akik ezeket a slágereket írták és énekelték? Így, ezekkel a kérdésekkel kezdődött jelen színdarabunk és előadásunk története - amelyben Jekl László operaénekes először lép színpadra prózai szerepben.

Azért ne aggódjunk, énekelni is fog.

 

CZIGLÉNYI BOGLÁRKA 1986-ban született, vagyis menthetetlenül a XXI. század gyermeke, aki a színdarabban megjelenített korszakot legfeljebb szülői, de inkább nagyszülői elbeszélésekből ismerheti, legalábbis egyelőre - de ki tudja, mit hoz a jövő. (A világ amúgy is olyan, hogy leginkább a mások elbeszéléseiből ismerhetjük meg, a saját történeteinkből legfeljebb önmagunkról tanulhatunk, azt a tanulságot viszont másnapra úgyis elfelejtjük, hálistennek.) Német és magyar szakon végzett az ELTE bölcsészkarán, azóta szövegek szerzésével keresi a kenyerét. Dolgozott gyerektáborban és romkocsmapult mögött, fordított használati útmutatót és regényt, rittyentett reklámszövegeket, írt újságcikkeket és szerkesztett interjúkat, és végül, szinte elkerülhetetlenül, megkezdte kalandosnak ígérkező útját a színház és a film világában. Eddigi munkái közül érdemes kiemelni a Börtönbújócska című drámát, amelyet 2017-ben mutattak be; illetve ő volt a Martfűi rém című, 2016-ban bemutatott film forgatókönyvének konzultánsa. Színházi pályafutásának, amely tehát csak mostanában kezdődött, de ki tudja, hol áll meg (egyike azoknak, akik elnyerték az idei Örkény drámaírói ösztöndíjat), fontos állomása, már-már rajtkockája a Latinovits Színház: ő volt az Ármány és szerelem dramaturgja, korábban pedig a német nyelvű Jedermann (Akárki) rendezőasszisztenseként működött közre. Eddigi írásait (versek, felnőtt-mesék, drámák) inkább komor iróniával tépelődő hangvétel jellemzi: a Fény presszó talán az első kísérlete a könnyebbnek nevezett vagy csúfolt műfajjal - és, meglehet, rögtön azzal a végeredménnyel, hogy ez a könnyebbnek vélt műfaj is olyan, hogy a sziporkázó tréfák és röpke dallamok mögött és alatt és mellett talán nem is olyan vidám. Csak sokat lehet rajta elérzékenyülni meg nevetni. Amíg lehet.

 

FARAGÓ BÉLA 1961 május 22-én született, amely eseménynek NGC 1961 M 22 című zongoraművével állított emléket, ha mandínerből is: a cím ugyanis egy galaktika ugyanazon a napon megesett születésére, pontosabban emberi szem által történt felfedezésére (illetve ez alkalomból kapott nevére) utal. Zenei tanulmányait szülővárosában, Kaposvárott kezdte, a budapesti Bartók konzervatórium zeneszerzés-tanszakán folytatta, végül a Zeneakadémián diplomázott: most ott tanít, a jazz tanszéken. Zeneszerzői tanulmányai, később munkássága mellett előadó is. Elsősorban a hazai és nemzetközi avantgarde műfaját igyekezett népszerűsíteni, tagja volt az erre szakosodott, legendás Új Zenei Stúdiónak, majd a még legendásabb 180-as Csoportnak is. Már pályája kezdetén a színház felé sodródott, ott volt például - zenei vezetőként - a Bárka Színház alapításánál; azóta pedig számos színpadi produkció mondhatta el magáról, hogy Faragó volt a zenei vezetője, vagy inkább: mindenese. Bíztatóan terebélyesedő életművének része az opera: már négyet (A titok - 1993-94; East Side Story -1999-2000; Az átváltozás - Franz Kafka novellája nyomán - 2009; Ludas Matyi - Daljáték - 2011) is írt. Innen az ismeretség Jekl Lászlóval; a jazz-slágerekhez pedig - talán - a jazz tanszéken eltöltött tanévek sodorták közel, hiszen a jó tanár legalább annyit tanul a növendékeitől, mint azok tőle.

 

(Kovács Kristóf)

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek