Csomós Róbert: Az én Óbesterem (4)

... hanem azt mondanám el, hogyan is kerültünk be mi hárman Simon Józsi ... csapatába és töltöttünk József császár, majd öccsei szolgálatában, őmellette jó bátorsággal majd egy emberöltőt...

 

 

Éppen akkoriban ért véget a háborúság a törökkel, a sok szerződött katonának, végvári vitéznek, lófőszékely határőrnek, mind útilaput kötöttek a talpára, azok meg rázúdultak a Hajdúságra, Somogyra, Délvidékre, a Bánságra, Vajdaságra, mert kincstári szolgálatban, fegyverben akartak maradni. Biz' vagy betyárok, vagy még inkább fogdmegek lettek, hisz" a paraszti munkához, kaszához, kapához már nem fűlött a foguk. A megszilárdult rend nem kedvezett a mi munkánknak, a lólopás annyira megnehezült, hogy könnyebb lett rókának túzokkal a szájában kijátszani a kopókat, mint egy betyárnak csikót elhajtani. Egy-egy próbálkozásnál zúgtak is a fejem körül a golyóbisok, mintha darázsfészket vertem volna le az eresz alól. Mondom hát a Pályónak:

 

- Én is, szerződnék pártfogásra a Gonosszal, mert előbb-utóbb beleütöm a fejem valami kóbor ólomdarabba.

 

- Hát ahhoz elébb a lányát, a Bűdi Boszorkányt kellene előtalálni, merthogy a Belzebubhoz az ő ajánlása kelletik, márpedig az még a Géczhy Melindánál is kutyábbul néz ki. Biz' a Devla csak azokat támogatja, akik a lányát meg bírják gyakni.

 

- Na, az nekem nem fog menni, mert én csak az igen szemrevaló fehérnéppel szeretek elcicázni.

 

Biz' ám! Az ám! De hol volt akkoriban nekünk már vásárolt szerelemhez pénzünk? Hisz' - már ameddig tartott a lovak árából - ha valamelyik csárdában a haramiák, zsebrákok, latrok közt az ördög bibliáját forgattuk, nemhogy hatkrajcáros ezüsttel kezdtük volna a licitet, de hatra-vakra mindjárt bécsi tallért dobtunk az asztalra. A lebujokban felszedett kenceficélt, ledér fehérnép - később a markotányos nők is - teli marokkal vitték a pénzt, na meg a sok fáin ital, ami lement a torkunkon, amit a kemencében sült jércehús, fácán, tejes borjú, szopós malac, pecsenyehús mellé felhajtottunk, az sem ingyenbe került ám az asztalunkra. Nem lett volna más hátra, mint elszegődni, szolgálni, hát mindhárman úgy gondoltuk, ha már így állnak a dolgok, ne egy pöffész nagyurat, hanem a Hazát szolgáljuk.

 

Már akkoriban szerte olyan hírek szállingóztak, hogy Ferenc császár háborúzni akar a franciákkal. Nosza, nekiálltak legényeket szedni mindenfelől. Igen ám, de a hajdúk nehezen mennek messze a pátriájuktól, nem szeretnek Stájerországban szolgálni, idegen régióban hadakozni, de még a Lajtától nyugatra menni sem. Biz' csalárd módon csábítva, kötéllel fogdosva is kevés volt katonaállításhoz a regruta, ezért nagydobra verték. Minden jelentkezőnek, aki felcsap talpasnak, rögvest miután lajstromba veszik, fejébe nyomják a csákót, magára ölti a mundért, húsz forint felpénzt, továbbá három forint hópénzt fizet a királyi biztos. Aki meg hátaslóval, nyereggel vonul a Váradi főkapitány táborába gyülekezni, amint kiitta az urkom poharat, nem is húsz, de harminc forint foglalót számlálnak a kezéhez, továbbá amint beöltöztetik huszárnak, négy forint hópénz dukál neki. Hogy mire kellett a felpénz meg az ital? Hát ugye akkoriban az adott szóban, a parolában, a Jánosáldásban jobban bíztak a népek, mint az írásban, hisz' nem sokat tudtak, értettek a tudományhoz. Igaz, mi már akkor észbe vettük, aligha lesz belőlünk prédikációs halott, igencsak járta a mondás, hogy a jó huszár nem él többet negyven évnél, ha meg igen, akkor már nem is huszár igazán. Csak legyintettünk rá: - Az is jobb, mint aszkórosan megnyomorodva, öregen meghalni. Azt viszont hármunk közül egyik sem gondolta volna, hogy mire véget ér a háborúság, ki odamarad, ki meg fehér hajjal, kárvallással jut majd vissza Magyarországra. Márpedig a példa ott volt a szemeink előtt, láthatta mindenki, aki nem volt vak. A tábor körül sokan kuncsorogtak sátorról sátorra az olyan kéregetők, kimustrált hadastyánok, akik tán még gróf Hadik András vezérlete alatt vitézkedtek, vele okkupálták vissza királynő idejében Csehországot, harcoltak Sziléziában, védték meg Bécset a prusz Frideriktől, betörtek még Vesztfáliába is, és most penész-zöld negyed és fél-krajcárokon, polturákon tengődve, foszladozó condrákba burkolózva éheztek, fáztak, mikor pedig bevégezték, nem jutott nekik még az utolsó becsület megadása sem. De akkor mi csak az arany-ezüst paszományos, rozettás, zsinóros dolmányba', atillába', rojtozott-bojtozott, vadbőrből készült panyókára vetett kacagányba' páváskodó, fényes tiszturakat, pompás lovakon gőgölő prémmentés hadnagyokat láttuk, mert hát erre volt szemünk, ezt akartuk látni.

 

- Minek szaporítsam a szót? Várad piactéren ott lengette a szél a huszárregiment zászlaját, alatta fénylett a földbe leszúrt, felszalagozott kard. Dudás pásztorok, csimpolyás, hegedűs cigányzenészek fútták, húzták a talpalávalót, a duttyán ponyvája alatt hófehér szegedi cipót, paprikás húst, araszos sültkolbászt, mézzel sütött keleti torkosságokat traktáltak a pákosztosoknak. Másutt meg ingyen borral ösztökélték a legényeket, levetni a pacuhát, mundérba bújni. Imitt-amott pálinkát mértek, még az ott ténfergő vászoncselédeknek, kikapós leányasszonyoknak, dévaj menyecskéknek is bőven jutott mézes papramorgó, csakhogy beálljanak a táncba. Hát azok nem is sokat ódzkodtak, a legényeken is túltéve ott rúgták a port, jócskán térd felett forogtak a viganók, óriási volt a szemfényvesztés. Mi meg - hét nap egy esztendő - megcsináltuk a magunk kalkulusát, mindhárman felcsaptunk. Ki látta előre, hogy lesz még ennek böjtje is, hogy egyszer majd karddal kaszáljuk a szénát a lovaknak, hetekig nem jut még lőre sem a mezőn fogott nyúlpecsenyét leöblíteni. Akkor, ott Váradon kapta a Lajtos fiú a Táncos Gábor nevet, mert beállva a toborzók közé, úgy tudta járni a verbunkost meg a hajdútáncot, hogy azt szóval elmondani lehetetlen. Mintha mindig is csak azt tette volna. Későbben is, a táborba', ha tehette, csak járta, nem sok jámborságról téve tanúságot, mert még böjtidőben is szeretett tombolni.

 

Egyre megy, mert egy cirkalmas betűkkel telerótt papír legalján mindhárman kereszteket rajzoltunk a lúdtollal és azzal nyolc évre a császár szolgálatába álltunk.

 

De, hogy ne vágjak elébe a történteknek, előbb azt mondom el, miként is keveredtünk mi Simon Józsival egy kompániába.

 

Hát Váradon, ahogy táborba szálltunk, még be sem voltunk öltözve, mikor már megkezdték a regulázásunkat. Igaz, eleibe egy hóra púpozott pozsonyi mérő zabot adtak a lovaknak, jó volt a menázsi, nagydarab a prófunt, de még nagyobb a szigor. Ha mi valami vásári mulatságnak hittük a huszári szolgálatot, a háborút, olyasminek, mint a kocsmai verekedés, ahol meg lehet mutatni a virtust, most beigazolódott, hogy tévedtünk. Annyi bizonyos, hogy még a háborúság idején sem gyűlöltük a franciát, még kevésbé szerettük a németet, mégis harcoltunk, és nem is akárhogy, de emberül tettük a dolgunkat. Ma már az Istennek sem tudnám megmondani, miért, de az biztos, hogy nem a császárkirály trónjáért küzdöttünk, és úgy gondolom, hogy a Simon gyerek is velünk érzett. Ha ivott, mulatott, öblös hangján leginkább rebellis kurucnótákat énekelt és nem is a hegedűt, de billegetős töröksípot - mert azon lehetett leginkább a Nagyságos Fejedelem után keseregni - kedvelte leginkább. Bizonyos, hogy ő sem szerette az Udvart és a sógorék rengeteg nyakunkra ültetett hivatalos pereputtyát, mint ahogy bizonyos az is, hogy később tűzbe, vízbe követtük volna, meg követtük is a Simon Józsit, azaz hát akkor már a Simonyi Óbestert. Na, de eleibe' ezt sem hitte volna senki emberfia.

 

- Lóra! Lóról! - Ez ment naphosszat, addig, hogy a sonkáinkat kidörzsölte a nyereg, a tojásaink is majdhogy bezápultak a nadrágba'. Haptákoltattak, büntetésből hasmánt kúszattak-mászattak bennünket, később, mikor beöltöztünk, egy ferdén álló gombért dőlt a strázsamesterek szájából a huszármiatyánk, kóterba zártak. Éjt-nap ment az egzecírozás, velünk sem tettek kivételt, pedig a hétpróbás betyár, lókötő hírünk előttünk járt, de biz' sokan a magasabb sarzsik közül éppen ezért irigykedtek ránk, mert a legjobb lovaink, még az ezredtulajdonos német grófénál is szebb csődörök - a lipicaiak - azok nekünk voltak.

 

Legjobban nem a marcona hadfiak, hanem egy magahitt, pelyhedző állú, hetyke, hepciáskodó vicekáplár, a Simon Józsi, kötekedett, követelte meg tőlünk is a drillt, igyekezett füstnek nézni híres betyár voltunkat, mert őkelme nagyban ácsingózott a lovainkra, leginkább az enyémre. Jócskán volt pénze, akkoriban örökölt némi tulajdont. Na, az ígért, ráígért, de hát nem adtam a Rárót, hiszen még a rangidős strázsamester is hiába licitált rá. Akkor meg ócsárolni kezdte. Mondja nekem félvállról, hányja-veti mód:

 

- Parádéra, hintóba, bricskába való a lipicai, nem pedig remonda lónak. Hiszen az felkap, megtorpan, ha ugratni kell, ha meg közeli ágyúlövést hall, tán még le is veti a lovasát.

 

- Ez még harapni is be van tanítva. Árkot, gátat ugrik, és egy magyar mérföldön tíz lóhosszal jár elől!

 

Kellemetlen egy izgága alak volt, de én aztán lehúztam róla a keresztvizet:

 

- Lehet, hogy huszár főlegénynek toltad fel magad, de elébb, mint hivalkodva parancsolgatsz, jó lenne, ha kackiás bajuszt növesztenél, mert amid van, az olyan hitvány, hogy tavasszal kirugdalják a legyek.

 

Majdhogy egymásnak nem ugrottunk - a süvölvény rögvest kardot akart rántani - talán jól is tudta volna forgatni, de mert a reglama erősen tiltotta, bírságolta a fegyveres viadalt, hát inkább ökölre mentünk, alaposan ellazsnakoltuk egymást, aztán csillapodtunk, és mert egyikünk sem tudott felülkerekedni, móresre tanítani a másikat, inkább valamiféle cimboraság lett belőle. Mert az régi katonaszabály, hogy a regrutának nem az ezredessel, hanem a káplárral meg a strázsamesterrel kell jóba' lennie.

 

Az viszont mindenkinek, nekünk is tetszett, hogy a gyakori mulatozásoknál - már amíg ki nem ürült a tarsolya - a kutyák is aszúbort ittak a táborba'. Ő is úgy tudta kótyavetyélni, elverni a pénzt, fehérnépre, cafrangos ruhákra, étekre, italra, ahogyan mi cselekedtük a foglalópénzekkel. A kocsmában szerette az erejét fitogtatni, izgágáskodott, nagyhangon verte asztalhoz a blattot, igaz, legtöbbször szerencsével forgatta a festett lapokat, vasárnap meg - velünk együtt - igyekezett olyan misékre, vecsernyékre járni, ahol pohárral harangoznak.

 

Az biz' már kevésbé volt kedvünkre való, hogy szeretett parancsolgatni, kötekedni.

 

- Hírlik, hogy valahol délvidéken az Al-Duna táján nagyon keresnek ám három fehér csikót! Ezek meg a tiétek ugye....?

 

Gyorsan letromfoltam:

 

- Nem egy tarka kutya van a világon! Fehér lipicai csikóból sem csak három.

 

Végül is, hogy betömjük a száját, kicsaptunk a táborból, hoztunk neki a zöldvásárról egy nem mindennapi almásderes, harmadfüves csikót.

 

Futtatjuk előtte a mokány, szép járású, nagysörényű, seprős farkú állatot, tartom a markom, kérdem: - Mit fizet kend érte?

 

- Három nap áristomot! Most csak ennyit, de legközelebb a hátatokra veretem az árát. Ezt utószor csináltátok! Vége legyen a lólopásnak, meg az egyéb balkörmű dolgaitoknak, legalábbis a hazai földön, mert haditörvényszék elé kerültök!

 

Ez a vágott pofájú sihederforma, így hálálkodott. A végén mégis megkérdezte:

 

- Aztán hogy hívják ezt a lovat?

 

- De rigolyás legény vagy pajtás! Biz' azt, a nagy sietség okán elfelejtettük firtatni a gazdájától. Legyen mától kezdve Mirza! Mert a kurucnóta is azt mondja: Kicsiny lovam a Mirza, Lajta vizét megússza. Az meg ugye a te kedves nótád?

 

Később majd rátérek, Frankhonban Lyonnál kiderült, micsoda fene talentum szorult ebbe a szürkébe! Máskor meg, ha kedvére tettünk biztatóan, hetvenkedve azzal tüzelt bennünket:

 

- Majd ha brigadéros leszek, odakommendállak benneteket az ezredembe magam mellé ordonáncnak.

 

Ingyen sem vélte volna senki, hogy az így is lesz, mert ismert dolog volt, vitézség ide, vitézség oda, a legrátermettebb magyar vezérek - még a királynő alatt szolgált híres-neves Gróf Hadik András is, aki elhozta a megsarcolt Berlin kulcsait, meg Nádasdy is - csak kisebbek voltak a méltóságba, rangba beleszületett, gyámoltalan, pipogya osztrák főhercegeknél.

 

Na, gondoltam, ez a henteslegény hiába hepciáskodott már a török ellen a Wurmser huszároknál, hiába hajbókol most itt az urak előtt, nem viszi sokra, bár évekig tömte a fejébe a jezsuitáknál a tudományt. Lehet, hogy tud deáknyelven és a lúdtollat is jól tudja forgatni a kalamárisban, de a karddal, lóval bánni az más dolog. Abban nem lesz különb nálam. Igen ám, de ez a hetyke macskajancsi nemcsak a vakmerőségével szerezte meg a reputációját, de tudta azt is, hogy kell behízelegni magát, kitűnni a sokak közül.

 

Egy reggelen váratlan, kétlovas batáron, az öreg, rigorózus Wartensleben gróf szerencséltet minket a tábort inspiciálni. Biz' nem mondanám, hogy lelkes ováció fogadta a vizitációt. Az meg felteszi az okulárét, hát akkora ribilliót, káoszt lát, mint a zsibvásáron, és mert éppen szűk esztendő, hó vége járta, húsos babgulyás helyett früstöknek valami zupát, meg feketelevest porcióztak a cvibak mellé. Éhomra, kedvetlen, mogorván darvadozik, tesped, ostáblát játszik a pislogó tűz mellett mindenki, mert előző nap estebédre sem hús, szalonna sült a parázson, hanem tök, marharépa, káposzta, csuszpájz melenget rajt', legtöbbeknek még csiger sem jutott, kútból húzott vas ízű vizet ittak hozzá. A gróf meg kötekedik, prézsmitál, később már ordít:.

 

- Schweineráj! Gotteshimmel! Szapperlott! Szakrament! Ezzel sincs megelégedve, azt sem találja rendjén valónak, a szerszámszíjak nincsenek zsírozva, a zabla rozsdásodik, kócosak a lovak, fel van törve a hátuk, bogáncs van a sörényükben, farkukban. A gróf leszidja a kapitányt, az leteremti a strázsamestereket, azok a káplárokra mordulnak, megy a huszármiatyánk, persze a végén rajtunk, legényeken csattan az ostor. Legjobban Simon, az a huszár főlegény ordibál:

 

- Hétalvó, henye népség, majd ráncba szedlek benneteket! Majd én gatyába rázom ezt a díszes társaságot!

 

Aztán a gróf, mint aki jól végezte dolgát, távozni készül, de elébb jóféle illatos dohánnyal rátöm a pipájára, néz körül fidibusznak valóért. A Simon meg kikotor a hamuból egy diónyi parazsat, nagy komótosan a tenyerén odaviszi a grófnak, két újjal ráteszi a vágott dohányra, megfújja, elveszi a pipát, a mentéje szárán megtörli a csutorát, megszívja, és már füstöl is, mint a parasztkémény disznótor napján. Egy keveset pöfékel, majd nagy reverenciával visszaadja a bávává vált grófnak a szerszámot. Na, erre a gróf képe elsőre megnyúlik, zöld lesz, mint az uborka, aztán kipirul szép gutaütéses céklavörösre, majd fülig érő vigyorgósra ficamodik, odakap a tarsolyához, számolatlan kimarkol egy csomó nehéz bécsi lázsiás tallért, és a Simon pörkölődött markába nyomja. Az meg - mintha valami bagatell summa, potomság lenne - flegmával nem teszi el, hanem nagyhangon odakiáltja a közelben ólálkodó markotányosnőt, mintha még mindig parazsat tartana, beleszórja az ezüstöket a banya kötényébe. Tüstént jön a foszlósbelű fehérkenyér, a vastagszalonna, kicsivel később a berbécsborda, hízott göböly java húsa, jércepecsenye, méretlenül rocskában a hegy leve, estefelé már nyárson forog az ökörcomb, a birka, a borjú, süldőmalac. Égig szikrázik ám a tűz, mert szítják, rakják rá a hasábfát, de még a tűznél is feljebb, magasabbra csap fel a jókedv, tánc kerekedik, nótaszó, rikkantás hallik, körös-körül mindenki vigadozik. Cincog a szárazfa, peng a tambura, bőg az oláhduda, mert jut a bőségből még a hamarjában ott termett cigányoknak is. Szekéren érkeznek a közeli falukból a heje-hujára a ledér, kaphatós, könnyűvérű leányok, kikapós, csapodár asszonyok, facér menyecskék. A Gábor kiragad egy fiatalkát, kiugrik középre és ropja a csűrdöngölőt, ezt teszik más huszárok is, csak úgy reng a föld.

 

Eleibe a gróf igencsak ódzkodik, óvatosan kortyol, fullajtárként küldi a kocsisát, sert kívánna inni, de Simon illemre okítja a németet: a húsra bort kell inni, sok bort, mert az állat még azt hiheti, hogy a macska ette meg, mérges lesz, attól meg hascsikarást lehet kapni. A víztől még pláne béka is kelhet az ember hasába. Két-három jókora billikom testes rubinvörös egri bor után már a gróf is ölébe ültet egy mutatós fehérnépet, elégedett mindennel. Rangkülönbséget felejtve lapogatják egymás hátát tisztek, legények is.

 

- Proszit! Proszit! Ah! Wunderbar, wunderbar! A gróf miközben a kocsisa és a legényei visszatámogatják, a batárba, ráborul Simon vállára, ordót tűz a mentéjére, oszt főkáplárnak nevezi ki.

 

Halkul a zene, lassul a tánc, lohad a vigalom, elsomfordálnak a zenészek, távozik a fehérnép, eljött a vaskos huszártréfák ideje. Némelyik éle éppen az öreg gróf felé csattan, sokan kérdik: Miért van az, hogy a német így felült a magyar hátára? Komoly harag azért nincs! Eb ura fakó! A tárkonyos borjúsült essék ki a száján, csont álljon meg keresztbe a torkán, malac röfögjön a hasába annak, aki haragszik a sógorokra! Hisz' szegény feje nem is tehet róla, hogy németnek született!

 

Aztán beroskad a lobogó máglya, aki még bírja magát körülüli a hamvadó tüzet, kenyérrel törlik a pecsenyéstálak alját, csontról faragják már a húst, de bor az bőven van a csobolyókban. A múlt időkre, régi csatákra fordul a szó, történetek röpködnek, mintha szárnya lenne valamennyinek, a sírós nevetős kalandokban egy-egy rég porladó öreghuszár támad fel néhány lelkesült pillanatra. Füllentések, igaz történetek váltogatják egymást, aztán kisebb csoportokra, párokra szakadozva folytatódnak a mesék. Hamu alatt szunnyad a parázs és csak a Hold meg a csillagok világítanak, mikor aludni tér a tábor.

 

Na, őkelme így szerzett sarzsit magának, meg belopta magát az emberek szívébe is. Későbben is egyre öregbítette a hírnevét, kapitányként már nem alárendelt csatlósa, de híve volt mindenki. Tűzön, vízen át követtük, akkor sem tétováztunk, mikor a lehetetlent kívánta vívni. Pedig tudtuk ennek a bolondnak egészen más kerékre járt az esze, mint a miénk. Igaz, soha nem szófia beszéddel, de példamutatással biztatott. Meg aztán soha nem tipródott, hanem határozottan, gyorsan cselekedett.

 

 

(Folytatás a következő héten)

 

Az előző rész itt olvasható

 

A kép forrása

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
janos
#2. 2011. október 26. 11:49
Nagyon nem jó válogatni mert az ember könnyen hoppon marad. De azért egyet értek veled.
Üdv! János
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek