Cserháti Pál: Interjú Major Bea színésznővel

Fotó: Papp Szabolcs

 

Major Bea a kevésbé ismert művészek, közé tartozik, de az eddigi színpadi szerepeivel, különös, egyedi, értékkel bíró alakításaival mindig felhívta magára a figyelmet, mindazok, akik látták a Fészek Művészklubban, egyetértenek velem. Vele beszélgetünk a színházról,
az életről, és arról hogy mit jelent neki a színpadi lét.
Mikor, hol és miért kezdett a színészettel foglalkozni?
Kis koromtól kezdve nagyon szerettem a filmet, a színházat. A kedvencem pl. a Hello Dolly, West Side Story, Egy szoknya egy nadrág Latabár Kálmánnal és a Liliomfi c. filmek voltak, hogy néhány magyar művet is mondjak. Újra és újra néztem őket, amikor csak leadták a Tv-ben. Amikor lehetett elmentünk anyukámmal és nagymamámmal színházba.
"2011-ben kezdtem el tanulni a Kazán István Kamaraszínház színészképző stúdiójában és a Komplex Dance Stúdióban klasszikus balett és jazz táncot.
- Tanulmányai során, milyen átalakuláson ment keresztül a személyisége?
Ez nagyon összetett. A színészmesterség órák a szakmai eszközök megtanulása mellett arra szándékozik vezetni minket, hogy megtaláljuk önmagunkat. A szituációs helyzetgyakorlatok, versek, darabok (bár azok már sokkal összetettebbek) stb. is segítenek ebben. Ez sok energiát kíván a próbákon, az órákon és azon kívül. Nem mondhatom, hogy egyik napról a másikra változik meg minden. Hosszú évek kellenek hozzá, de mindenhez, ami tartós eredményt hoz, idő szükséges. Például, gyermekkoromtól kezdve beszédhibával küzdöttem, ami mára megszűnt.
- Mely darabok voltak a kedvencei és miért?
Mindegyiket nagyon szeretem. Ovidiust, Shakespeare-t másként kell mondani, mint Karinthy-t. A Gellérthegyi álmokat évekkel ezelőtt, még kisgyerekként láttam felvételen Huszti Péterrel, Ferenczi Krisztinával, és amikor lehetőséget kaptam benne nagyon boldog voltam.
A boldogság persze egyben félelemmel, vegyes izgatottsággal is párosult. Egyrészt, azért mert nem gondoltam, hogy valaha játszani fogom ezt a szerepet, másrészt, hogy egy olyan korábban nagysikerrel játszott darabnak lehetek részese, mint a Gellérthegyi álmok, amire a mai napig emlékeznek az emberek Huszti Péterrel és Almási Évával. És ehhez, ha hozzátesszem azt, hogy egy II. világháborúban játszódó történetről van szó, akkor még inkább izgatottabb az ember, hogy mit hogyan fog csúnya szóval „megoldani" a darabon belül, hogyan sikerül hitelesen alakítani a lány szerepét. Nem néztem meg újra a tévé felvételt azért, hogy ne befolyásoljon és abszolút önmagamon, keresztül találjam meg a lány belső személyiségjegyeit. Egy másik emlékezetes szerepem a Mastrosimone: A pulóvergyűjtő dráma volt. Rose egyénisége nagyon megtetszett, amikor a darabot elolvastam.
Sok közös pontot találtam kettőnkben. Sok bennem lévő félelemmel szembesített.
Nagyon hálás vagyok a sorsnak ezért a szerepért. Remélem a közönségnek is tetszet ez az előadás. Megjegyzem, hogy mint két előadás Kriszt László rendezésében került színre.
- Ön komolyan foglalkozik az énekléssel és a táncművészettel!
Szeretnék sokrétű lenni, kihozni magamból a maximumot. Nem csak azért mert több mindenben próbálhatom ki magam, hanem azért is mert nagyon szeretem a zenét, a ritmust. És biztos vagyok benne, hogy sokan egyet értenek, ha azt mondom, hogy ha van valami, amit szavakkal már nem tudunk kifejezni, már nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, ekkor a tánc eszközeivel élve fokozhatjuk, fejezzük ki azt. Látunk musical filmekben jelenetet, amikor az ember, éneklés után táncra perdül, mert már annyira feszítik az érzelmek és az indulatok.
Ezt csakis tánccal lehet visszaadni. Az egyik ilyen nagyon jó példa a West Side Story.
- Tudom, hogy tanul és dolgozik, mit lehet erről megtudni?
Egy színész merítési terepe, maga az élet, ezt nem szabad meg nem élni, megspórolni,
Így amikor nem játszom akkor a vendéglátásban, dolgozom, és egyetemre járok, idén kezdem az utolsó évemet a Baptista Főiskolán, Teológia MA szakon.
- Jelenleg nem játszik egy darabban sem, hogyan éli meg a színházi szakma hiányát?
Olyan, mint amikor a festőtől elveszik az egyetlen eszközét amivel egyszerre élni, alkotni, teremteni tud: az ecsetét. Vagy amikor azt mondják egy orvosnak, hogy ne gyógyítson. Elképzelhetetlen, ugye? Ehhez hasonlítom. Ne értse félre, nem panaszkodom. Sokat olvasok, tanulok, tréningezem magam, hogy ha lehetőséget kapok, élni tudjak vele.
Nem telhet el úgy nap, hogy valamit ne tegyünk hozzá a napunkhoz. Legyen az olvasás, kirándulás, lovaglás, úszás, egy új iskola, az ember jelenjéhez mérve, hiszen mindannyiunknak másra van éppen szüksége. De persze kell a pihenés, szórakozás is.
Egyszerre ijesztő és izgalmas ez a szakma, mert sosem tudjuk, hogy mikor és hol és mi lesz a következő lehetőségünk.
Mik a jövőbeli tervei:
Hát talán még a film hiányzik a szakmai életemből, az valahogy még nem ért el.
Nagyon örülnék, ha ilyen lehetőséget is kapnék, de tudom, hogy mindennek eljön az ideje.
- Köszönöm a beszélgetést!

Cserháti Pál

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Elveszítve