Csapzott szálak

... játék a labirintus?

felkelt Nap, a más,  másnap,

és harmadnap, az ég lezuhant,

vagy csak vásott le

a zenitről koronájára, cseppenként

 

a holnapból haladok, a pillanatot

táncolva, kívül-belül, körös-körül,

haladó-terjedő hullám,

bennem valósul meg az idő,

az és, és a most, érzem,

 

… itt a rögvest a semmiből

fellegekké verte, keményre,

habbá, lábosából ki ne essen, mint

 a felfordított világ, mert fáj

az most is, zúzát rág az apró kavics,

bögyöz, kékké, azt mindig

 

a pillanat kairoszi léte semmíti

a képet, … vár rám a világ

lét csendje, dűnék nyelik a rezgést

anyag üressé, habtalan tajtékká,

és önmagából fordul önmagába

 

az alkony után utazom,

születésem óta, mint totál reflex

a Napba, vissza

 

még nem akarok odaérni, talán soha,

csak fel, fel, felnőni a fatörzsekre,

koronává, az égre írások közé

 

csak olvasni, majd élni a lementét,

gyökérről sarjadni, világgá

 

két új szál fonja magát a tízemhez,

hogy fénnyé csavarodjak,

itt, és az égig, haza kopogtassak

 

„mai magyarok, dolgozni akarok”*

és nem partra sülni pokoltól,

a lépcsőkről Dunává ázni emlékek közé,

… és felhők lábai között hangoskodni,

villámokkal dobolni a sors üstökösein

 

hanem kenyeret áldottan szegni,

magokká,

nyomot hagyni mégis e nyomott világban

 

Istenem, hát nyisd ablakod ránk,

mert utunk fekete réséből kel fel a Nap,

télből fordítva világot más világgá

 

… és vigyázz, a hullámverésben

ágaim ne törje görcsökké a jövő

 

 

 

*megj.: József Attila: A Dunánál



Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek