Ciká - Pati / Huszonharmadik fejezet

Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek

 

Fáradt vagyok. Forgolódom ágyamon, nem jön álom szemeimre. Teljesen kivannak a lábaim, és amikor már majdnem elalszom, akkor olyan érzésem van, mintha zuhannék. Rúgok egyet és felébredek.

Biztosan voltatok már ti is úgy, hogy a fáradtságtól nem tudtatok elaludni. Pedig jó lenne, mert a holnapi csata nem ígérkezik valami könnyűnek.

Peti barátom békésen hortyog, folyik a nyál szája szélén. Óriási erőfeszítések árán kikapcsolom az agyamat. Nem gondolok sem versenyre, sem boncteremre. Zavaros álmok közepette alszom pár órát.

Hajnalodik.

Összetört csontokkal, merev izmokkal kászálódom ki az ágyból. Úgy közlekedek, mint egy isiászos zombi.

Az ablakból nézem a napfelkeltét. Odalent kukások zörögnek, valahol autó tülköl. Egy zöld Barkasból újságot pakolnak a tér túl végében álló újságos pavilon előtt.

Hat óra után megyek le az étterembe. Sebes lábú pincérek szorgoskodnak az asztalok körül. A fal mellett felállított hosszú svédasztal roskadozik a finomabbnál finomabb falatok alatt.

Kár, hogy megint nem zabálhatok, csak csipegethetek. Pedig kedvem kenne elcsipegetni egy fél disznót, vagy egy grill lovat.

Öten vagyunk melegítőben, harcra készen.

Megérkeznek kísérőink. Az edzők, a fegyvermester és a gyúró. Esznek pár falatot. Én kihagyom a reggelit, inkább iszom egy marmonkanna kávét.

 

Amikor kiérünk a csata színhelyére, Kornélom eltűnik az öltözőben. Kis idő múlva teljes vértezettben lép elő, és integet, hogy menjek iskolázni.

Lassan kezdjük a gyakorlatot, majd gyorsabb sebességre kapcsolunk. Teljesen átmozgatja elgyötört testemet. Mire befejezzük, minden páston csattognak a pengék. Folyik az össznépi melegítés.

Elnézve a talpon maradt harminckét versenyzőt, ez már keménynek ígérkezik.

Kisorsolják a párokat, és tizenhat páston egyszerre kezdjük a küzdelmet. Nyolc találatig tart egy asszó. Aki nyer, az továbbjut a tizenhat közé. Ott ismét sorsolás, utána alakul ki a nyolcas döntő. A finálé körmérkőzéses, mindenki vív mindenkivel, de csak öt találatig. Magyarul, ha vesztesz, az olyan, mintha itt sem lettél volna. Mehetsz zuhanyozni, és ha sietsz, akkor még eléred a délutáni vonatot.

Itt jön be a képbe az, amit a múltkor mondtam. Mert a Kornél megtehette volna ám azt is, hogy öltönyben, nyakkendőben tesped a büfében, és rám bízza a többit. Valószínű, hogy szokásos melegítéseimet figyelembe véve, akkor már az első asszó után fejemre folyhatna a meleg víz. De így, teljesen felspilázva várom ellenfelemet.

Kezdünk.

Régi barátom, cimborám, a lengyel Zych áll velem szemben. Számtalan nagy csatát vívtunk már egymás ellen. Ismerjük egymás minden rezdülését, minden ravaszságát. Sok új trükköt már nem nagyon tudunk egymásnak mutatni. Valószínű, hogy ezt a mai csatát is a pillanatnyi idegállapot fogja eldönteni.

Tisztában vagyok azzal, kedves olvasó, hogyha nagy ritkán a TV képernyőjén, vagy bárhol máshol vívóversenyt láttok, akkor csak annyi marad meg bennetek, hogy két fehérbe öltözött illető két fényes bottal kergeti egymást. Aztán amikor a pást mellett kigyullad valamilyen színes lámpa, akkor a két fickó esztelen üvöltésbe kezd.

Valóban, ez a vívás, onnan, kintről.

Felállunk egymással szemben. Egyik kezünkben a tőr, a másikban a sisak. Tisztelgünk a fegyverrel. Felkerülnek a fejvédők, vívóállásba helyezkedünk, aztán nem mozdulunk.

Most jön az, amit már említettem. Ismerjük egymást, mint a házastársak. Apró kis mozdulatokkal ijesztgetjük egymást. Előrelépünk, hátralépünk, alibi mozgást végzünk. Közben persze dolgoznak az agytekervények, hogy mivel kéne megszívatni a másikat.

A páston megszűnik a barátság, és megszűnik a külvilág. Ellenfelek vagyunk a szó legtisztább, legnemesebb értelmében.

Ez a legfontosabb! Ellenfelek, és nem ellenségek. Aki ezt elfelejti, és elönti az agyát a vörös köd, az rövid időn belül elvérzik. Itt nincs rohanás, nincs kapkodás. Nyugi van, végtelen nyugi, amit magunkra kell, hogy erőltessünk. Másképpen tényleg nem megy.

Hosszú percek telnek el, találat nélkül. Gondolok egy merészet. Lelógatom fegyvert tartó kezemet, ezzel mintegy felkínálva egész találati felületemet ellenfelemnek. Jól számítok. Egyet villan, meglódul, jön, mint a gőzmozdony. Villámgyorsan hátrálok, közben a jól bevált generálvédésemmel hárítom a fenyegető veszélyt. Még hátramozgás közben megindítom ellentámadásomat. Mint a pöröly csapok le a leheletnyi résre, és beviszem az első találatot.

Ég a találatjelző lámpa, üvöltök, ahogy csak a vívók tudnak üvölteni, és tombol a magyar tábor.

Ezek után felpörögnek az események.

Felváltva esnek a találatok, de az az elején szerzett icipici kis előnyöm végig megmarad. Nyolc-hétre nyerek. Tisztelgünk, kezet fogunk. Lengyel barátom átfogja a vállamat, és keverék nyelven sok sikert kíván a továbbiakhoz.

A következő fordulóban egy román sráccal hoz össze a sors. Hála az égnek, át tudom menteni előbbi formámat, és magabiztos vívással biztosítom magam az esti döntőben.

Asszó közben persze vannak kis intermezzók. Ilyen például, hogy minden találatom után a Kacsa hangos üvöltéssel kísért indiántáncot jár. Először csak figyelmezteti őt a zsűri elnöke, később felmutatja neki a piros lapot. Így a fegyvermesternek el kell hagynia a termet. Nincs semmi gond, majd szerel a folyosón.

Közben a Kornél löki a tőle megszokott hülye szöveget: Elalszol, Sneider! Ébresztő, Sneider! Mi van veled, Sneider!?

És a duma, amitől agyvérzést kapok: Gyerünk, Sneider, szúrd meg! 

Na, most ezt nem tudom, hogy mi a túrónak mondja. Mintha nem azért lennék itt, úgy csinál.

Egyébként tök mindegy, hogy ki mit pofázik. Nyerek, és kész. És felejtsük el, hogy jól vívtam vagy sem.

Ismét tombol a Honvédos tábor. A másik páston döntőbe jut a Demény Laci is.

Van még időnk a fináléig. Kihámozom magam a szerelésből, ruhámat kirakom száradni. Ücsörgök az egyik fotelban, és úgy teszek, mintha a legnagyobb nyugalommal olvasnám az újságot.

Szőke kiskölök áll meg előttem, egy papírlapot és egy tollat dug az orrom alá.

Aláírom életem első autogramját. Amikor végzek vele, titkon körülnézek, hogy sokan látták-e. Senki sem figyel rám, mivel az egyes páston még csata van.

Este ötkor kezdjük a finálét.

Először név szerint bemutatják a résztvevőket, aztán hajrá!

Úgy vívok, mint még soha. Egyetlen egy vereséget szedek össze. Ez arra elég, hogy a végére kialakult hármas holtverseny egyik résztvevője legyek.

Én kezdek a Deménnyel.

Megverem. Lejövök a pástról, és a tavalyi világbajnok, az orosz Romanykov áll a helyemre.

Ő is veri a Lacit.

Ketten maradtunk. Az orosz meg én.

Két tussal vezetek, de kiegyenlít. Innen már sima az útja. Nyeri a versenyt, nekem jut az ezüstérem.

Semmi szomorúságot nem érzek, csak pokoli fáradságot. Jönnek a többiek, gratulálnak. Amikor lehiggadok, látom, hogy mesterem integet a terem túl végéből.

Odasétálok. Átöleli a vállam, hagyom magam a büfé felé vezetni. Megállapodunk a pultnál.

- Sneidi! Vörös bor jó lesz? - kérdezi.

Meglepődve bólintok. Ezzel meg mi történt? Nem szokása a versenyzőkkel piálni.

A pincér kitölti a két poharat, koccintunk.

- Szerbusz, Sneider!

Ebben a pillanatban esik le a tantusz. Első osztályú lettem.

Nézem a főnököt. Kilenc éves korom óta az edzőm. Nehezen áll rá a szám a tegeződésre. Veszek egy nagy levegőt, gyorsan, hadarva mondom.

- Szerbusz, Kornél!

Jólesik az ital kiszáradt szájamnak. Két oldalt csorog le a pólómra, olyan hévvel vödölöm. Leteszem a poharat.

- Mester! - mondom neki. - Az utolsó edzésen eltitkoltál valamit. Most lement a verseny. Beavatsz?

Belső zsebéből papírlapot vesz elő. Nevezés a Spartakiádra. Mutatja a nevemet.

- Nem értem - mondom neki.

Megfordítja a lapot, mutatja a dátumot. Hat-héttel ezelőtti.

- Honnan tudta? Honnan tudtad, főnök?

Nevet.

- Ezért vagyok én az edző.

Vigyorog.

- És ha tévedtél volna? - kérdezem tőle.

Elkomolyodik.

- Sneider! Te ne játssz az én prémiumommal! Oké?

- Oké! Akkor te jósolsz, én meg teljesítek. Jó?

Fáradtan legyint, mintha azt mondaná, ennél azért bonyolultabb a világ.

Odainti a pincért és teletölteti poharainkat.

 

Folytatása következik...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#3. 2010. november 24. 23:46
Én meg csak élvezem a stílust, hagyom magam sodortatni a történések által... Nagyon jó!
Döme Zsuzsa
#2. 2010. november 24. 21:12
Azt gondolom, hogy kevés jó vívó tud ilyen jól írni; írói és sportteljesítményedhez egyaránt gratulálok.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek