Bömbölő bika

Olyan hatalmas állatot, mint a bika

Bömbölő bika

Olyan hatalmas állatot, mint a bika, még nem láttam. Egy volt belőle, csak a tehenek fedeztetésére használták, de másra nem is nagyon lehetett. Az istálló egyik sarkában volt a helye, egy héten egyszer megsétáltatták az udvaron, két tehenészlegényre volt bízva a művelet. Soha nem elölről, hanem oldalról, úgy, hogy ne kerüljenek a bika látószögébe, aképpen vezették illetve irányították. A legfontosabb körülmény, ami ezt lehetővé tette, a bika orrában lévő karika volt, ehhez jött a lánc, a karikára fűzve - ez volt az egész sétáltatásnak a kulcsa. Ugyanis a bikának érzékeny testrésze az orra, és ezt erre vagy arra húzva lehet csak rávenni, hogy a kívánt irányba menjen a jószág. A tehenészlegények már tudták jól a fogásokat, és úgy nézett ki a helyzet, mintha egy békés állatot terelnének, pedig ha egyszer elvétettek volna egy mozdulatot, lett volna nemulass!
A régebbi tanyaiak mesélték, hogy egyszer elszabadult a bika, mindenki menekült, amerre látott. Romhalmazt csinált a környezetéből, úgy kellett lelőni. Az összes tyúkólat, hidast, ami a disznók ólja volt, szétverte, a fahasábokat - amelyek a cselédek téli tüzelője volt - úgy szétszórta, mint a szalmát. Szerencsére emberben nem esett kár, az emberek a házaikba menekültek. Rövid tanácskozás után úgy döntött a gazda, hogy lelövik az állatot, és ezzel megpecsételődött a bika sorsa. Mihelyt a puska csövének szögébe, tehát alkalmas helyre rontott az állat, eldördült a lövés, kétszer is, és ezzel vége lett a bikának.
A gazda végül is azért ment könnyen bele a bika kivégzésébe, mert már nevelte az utánpótlást az istállóban, a közeljövőben le kellett volna vágni úgyis az állatot. Így aztán lett nagy eszem-iszom a tanya minden lakójának, egyedül az állat heréje volt a vadászé! Mert az volt a szokás arrafelé, hogy ezt az ínyencséget az kapta meg, aki levágta, vagy más módon vetett véget az állat életének. Ezúttal nem volt vita, kit illet az ínyencség.
Most viszont még javakorabeli állatról volt szó, igen nagy kár érte volna a tulajdonost, ha hasonló eset történt volna, ezért a legkülönb legényekre volt bízva a bika, ők sétáltatták, és a séta után ők kötözték meg az állatot, olyan biztonsággal, hogy még véletlenül sem fordulhatott elő, hogy elszabaduljon. Tehát jó kezek irányították az állat életét, mert nagy értéket bíztak rá. Minden borjú az ő utódja volt, nagyon meg kellett becsülni az életét és a ténykedését!
A bikával ellentétben a tehenek minden alkalommal ki lettek hajtva a legelőre, tavasztól őszig. A csorda nyugodtan baktatott, hiszen a legelő egy kőhajításnyira sem volt az istállótól, a gulyás rendszerint a tanya valamelyik nagyobb gyerekéből került ki. Olyan kamaszformájú siheder legény volt, egy jóformájú karikás ostorral a kezében, és még jobb formájú kutyájával terelgették a netán elkóborló teheneket. Nem nagyon kellett terelni, mert mindegyik tudta, ha istállóból mentek, akkor a legelő felé vezet az útjuk, és ez volt mindnek a célja: a friss, üde fű, amelyből nagyokat haraptak, nyelvükkel terelvén a füvet a szájukba.
Vagy negyven tehén volt a törzsállomány, ez hol szaporodott egy-kér borjúval, hol kevesebb lett egy-két darabbal. A hatalmas legelőn bőven elfértek, nem nagyon kellett a gulyásnak terelgetni őket, mentek a maguk feje után. Mindenütt friss ennivaló fogadta őket, persze azért nem lehetett túlságosan elkóborolni, erről a kutya gondoskodott.
- Csípd meg azt a maflát! - szólt a tehenészfiú, ha nem tetsző távolságra kóborolt el valamelyik állat. A kutyának több se kellett, kezelésbe, harapdálásba vette az állat lábikráját, és ez sehogy sem tetszett a kóborló tehénnek, és gyors tempóban beállt a többi közé a csordában. A rend és a béke helyreállt azonnal, és néha egy darab szalonnabőrkével jutalmazta a megbízható segéderőt a gulya fiatal őre.
Valami érthetetlen dolog történt, az egyik tehén fel akart mászni a másikra. A fiatal gulyás értette a dolgot, és odavetette:
- Ez a Piros már megint üzekedik! Bika kell neki! Hát majd meg is kapja, mert szólok a bikagondozóknak.
Nekünk, tanyabeli gyerkőcöknek tetszett, ha a tehenészfiú mesélt, ilyenkor szájtátva hallgattuk az idősebb gyereket. Mikor mennyit tódított, azt nem tudtuk lemérni, mert egy az egyben elhittük a meséit. Különösen a bikával kapcsolatos dolgokat, hiszen azt csak elvétve, ritkán láthattuk.
- Az olyan erős, hogy ha megindulna, a házatokat is rátok tudná dönteni! Ha éppen oda menekülne, akit keres, az nem tudna elfutni előle. A szaga alapján megtalálná a ház romjai alatt, és kitiporná az ember belét.
Ilyeneket mondott a fiú, és mi - legalább is én - komolyan vettük a meséit, és nemegyszer álmaimban is kísértett a kitaposott belű, gyomrú ember, ahogy a bika végez vele.
- Nincs még egy olyan állat, amelyik erősebb lenne a bikánál! - rendszerint ezzel zárta le a meséit a legény, és mi megnyugodva vettük tudomásul, hogy több szörnyűséget nem fog mesélni.
De nemcsak mesélt, megtanított fűzfasípot csinálni. Főleg tavasszal jött le könnyen a fűzfa héja és azt visszatekerve, némi ügyességgel máris szólt a sajátkezűleg gyártott síp, egy-egy egyszerűbb dallamot is sikerült kicsiholni néha. Aztán a gombaszedésnél is biztos kézzel szedte ki a nem odavalókat a többi közül, amelyek nem voltak ugyan mérgesek, de hasmenést biztosan okoztak volna.
- Ezt most már nyugodtan hazavihetitek anyátoknak, ezek mind jók, elhihetitek! - és valóban, nemegyszer csinált anyám gombapaprikást a frissen szedett gombából. A rend kedvéért ő is átnézte azért, és megállapította, hogy mind tyúkgomba, tehát ehető.
Azóta is szeretem a gombakészítményeket, különösen a természetben található fajtákat.
Nemcsak az íze miatt, hanem visszagondolva a tanyai világra, bizony nosztalgia támad bennem!
Néha úgy alakult, hogy megnéztük a behajtás utáni helyzetet is. Az állatok a behajtás után a helyükre álltak, még véletlenül sem tévesztették el, hol a helyük. Jöttek a fejőlányok, megmosván a tőgyeket, mint a villám, nekiálltak fejni a duzzadó tejgyárakat. Amikor végeztek, a jászolba széna került, és a tehenek a szénát ropogtatva, hosszú kötélen megkötve, némelyik már kérődzve elpihent a frissen dobott szalmán.
Egy félő pillantást vetettünk a sarokban lévő óriásra, a bikára. Látszólag, vagy valójában senki és semmi nem érdekelte: a szénát ropogtatta, magabiztosan és öntudatosan!
Ezzel befejeződött az istállóban tett kirándulásunk, nem nagyon szerették az ott szolgálók, ha gyerekek lábatlankodnak ilyenkor már az istállóban.
- Még egy kicsit hadd maradjunk kint! - kérleltük a szüleinket, akik már sokallták a gyerekeik csavargását. Kaptunk még egy kis türelmi időt, és rögtön az imént látott bika ügyének megtárgyalásába kezdtünk.
- Mi lenne, ha a bika az éjjel elszabadulna és bejönne a lakásunkba? Széttaposna bennünket! - mondta az egyik élénk fantáziájú társunk. Több se kellett aztán a gyerekseregnek, óvatosan elkezdett hazafelé ballagni a társaság, minden pillanatban félve, hogy egyszerre csak eléje toppan a bömbölő bika.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#5. 2014. május 9. 04:19
Kedves Answer,
örülök, hogy tetszett.
Answer
#4. 2014. május 8. 17:16
Szeretem ezeket a "vidéki" történeteket!
Gratulálok!
bodójános
#3. 2014. május 7. 06:50
Kedves Mara,
köszönöm szépen a tetszés nyilvánítást.
Mara
#2. 2014. május 6. 15:47
Igazi tanyasi, esetleg falusi világot mutattál be, kedves János.
Tetszett. Én láttam, hogyan vezetik a bikát. Az orrába vasgyűrűt forrasztorrak, az egy elég hosszú erős rúdra volt erősítva, és a bika ha nem akart szót fogadni, akkor az orránál fogva kényszerítették. Soha sem egy ember vezette a bikát
Szeretettel gratulálok: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Igaz barátság