Benda Judit: Boszorkány a feleségem

S az bizony, senkinek sem jó, ha lecsap a boszorkány-kommandó.

 


Istenfélő emberek körében az a mondás járja, hogy az Úr olyan terhet nem rak a vállunkra, melynek súlya alatt összeroppannánk, vagy azzal megbirkózni képtelenek volnánk.

Már pedig Tóth Rozália istenfélő lélek a javából,  a vasárnapi misét soha el nem mulasztaná, imádkozik is a Mindenhatóhoz rendületlen , a fent említett  mondat igazságtartalmát  mostanság   mégis gyakran megkérdőjelezi.
Lassan egy  éve már,  hogy az Úr 1927. évében, egy verőfényes májusi napon  Milók Mihály hites felesége lett  és  - bár e frigy szerelemből köttetett - szegény, jó Tóth Rozália úgy érzi, az Úr e házasság által teszi próbára az ő tűrőképességét és angyali türelmét.

Pedig nagy szerelem volt az övék,  bizony, hogy az volt ! Mi tagadás, irigyei is akadtak Rozálinak bőven, hogy a szép Milók Misu őt választotta, pedig a faluból az eladó sorban lévő lányok mind epekedtek  a daliás  legény után. Szép pár voltak ők ketten, no! Most is szépek, a szerelem sem múlott el közöttük, csak hát, ami igaz, az igaz!
Szép Milók Misu hamar kimutatta ám a foga fehérjét s már a  menyegző másnapján nyilvánvalóvá tette asszonya számára, ki is az úr a házban. Mert ő bizony a házasság terén sajátos nézeteket vallott. Meggyőződése volt, hogy az asszony verve jó. Ő  maga meg akkor jó leginkább, ha megfelelő mennyiségű bort gurít  le a torkán. Hogy szomjan még véletlen se maradjon, erre  gondja mindig volt, a boros kancsónak  az asztalon telve kellett állnia mindenkor. Ha meg sok nedűt eresztett végig a garatján s fejébe szállt a mámor, előbb csak jókedvű volt, aztán meg az élő fába is belekötött. Ilyenkor aztán Rozáli jobb' tette, ha csendben , a sarokban meghúzta magát, s a  levegőt is csak nagy halkan vette, mert férjura, ha rá haragra gerjedt, hátán, fején az ütlegek csak úgy repkedtek.
 Kijózanodva, persze, aztán a férfi szánta - bánta tettét, de asszonya lelkében a sebek  ettől még cseppet sem hegedtek. 
 Fátylat borított e tettekre  Rozáli mégis , minden  ilyen esetben, hisz urát szerette s  ez okból mások előtt emígyen mentegette.
 " Jó ember ő,  meg aztán dolgozik is keményen, hogy néha a pohár fenekére néz, senki emberfia ne vesse  szemére !
Így aztán a falu népe csak sajnálkozva nézi, ahogyan részeg urát Rozáli talicskával tolja, mert  az saját lábán az ivóból  hazamenni sehogyan se tudna.
Magában aztán, szegény asszony hullajtja könnyeit s hogy az Úr őreá ily terhet miért mér, imára kulcsolt kézzel , égre emelt szemmel szüntelen kérdezi.
S mert kérdésére válasz a Mindenhatótól  sehogy sem érkezik, más választása nem lévén,  tűr tovább csendesen. Palástolja könnyeit és az ütlegek nyomait: kendőjét  mélyen orcájába  húzza,  ruháját nyakig begombolja , hogy a világ szeme  elől  rejtve tartsa  a verések  okozta kék - zöld foltokat.
Anyja- apja rég nincs már, hamar földbe került mindkettő. Előbb szegény Tóth Mátyást  szólította magához az Úr, mikor aratás közben kaszájával épp suhintani készült. Arra bíz' ideje már nem maradt, mert egy másik Kaszás a nyomában  haladt .Tóth uram egyszer csak szívéhez kapott, s azonmód a földre lerogyott.  Száját ugyan még szólásra nyitotta, de hangját már nem hallatta, a Halál bizony gyorsan magával ragadta. Asszonyát meg a bánat vitte el nemsokkal utána, így juttatták leányukat,  Rozálit árvaságra. 
Négy éves volt a gyermek, anyátlan -apátlan, s hogy lelenc-sorsra nem jutott,  Tomoriné asszonyság arról gondoskodott.  Annak idején keresztvíz alá Rozálit ő tartotta, s a leányra azóta is nagy gondját fordította. Miután szüleit szegénykém, elveszítette, a gondos keresztmama szárnyai alá vette. Mivel a Teremtő az asszonyt gyermekkel meg nem áldotta, minden szeretetét e lánykára áldozta.
  Hites urával együtt Istennek tetsző módon  nevelték , a lány meg gyorsan cseperedett, de hogy Rozálit férjhez adja,  Tomori Gáspár már nem érhette meg.  Kórság végzett vele, mely a gyomrát támadta, kínok és fájdalmak közt az Úrnak lelkét visszaadta. Özvegy Tomoriné napjait ezentúl gyász és keserv mardosta, szerettének hiányát semmi nem pótolta . Rozáli mellette volt, a szomorúságban  vele osztozott, hisz Tomori Gáspár elvesztése az ő lelkében is mély nyomot hagyott.
Amikor két év múltán a  leányból asszony lett és  Rozáli fejét bekötötték, keresztanyjának szemét az örömkönnyek elöntötték. Felnézett az égre és biztosra vette, hogy áldott jó ura is vele örül odafenn , a Mennyben. 
Csakhogy a  boldogság nem volt tartós vendég ,  gyakorta vita és pörlekedés szegte az új asszonyka kedvét. Ennek oka meg a jó bor és pálinka vagyon, mit hites ura bizony, szeretett nagyon.
Ilyenkor meg aztán el-eljárt a keze, melynek nyomait Rozáli ruhájával fedte. Panaszra száját  ő soha nem nyitotta, keresztanyja volt mégis  mindennek tudója. 
Jámborság és szerénység a nő legfőbb erénye , s házasságban  mindent takarjon az asszonynak  köténye. Rozálit bizony, derék Tomoriné eképpen nevelte, de a leány sorsát  most aggódva szemlélte.
Aztán egy nap , a kék foltok láttán, hirtelen  megragadta  az asszonyka vállát. Letörölte könnyeit a  síró leánynak, majd erélyesen ennyit mondott a megszeppent párának:

 -Nem mehet ez tovább , sarkadra kell állnod ! Ideje, hogy móresre tanítsad a  párod ! Hogy ez miként legyen, tudom én azt máris, de tervemhez, bizony, kell még más is. 
Te  most csak hallgasd, figyeld szavaimat, s aztán  cselekedjünk is mihamarabb.

Fejét a két asszony így hát összedugta, tervét özvegy Tomoriné rögvest elmondotta.
Szavai a lányra gyógyírként hatottak, arcára izgatott, cinkos mosolyt hoztak.

Szép Milók Misu még csak nem is sejtette, hogy mily történéseknek néz hamarost elébe.
Szokásához híven idejét az ivóban töltötte , borral a torkát ottan öblögette.  Már az ivócimborák is elfogytak mellőle,  hazafelé vettek irányt, ahogy mélyült az este. .Az óra bizony, az éjfélt kongatta, mikor a csapos Misu szűrét  is kirakta.
A mámortól a lábán már alig - alig állott, rózsaszínben látta a világot. Virágos jókedve volt, még dalra is fakadt, miközben két lába időnként össze- össze akadt.
Aztán egyszer csak - jaj, Uram, Teremtőm ! -a sötétből ugyan kik jönnek elő?
Misu ezen oly sokat nem töprenghetett, mert  hátát gyorsan elérték a seprőnyelek. Ütötték -verték, ahol csak érték, a részeges fejét  cseppet sem kímélték. Miután eltángálták,  kezét - lábát erősen megragadták,  sajgó testét talicskába rakták. Úgy tolták hazáig, egész' a kapujáig. Ottan a talicskából őt kiborították, s a jajgató Misut magára hagyták.
Akkor  aztán pár pillanatra, -  kik őt helyben hagyták,  - most megláthatta.
Asszonynép volt, ki vele ily cudarul elbánt,  s nem is egy asszony volt tettében ily elszánt.  Heten  vették körbe, villámló szemekkel s rázták felé öklüket, vészjósló tekintettel. Mindnek kezében ott volt a seprű, fejükön pedig a fekete kendő. Arcuk is feketlik, csak a szemük látszik, Misu meg nem érti: vele a képzelete játszik?
Merthogy köztük asszonykáját is látni véli, annak szeme ragyogását senkiével  nem téveszti. Bizton hiszi, ezek itt bűbájos banyák, s varázserejű seprűvel látták el a baját. Neje is egy lehet  a boszorkák közül, e gondolattal  aztán álomba szenderül.
A hajnali kakasszó az ágyában éri, ám az égő fájdalmat  minden porcikája érzi. Sajog a háta , nyilallik dereka,  még egy púp is nőtt fejére éjszaka. Rozáli a reggelit elébe jókedvűen teszi, még férje ura őróla a szemét le sem veszi. Fürkésző tekintettel azt vizslatja éppen, változott-e valami neje kinézetében. Nagyobb lett az orra, horgas, bibircsókos? Mint a boszorkák arca. ,lett-e olyan csúfos? De bizony, maga előtt csak egy édes orcát látott, így elhessegetett magától minden lidérces álmot.
 Mikor aztán Rozáli  hirtelen seprűt ragadott,  Misu ereiben a vér nyomban meg is fagyott.
 Szegény pára a nyakát a válla közé húzta, nehogy a seprű nyele össze -vissza zúzza.
Szemét becsukta, a levegőt  is magába fojtotta, két kezét meg óvón a fejére kulcsolta.
De ütlegeket a hátán ezúttal nem érzett, így idő múltán félve asszonyára nézett. Rozáli dúdolva sepert a konyhában,  s ott bujkált a mosoly a szeme  sarkában.
A kora este Misut megint  csak az ivóban éri, a jóféle borokat egymás után kéri. A  bizsergés ugyan már ott van a fejében, de más is megvillan az emlékezetében. Eszébe ötlik az előző este, ahogy  veszedelmes  boszorkák tanítják móresre. Seprűiknek nyomát  a hátán  most is érzi,  bizony, jobb lesz tőlük ezentúl csak  félni.  Kalapja kezében, ő maga meg indulásra készen, nem akar kóborolni majd a késői sötétben. De a cimborák csak nem eresztik,  hangos élcelődéssel eképp hergelik:

-  Csörög a pizsama, hogy haza kell menned, vagy asszonykádtól kell  úgy rettegned ?
-  Ugyan, hagyjátok, asszony papucsa lett,  neki - hogy mit tegyen - bizony,  más mondja meg!

Kacagnak rajta, még a fal is beleremeg, Misut meg belülről szétveti az ideg.
 - Még hogy papucs, meg csörgő pizsama? Azt hiszitek , evégett sietek haza?
  No, akkor idesüssetek, de aztán jól figyeljetek,  mert olyat mesélek hogy el sem hiszitek!

Elbeszélte  nekik, mik tegnap megestek, hogy boszorkák, a sötétben, bíz' nekiestek.
Ennek hallatán még nagyobb a kacaj, mondták is Misunak, fejében lehet a baj. Merthogy boszorkák csak a mesében léteznek, s akik abban hisznek, biztos, hogy  tévednek.
Misu a fejét egyre vakargatja, lehet, hogy igaz a cimboráknak  szava? Talán túl sok volt a jó bor, mit tegnap este ivott, vele banyákat csak a mámor láttatott? A foltok a testén meg attól is lehetnek, hogy lábai hazafelé összekeveredtek. Egyik a másikába belegabalyodott, kék -zöld foltokat az okozhatott.
Így aztán Misu meg is nyugodott, kalapját letette, s  tovább borozgatott. 
Már az ivócimborák is elfogytak mellőle, hazafelé vették az irányt, ahogy mélyült az este. Az óra bizony, már az éjfélt kongatta, mikor a csapos Misu szűrét is kirakta.

A mámortól a lábán már alig - alig állott, rózsaszínben látta a világot. Virágos jókedve volt, még dalra is fakadt, miközben két lába időnként össze- össze akadt.
Aztán egyszer csak - jaj, Uram, Teremtőm ! -a sötétből ugyan kik jönnek elő?
Misu ezen oly sokat nem töprenghetett, mert  hátát gyorsan elérték a seprőnyelek. Ütötték -verték, ahol csak érték, a részeges fejét  cseppet sem kímélték. Miután eltángálták,  kezét - lábát erősen megragadták,  sajgó testét talicskába rakták. Úgy tolták hazáig, egész' a kapujáig. Ottan a talicskából őt kiborították, s a jajgató Misut magára hagyták.
Akkor  aztán pár pillanatra, -  kik őt helyben hagyták,  - most megláthatta.
Asszonynép volt, ki vele ily cudarul elbánt,  s nem is egy asszony volt tettében ily elszánt.  Heten  vették körbe, villámló szemekkel s rázták felé öklüket, vészjósló tekintettel. Mindnek kezében ott volt a seprű, fejükön pedig a fekete kendő. Arcuk is feketlik, csak a szemük látszik, Misu meg nem érti: vele a képzelete játszik?
Merthogy köztük asszonykáját is látni véli, annak szeme ragyogását senkiével  nem téveszti. Bizton hiszi, ezek itt bűbájos banyák, s varázserejű seprűvel látták el a baját. Neje is egy lehet  a boszorkák közül, e gondolattal  aztán álomba szenderül.
A hajnali kakasszó az ágyában éri, ám az égő fájdalmat  minden porcikája érzi. Sajog a háta , nyilallik dereka,  még egy púp is nőtt fejére éjszaka. Rozáli a reggelit elébe jókedvűen teszi, még férje ura őróla a szemét le sem veszi. Fürkésző tekintettel azt vizslatja éppen, változott-e valami neje kinézetében. Nagyobb lett az orra, horgas, bibircsókos? Mint a boszorkák arca. ,lett-e olyan csúfos? 
 Bizony, még a falat is a torkára szaladt, mikor szeme azon a  folton megakadt. Asszonya  homlokán korom feketéllett, hogy őt  is látta éjjel, immár bizonyság  lett.  Tekintetét  eztán a sarok felé vette, ahol rendszerint  van a seprűnek  helye. Megdörzsölte szemét, mert az, amit ott látott, megint csak olyan volt, mint egy lidérces álom.
 A seprűnek szeme is volt, szája, no, meg orra, szemeivel a villámokat reá csak úgy szórta.
Misu  kővé dermedt, moccanni sem mert, remélte, hogy álmodik s álmából mindjárt kel.
Rozáli meg ezalatt tett - vett a konyhában, s egy huncut mosoly ült a szeme sarkában.

Dolgos nap után jólesik pár pohár bor,  fáradtságot, gondot- bajt feledtet a  mámor. 
Ezért aztán Misu - ahogy a munkával végzett -  estefelé az ivóba megint csak betévedt.
Na, de ugyan kend' uramat mi is lelhette? Az első pohár után kalapját emelte,  fejére tette, s hogy cimborái mit mondanak, nem is érdekelte.
Hazafelé vett irányt, mielőtt  mélyült az este, boszorkák nehogy útját állják, folyton  csak azt leste.
Otthon aztán terített asztal és boldog mosoly várta, hogy idejében hazajött, cseppet sem bánta.
Tekintetét azért Misu a sarokra vetette, ahol rendszerint van a seprűnek helye. Attól amit látott, aztán meg is nyugodott, a seprű csendesen ott is kuporgott. Nem volt  annak se szája, se orra, , no, meg szeme sem,  mellyel villámokat szórna.
 Lopva aztán asszonyára  nézett, változott -e valami a kinézetében. Nagyobb lett- e orra, horgas, bibircsókos? Mint a boszorkák arca, lett-e olyan csúfos?
Attól , amit látott, aztán meg is nyugodott, mert angyali arc volt, mi föléje hajolt. Rozáli a  férjurát csókkal elhalmozta, idejét ily boldogságnak maga sem tudta. 

Dolgos nap után jólesik pár pohár bor, fáradtságot, gondot -bajt feledtet a mámor.
Ezért aztán Misu - ahogy a munkával végzett - estefelé az ivóba megint csak betévedt.
Ott aztán mit lát?  Nem mást ,egyebet, mint egyik cimboráját,  ki neki integet .Annak  arcán s szeme alatt kék - zöld foltok ülnek, oda ezen foltok csodamód kerültek. Meséli Misunak,  mik vele megestek, hogy a sötétségben tegnap hogy nekiestek.

Asszonynép volt, ki vele ily cudarul elbánt,  s nem is egy asszony volt tettében ily elszánt.  Heten  vették körbe, villámló szemekkel s rázták felé öklüket, vészjósló tekintettel. Mindnek kezében ott volt a seprű, fejükön pedig a fekete kendő. 
Arcuk is feketéllett, csak a szemük látszott, ő meg nem érti: vele a képzelete játszott?
Merthogy köztük asszonykáját is látni vélte, szikrákat szórt a szeme az éjjeli sötétben . Bizton hiszi,  ezek bűbájos banyák, s varázserejű seprűvel látták el a baját. Neje is egy lehet  a boszorkák közül, más magyarázat erre sehogyan sem kerül.

Hallgatja Misu e történéseket, s hirtelen hátán érzi ő is az ütlegeket. Szinte maga előtt látja a sok bosszúszomjas banyát, mint látják el a szegény férfiember  baját.
Bár a csapos a borát kitöltötte,  Misu a kabátját hamar magára öltötte. Kalapját emelte, a fejére tette, s hogy  cimborája mit beszél még, nem is érdekelte.
Hazafelé vett irányt, mielőtt leszáll az este, boszorkák nehogy útját állják, folyton csak azt leste.

Csendes kis falucskában boldog népek laknak, ahol részeg emberek, bizony, nem kurjongatnak.
Az ivóban a férfinép nem időz sokat, mértékkel issza a finom borokat.
Hazafelé vesznek irányt, mielőtt mélyül az este,  mert mindnek eszébe vésődött a lecke.
 Boszorkányok talán nem csak  mesékben léteznek, kik bennük hisznek, lehet, nem  is tévednek.
A férfiember ezért jobbnak látja  józan módon élni, asszonynépre kezet sohasem emelni. Ha valamelyikük ezt szem előtt mégsem tartja ,azt rögvest lesújtja a banyák haragja.
S az bizony, senkinek sem jó, ha  lecsap a boszorkány-kommandó.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek