Balage - A könnyező gyilkos - (Csúcs)forgalom 15. rész

Egy olyan férfit csuktak le gyilkosság vádjával, aki az út szélén ülve, vérben és könnyben fürödve dünnyögte magának, majd kiáltozta a nagyvilágnak, hogy: Megöltem!.



Sok mindent megéltem már. Oknyomozó riporterként rengeteg igazságtalanságot láttam az életben. Készítettem riportokat háborúkról, jakuzákról, éhínségről és összeesküvés elméletekről is. Aztán utolért a kíváncsiság ára. Egyre több felől jöttek a zsaroló levelek, melyben nem csak az én, de a családom életére is törtek, de mindezeket soha nem vettem komolyan. Egészen addig a bizonyos bombáig... Az autóban aznap csak az asszony ült. Állítólag nem szenvedett sokat.

Elnézést, de még most is, öt hosszú év távlatából még most is meg kell törölnöm szemeimet, ha rá gondolok... De mindez már a múlté. Azóta visszavonultam. Nem akarom, hogy a kölyök is valami félresikerült merénylet áldozatává váljon. Azóta már nem célom, hogy megváltsam a világot. Próbáltam lemondani szenvedélyemről, az oknyomozásról is, de bevallom, hiányzott. Öt év óta most először döntöttem úgy, hogy újra beindítom Pulitzer díjas tollam papírral érintkező sercegését. Ezúttal egy életfogytiglanra ítélt esetét kezdtem el felpenderíteni.


Gondolkodóba ejtett az ő ügye. Nem akármilyen emberről van ugyanis szó! Egy olyan férfit csuktak le gyilkosság vádjával, aki az út szélén ülve, vérben és könnyben fürödve dünnyögte magának, majd kiáltozta a nagyvilágnak, hogy „Megöltem!". És valóban, a rendőrség szinte pillanatok alatt talált nála egy kést, melyen három különböző vérminta is jelezte, az ipse nem a levegőbe beszélt. Nem sokkal később a halottak is megkerültek. Ifjú drogosok, kiket lakásukban ért el a vég.


Írnom kell róla!" - volt az első gondolatom, mikor megláttam az újságok címlapján a „lelkiismeretes gyilkos" fotóját. Hírnevemet felhasználva nem tartott sokáig, hogy megszervezzem a fegyházban történő interjú lehetőségét. Különös láz vett rajtam erőt, hiszen ezidáig senkivel sem beszélt az „erkölcsös halálosztó". Eddig senkinek nem nyílt még meg. A rendőrök sem tudtak belőle a „megöltem"-nél többet kipréselni. Büszkeséggel tölt el, hogy nekem sikerült. Az alábbiakban ezt meg is osztanám Önökkel, kedves olvasóim.


Tévednek, ha azt hiszik, hogy csakis brutális képű embereknél szakadhat el az a bizonyos cérna. Amint beléptem a kihallgatóba, Jurijt egy szemvillanás alatt felmértem, és bevallom, soha nem soroltam volna bele ebbe a kategóriába. Első ránézésre is látszott, hogy ő nem életek kiontására született. Az meglehet, hogy kétméteres termete, és combnyi bicepsze, vagy épp a kopasz fején lévő tetoválás miatt egyesek ezt szűrnék le már elsőre is, de ne feledjék, az emberek megítélésében több tapasztalatom van, mint bárkinek. És én mondom, hogy Jurij nem az a tipikus ámokfutó alkat. Hogy ezt honnan veszem? A szeméből. Kék szemében ártatlanság és a bánat opálja sejlett.


Semmibe révedő tekintettel nézett az asztalra, vagy inkább azon túlra. Valahol messze, nagyon messze jártak gondolatai. Leültem a vele szemközti székre. Kitettem a diktafont az asztalra és elkezdtük a beszélgetést. Az első húsz percben elmeséltem neki röviden az én életem történetét. Azt, hogy Irakban hogyan lőtték le mellettem azt a katonát, kivel előtte nap még javában ittuk a sört. Megosztottam vele a rajtam végrehajtott háborús kínzások gyötrelmeit és közben éreztem, hogy az értelem kezd visszaköltözni elméjébe. Épp a kénsavcsepegtetés kínjait részleteztem volna, amikor enyhe orosz kiejtéssel megszólalt:

-          Maga mindig ilyen?

-          Mire gondol?

-          Hogy nem tudja befogni a száját, és csak dumál és dumál. Mondja, miért locsog annyit, mint egy pletykás vénasszony?

-          Hát, ha a beszélőpartnerem hallgatag, akkor nincs túl sok lehetőségem. Esetleg nem akarja ön elmesélni, mi is történt?

-          Akarni akarom, csak még azt sem tudom, honnét kezdjem. Mindent vérben látok azóta is. Épp ülök a kocsiban és vezetek. Csak vezetek és vezetek, és vezetek, aztán...


Érdekes volt látni, ahogy még inkább megtörik emberünk. Fél perc szünet és három tiszta papírzsebkendő elhasználása után nekem kellett újra elindítanom a társalgást, tudván hogy tovább kell lendítenem. Brutális módon egyből a kérdéses részhez kellett ugranunk.

-          Mondja csak Jurij, mi történt a drogosoknál?

-          A drogosoknál? - Kérdezett bamba arccal. Majd mintha egy kis fény gyűlt volna fejének sötét zugaiban, arca mosolyba, vagy inkább vicsorba rándult, és folytatta. - Megtudtam, hogy azok a rohadékok nem csak szívják, de terítik is a cuccot. A többit meg már sejtheti - azzal rám kacsintott, majd elhallgatott.


Gépiesen cigarettáért nyúltam. Borzongtam bensőm minden porcikájában. Úgy látszik, mégis megtette. S most, hogy megnyílt, már semmi nyoma nincs annak a mérhetetlen alázatnak, annak a hihetetlen gyásznak a képén, mely alá eddig elrejtette a történteket. Egy olyan megtört ember volt előttem, aki majdhogynem beleőrül tettébe, és talán éppen ezért megpróbálja a lehetetlent is elpoénkodni.


Elnézést kértem, majd megkínáltam őt is egy szálnyi nikotinrúddal, miközben tegezésre váltottam.

-          Folytasd csak nyugodtan! Szóval megtudtad, hogy dílerek, és ezért a magad kezébe vetted sorsukat.

-          Pontosan.

-          Mégis - kérdeztem, - hogyan történt mindez?

-          Mint sejtheted, mihelyt rájöttem, hogy ártatlan gyerekektől kezdve a kemény rokkerekig mindenkit ők szolgálnak ki a környéken, hát elmentem hozzájuk számon kérni a dolgokat. Bementem a lakásukba, azt' mondtam nekik, gyerekek, higgyétek el, hogy errefelé a drog nem eladásra lett kitalálva! Ti csak ne húzzatok hasznot más ember fiainak, lányainak kárából, mert szétverem a pofátokat! Világos? ... Sajnos nem volt nekik az...


Lepöckölte a hamut cigarettájának végéről, majd újabb füstöt szívott be magához, mintegy erőt merítvén belőle. Mielőtt a folytatásnak nekiveselkedett volna, még egy kis vizet kért magának. Kikiabáltam az őrségnek és pár perc múlva már kezében is volt az éltető nedű.

-          Tudja, kapar a torkom egy kicsit - mondta, majd egy húzásra lezuttyintotta a pohár tartalmát. Aprólékos mozdulatokkal tette vissza az asztalra a műanyag itatót, majd magában morgolódva hátradőlt. Újabb füst-slukk következett, végül könnyeivel küszködve rám nézett.

-          A galamb. Tudja a galamb az oka mindennek. Ha az nem lett volna, most is boldog emberként élnék - azzal újabb pézséhalom került orrának áldozatává.


Reménykedve néztem rá, mikor hagyja végre abba az egerek itatását, majd újra a tárgyra tereltem a szót, madaráról tudomást sem véve.

-          Szóval nem akarták abbahagyni a drogok árusítását, ha jól értelmezem?

-          Igazából odáig nem jutott el a beszélgetés.

-          Hogyhogy?

-          Mikor beléptem, ők folyamatosan valamilyen galambról akartak locsogni. Olyasmit zagyváltak össze vissza, hogy egy madár jött, aztán felszippantotta az ő cuccukat. Nagyobb szófosók voltak azok még nálad is! Komolyan mondom, elszívták addigra már a maradék agyukat. Nem igazán akarták megérteni, hogy ne adogassanak ártatlan gyermekeknek kokót az utcán. Sőt, ehelyett folyamatosan rám akarták tukmálni a cuccukat, hogy kóstoljam már meg, mert irtó jó anyag. Idézem a leghülyébbet, ha jól emlékszem, Gézaként mutatkozott be: „Egy grammja két ezres, de neked testvér a kóstolója ingyé' van. Csak most, csak neked! Érted?" Bevallom, ekkorra már kezdett sötét köd ereszkedni az elmémre...


Arcán, mintha újra átélte volna az egészet, a düh ismét a felszínre tört. Alig bírtam megállni, hogy székemmel együtt, ne csosszanjak egy kicsit hátrébb. Megnyugtató érzés volt, hogy a tükörfalon túl vagy hat rendőr nézi ezt a tétova vallomást. Átfutott azért agyamon, hogy vajon időben ideérnek-e akkor, ha esetleg rám veti magát. Vajon mennyi idő kell egy ilyen embernek ahhoz, hogy elroppantsa a másik nyakát? Három, esetleg négy másodperc? Éreztem, ahogy az izzadság gyöngyei kiülnek homlokomra. Már-már el akartam kezdeni leállítani ezt az egészet, mikor eszembe jutott Jurij újságbeli képe. Nem, ez az ember nem fog engem eltenni láb alól. Ő olyanokat bántott csak, akik - valljuk be, - megérdemelték. Kevés szörnyűbb tett van annál, mint mikor drogokra szoktatják a fiatalokat. És tudtam, ez a kétméteres férfi is így gondolkodik.


Belenéztem szemeibe, és csak annyit mondtam:

-          Megértelek. Én is rühellem a dílereket. Főleg, akik kölyköknek osztogatnak.

-          Na azért! Azokat kell is utálni! Két féle díler van szerintem is - mondta. - Az egyik a normális, aki annak ad cuccot, aki már saját ésszel is fel tudja mérni, mire van szüksége. Na meg vannak ezek a nyomorultak. - Azzal köpött egyet, és immáron sokkal higgadtabban folytatta.

-          Szóval elöntött a düh. Hát fogtam azt, aki a pirulával közelített és a falnak vágtam. Erre azonban a másik kettő nekem esett. Ráadásul az egyiknél tű is volt. A másodperc töredéke alatt kellett cselekednem. Jobb kézzel elkaptam a tűvel közeledő csuklóját, ballal pedig már elő is rántottam a késemet. Nem kellett sok hozzá, és már mindkét rohadék a földön feküdt.


Olyan átéléssel, mutogatással mesélte Jurij mindezt, hogy kezével még a poharat is leverte. Hallottam, ahogy a tükör mögül rövid kiáltások hangzanak fel, majd trappolások jelezték, hogy immáron az ajtóban is áll egy osztag bevetésre készen. Alig észrevehetően, a hátam mögött jeleztem kezemmel, hogy még várjanak. Nehogy megszakítsák ezt a nehezen induló vallomást.

-          A harmadikkal mi lett? Amelyiket a falhoz vágtad?

-          Abból elég gyorsan elszublimált a drog. Mikor felé fordultam, már kezében volt egy stukker. Hát, nem vagyok egy nagy kommandós, de azért a reflexeim még megvannak. Amint megpillantottam a felém lendülő fegyvercsövet, már ugrottam is oldalra. Azért vetődés közben még felé dobtam késemet. A ravaszt sem volt ideje lenyomni.


Ledöbbentem. Az előttem ülő férfiból csak úgy sütött az élvezet, ahogy a történteket elmesélte. Szabályosan felizgatta a gyilkosság emléke.

-          Nem értelek - mondtam. - Nem tűnsz olyannak, mint aki bánja a halálukat.

-          Miért bánnám? Őszintén, szerinted nem érdemelték meg?

-          De. Talán igen.

-          Na ugye! Most legalább pár mocsokkal kevesebb bizniszel azon a környéken. Lehet, hogy a többieknek is leesik majd, hogy ott nem lehet csak úgy dílerkedni.

-          Viszont akkor miért borultál ki az út mellett?


Teljes csend telepedett közénk. Alig hogy elhangzott kérdésem, mintha megfagyott volna a levegő.

-          Megöltem - jött a válasz, és máris elő is kerültek azok az ártatlan, könnyező tekintetek. - Tudod, én csak vezettem, és vezettem, majd jött egy hatalmas, piros madár. És puff neki. Átgázoltam rajta. A kocsi meg se érezte, de a visszapillantóból még láttam véres testét. Egy galamb volt. Egy békegalamb. Egy olyan, mely az olajágat vitte anno. És én ezt az ártatlan lényt kinyírtam! MEGÖLTEM!



Azzal visszatért a kezdeti katatón állapotba. Többet már nem lehetett kihúzni belőle. Talán nem is akartam. Hogy valóban gyilkos? Ez nem vitás. De hogy tényleg rossz ember-e Jurij? Erről lehetne vitatkozni. Hiszen ő csak azon a bizonyos területen lévő dílereket akarta megleckéztetni. Lehet-e gonosz ember az, aki egy galambot ennyire tud szeretni? Még akkor is e gondolatsor körül járt agyam, mikor a rendőrségről kilépve megállt mellettem egy fekete, lesötétített üveges Mercédesz. Az ajtaja lassan nyílt, Jurij bátyja, hálája jeléül, hogy foglalkozok öccsével, ragaszkodott ahhoz, hogy hazavihessen...


Kedves olvasóim! Kérlek lássatok a sorok közé, és ne csak egy gyilkossal való interjút olvassatok ki riportomból. Gondoljátok át, vajon lehet-e rossz az, akivel a testvére ennyire törődik? Vegyétek észre azt, hogy itt nem a szokásos öldöklésé a főszerep! És gondolkozzatok el azon, ti milyen büntetést szánnátok a könnyező gyilkosnak!




A csúcsforgalom saga előzményei és folytatásai

Kép forrása



Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Balage
#15. 2016. május 21. 08:51
Örülök, hogy tetszett ;o)
előzmény: joerian hozzászólása, 2016. május 19. 02:12
joerian
#14. 2016. május 19. 02:12
Fantasztikus!
tetszett

telechargeripa.com/
Mara
#13. 2012. február 15. 19:49
Krimi, ami kissé szaggatott menetben íródott.
Üdv: Mara
Balage
#12. 2010. június 18. 09:48
Szuper vagy ;o)
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2010. május 22. 00:22
Eliza Beth
#11. 2010. május 22. 00:22
Ha nem baj, feltettem az egészet nálam is:
eliza-beth.hu/kek/jatek.html
Balage
#10. 2010. május 20. 09:16
:D
Ezek szerint a második csattanó tényleg nem sikerült eléggé nyíltra ;o)
Olvasd össze a bekezdések első betűit és rájössz, miért is ír oknyomozónk ilyen kedvesen a gyilkosról ;o)
előzmény: hozzászólása, 2010. május 19. 09:41
Eliza Beth
#9. 2010. május 19. 09:26
Irulok-pirulok! Bevallom, láttam a vastag betűket, el is tűnődtem rajta, hogy volt kedved egyenként játszani velük, azért, hogy szebb legyen a bekezdés... de eszembe sem jutott összeolvasni. Szégyen! Szegény ott maradt.... úgy.... jujj!
előzmény: Balage hozzászólása, 2010. május 19. 08:49
Balage
#8. 2010. május 19. 08:49
Hát igen, az első csattanó akkor lett volna igazán ütős. De ha megnézed a bekezdések első betűjét, akkor megérted, hogy riporterünk miért beszél ilyen kedvesen erről a könnyező gyilkosról ;o)
Az utolsó bekezdésben épp ezért írom le, hogy lássatok a sorok mögé :D Kivételesen dupla csattanót próbáltam belecsempészni az írásba :P
Amúgy örülök, hogy klassznak tartod. Bevallom, sztem ez lett az egyik leggyengébb írásom :S De most erre voltam csak képes :D Majd legközelebb beleerősítek :D
Köszi,hogy jártál erre, azt meg pláne, hogy még kommenteztél is ;o)
További szép napot!
Balázs
előzmény: székács lászló hozzászólása, 2010. május 19. 06:57
Balage
#7. 2010. május 19. 08:44
Igyekszem :D
Örülök, ha tetszik ;o)
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2010. május 18. 22:57
Balage
#6. 2010. május 19. 08:44
Nem is kell, maradjon meg költőinek :D
Köszi, hogy jártál erre! ;o)
előzmény: markusdeak hozzászólása, 2010. május 18. 22:38
székács lászló
#5. 2010. május 19. 06:57
Klassz :o)) én az utsó két bekezdet már elhagynám (bocskoty :o)) Laci
Eliza Beth
#4. 2010. május 18. 22:57
Már megint megleptél, Balázs!
markusdeak
#3. 2010. május 18. 22:38
Nehéz kérdés. Nem is tudok válaszolni.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek