Baby blues

...a vámpír csókja folytatása...Még nem volt veszve semmi. Most kezdődött minden. Február volt, és abban az évben rendkívüli hideg.

 

Jégpáncéllá fagyott az út. Dorina esetlenül, Tiborba kapaszkodva tette meg azt a pár métert a rendelőig, ami az autótól a kórház bejáratáig volt. Messziről érezte a klórszagot, ami mindig is feszültséggel töltötte el.

Kis fülkében vetkőzött a vizsgálathoz, már a cipőjét is alig bírta levenni, majd visszahúzni, hogy mégse mezítláb menjen ki.

Először egy mérlegre állt. Botrányosan súlyos volt, főként az ötven kilójához képest. Aztán az orvos meghallgatta a pocakját. Hosszas hallgatózás után, hosszas csend. Dorina úgy érezte, elsírja magát.

-Csak az anyai szívhangot hallom.-mondta az orvos.

Kicsordult a könnye. Hideg műszereket érzett a hasán.

-Megvan végre. De harántfekvéses. Megírom a beutalót.

Az utolsó hónapot kórházban töltötte el. Idegen emberek között, akik közül sokakat megkedvelt. Mégis a családja látogatása volt a nap fénypontja. Ha érkezett a férje, kezében a tálca süteménnyel, valami különös megnyugvást érzett, biztonságot, amit mindig is érezni akart a házasságában. Érzelmei most egy új dimenzióban nyíltak meg, magasabb rendűek voltak, mint az egykori szerelem, szentebbek és tisztábbak, mint valaha is remélte. Visszavonhatatlan és örök elköteleződés a gyermeke apja iránt.

Előkészítették a műtétre. Vizsgálták a szívét, vért vettek, és egy vaskos paksamétával felküldték az orvosához a második emeletre.

Az első lépcsőfordulóban úgy gondolta belenéz a papírokba. Már a taj-szám is szokatlan volt. Fel volt tüntetve minden fontos adat, a vércsoport, ha neadjisten vérátömlesztésre lenne szüksége.

-B-s?- Dorina megtorpant. 0-ás vércsoportja volt. Bevillant az agyába a tény, ez nem az ő kartonja, elcserélték. Ekkor kezdett el igazán félni a császármetszéstől. Apás szülést akart, nem egy műtétet.

Nem sokat aludt azon az éjszakán. A baba nagyon rugdalózott a hasában, és felkészítették, ha kirúgja a magzatburkot, azonnal elvégzik a császármetszést, ezért volt kórházban.

Most először, valami jeges félelem kerítette hatalmába. Nyugtalanul forgolódott, próbálta megnyugtatni magát, bár azt mondták, semmi esélye nincsen a spontán szülésre. A reggeli vizit fáradtan találta, mégis megkönnyebbülten, hogy nem történt az éjszaka semmi baj. Az orvos megtapogatta a hasát, és a szeme tágra nyílt.

-Az éjjel megfordult. Ilyen még nem történt.

Dorina olyan érzelmeket ért meg, amikre soha nem számított. Mélységeket és magasságokat. És most valami hihetetlen eufóriát. Dalolt a lelke a boldogságtól. Hazamehetett.

Igaz már csak két hete volt a szülésig, de minden félelmét maga mögött hagyta. Elbúcsúzott a szobatársaitól, sorstársaitól, akikkel együtt volt azon a dermesztő éjszakán, amikor a baba megfordult a hasában.

Jó érzés volt hazamenni, és látni újra a megszokott szobát. Rendezgetni a babakelengyét, a plüssmacit a rácsos ágyban, és várni. Hamarosan el is érkezett az a nap. Tibor vitte vissza a kórházba.

Dorina rengeteg könyvet elolvasott a szülésről, mégis készületlenül érte a fájdalom. Első szüléskor tizenkét, húsz óra vajúdásra számított, de inkább tizenkettőre, nézte a falon az órát, hallgatta a másodpercmutató kattogását. Ólomlábakon vánszorgott az idő. Nem volt még benn az orvosa, reggel hat óra volt. Még három óra kilencig.

Valami gépre kötötték. A szülésznő két oldalról megnyomorgatta a hasát.

-Alszik a baba. Fel kell ébreszteni.

-Ezek csak jósló fájdalmak. Egészen biztos,hogy nem ma fog szülni.-mondta egy orvos.

Jósló fájdalmak? Visszavitték a kórterembe, és elé húztak egy zöld paravánt. Az ablaktalan helyiségbe tűzött be a korai napsütés. Dorina kinézett az ablakon. A szomszédos háztetőn szökdécselt egy madár.

-Tik-tak.-hallotta a másodpercmutatót. Hány óra lehet? Szomjas volt, de nem ihatott. Felfordult a gyomra. Rosszul volt, fájt mindene. Kikapcsolta a telefonját. Órák múltak így el. Aztán megérkezett az orvosa. Könyörgött neki valamilyen fájdalomcsillapítóért. De meggyőzték, hogy nem szül. Alacsony a fájdalomküszöbe. A gép nem tévedhet. Így telt el az egész nap. Estefelé egy ápoló szólt, hogy keresik a recepción telefonon. Valahogyan felkelt. Tibor kereste, hogy kapcsolja vissza a telefonját. Visszafelé menet térdre esett. Négykézláb tett meg pár métert, de a folyósón összeszedték. Egy látogató ijedten nézett be az üvegajtón.

Ott volt újra a paraván mögött. Elfogyott az önuralma. Már nem csak magába fojtva, a párnát harapva sírdogált. Hangosan sóhajtozott.

Valaki, a paraván másik oldalán, lehetett még a kórteremben, mert nem tetsző cccc-gést hallott, minden fájdalmas sóhajtása után. Dorina megpróbált csendben maradni, amikor megindult a szülés. Huszonhárom órája vajúdott.

-Hívja a férjét!-mondta az orvos, és máris ott feküdt a szülőszobán. A mennyezeti lámpa krómszegélyében látta magát, és arra gondolt.

-Ez az a perc.

Megérkezett Tibor. Higgadt volt. Mindig is irigyelte a lélekjelenlétét. Most mégsem tudott magával mit kezdeni. Megfogta Dorina kezét és simogatni kezdte. Dorinát minden idegesítette. Pörögtek az események.

-Hasznája ki a fájást!-hallotta az orvos hangját.

Milyen fájást? Minden egy fájdalom volt. Reccsenést hallott, majd az élő hús hersegését, de már nem érezte a fájdalmát. Az orvos vágott. Aztán soha nem elfelejthető érzés volt a születés perce. Tudta, most már kint a feje, a válla, és megszületett.

-Fiú....

Felsírt. Ezt már Dorina csak messziről hallhatta, két szülésznő elvitte a kicsit magával, velük ment Tibor is, és ő kettesben maradt az orvossal. Azt hitte vége van. De mégsem. Várták a méhlepényt, aztán összevarrták. Érdekes, de még csak fáradtságot sem érzett. A babát Tibor hozta be, fehér kórházi pólyába bugyolálva. Olyan bizalommal nézett rá, ahogyan csak egy csecsemő tud nézni. Végre a karjaiba adták. Anya lett.

 

Már az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy az újszülött az apjára hasonlít. A hasonlóság új távlatokat nyitott meg kapcsolatukban. Fia mosolyában, apja vonásait is rajongásig szerette. Aznap kivirult a tavasz, és ő annyira boldog volt, mint még soha életében.

Anyósa is meglátogatta. Ő büszkén megmutatta az üvegfalon át a kisfiát.

-Tiszta anyja, semmit sem hasonlít rád.- jegyezte meg Mária néni, de Dorina ezt nem hallhatta. Mindketten ragyogtak a boldogságtól.

 

 

Folytatása következik....

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Gitka_61
#4. 2011. november 13. 14:48
Miért változott meg a cím?
ariadne
#3. 2011. november 12. 15:39
:)))) Ez nagyon jó kérdés :))) Én is kíváncsi lennék rá.
Most már én is teljesen megkeveredtem, alig találtam meg a hozzászólásodat, nagyon köszi az észrevételt, már javítom is :))
puszi:ariadne
Eliza Beth
#2. 2011. november 12. 14:50
No, most úgy jártam, hogy a 2. részt olvastam először :-)))

Érdekes ez az anyós, vajon a 2. válás után a 3. feleségnek melyik előző képeit mutogatná?....

(Itt van egy kis bibi:
Az ablaktalan helyiségbe tűzött be a korai napsütés. Dorina kinézett az ablakon. )
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek