Az utolsó hívő ember

A civilizációnak csúfolt élhetetlen élet végleg véget ért...

I.

 

Amikor először szállt le az öröknek tűnő éj az utolsó városra, s kialudtak végleg a fények, akkor érkezett. Kopott kabátján az út pora, csizmáján mocskos sár, bőre akár a megsárgult papír, amit összefirkált az idő fekete tintája. A hely ismerős volt számára, mégis, valami megváltozott. Sötét volt, nagyon sötét, talán túlságosan is. Ahogy öblös léptekkel haladt a szent cél felé, csizmája dobbanása visszhangot vert az utca kövezetén. Fáklyájának lángja imbolyogva mutatta az utat. Csend honolt, halálos csend. A régi házakat mind lerombolták, csak itt-ott éktelenkedett egy-egy betontorzó, vassodrony végtagjaival kétségbeesetten kapaszkodva a csillagtalan ég felé. Amerre nézett, mindenütt szemét, emberi hulladék. Néha egy patkány vergődött elő a bűzös alumínium és műanyag óceán mélyéről.

 

Egyszer régen elindult megkeresni a Választ. Akkor még hitte, hogy a világ megváltoztatható, az emberi szívek mélyén jóság lakozik, és segítségére lesznek útja során. Remélte, hogy ez a harc lesz az utolsó, és a béke hajnala felvirrad a Föld népére, ébred egy jobb jövő a szentség oltárán. Az eltelt húsz évben bejárta az egész Földet, és rá kellett döbbennie, hogy az emberiség valójában a velejéig romlott. A civilizációnak csúfolt élhetetlen élet végleg véget ért.

Bármikor, amikor azt hittük, hogy most aztán végérvényesen, és mindent elsöprően leszakítottuk a fáról azt a bizonyos almát, mindig egy hatalmas pofára esés lett a vége. Mégsem lettünk óvatosabbak! Nem tanultunk semmit! Csak egyre önteltebb lett az ember, és a magába vetett gőgös hit elhatalmasodott fölötte, dühöngött keserű csalódottságában. Most, hogy itt volt, ahonnan indult, mestere jutott eszébe. A bölcs tanító mindig azt mondta neki, hogy nem kell a válasz elébe menni, mert majd az jön el hozzá. Már bánta, hogy nem hallgatott rá. Úgy érezte, cserbenhagyta a jó mestert. Szívébe fájdalom költözött, szemét elfátyolozták forró, fekete könnyei. Bejárta a világot, de minek? - kérdezte magától elkeseredve. Amerre ment, háború, és szörnyűségek kísérték útján. Azt gondolta, a hite elég lesz ahhoz, hogy új világot teremtsen. Tévedett. Az emberek régóta nem hittek semmiféle felsőbbrendű hatalomban. Ím méltó büntetésünket megkapjuk, gondolta, de mégis kétségek gyötörték. Bár a Föld megtisztult népétől, a nép ürülékében pácolódik, még ki tudja meddig. A levegőbe került mérgek hamarosan kipusztítják a megmaradt élőlényeket. Nem lesz senki és semmi, ami túlélné a végső halált ezen a földön. Elérkezett hát ide, a gyökereihez. A szent helyet kell felkeresnie, és letenni a terheket, mielőtt túl késő. Válasz nélkül maradt, de tettei igazolni fogják az Úr előtt halála napján.

- Majd elbíráltatik, ki kerül a tiszta lelkűek birodalmába – suttogta egy hang gúnyolódva a fejében. Ez a kis alattomos hetek óta vele volt, és a legváratlanabb pillanatokban cinikus hangvétellel kinyilatkoztatásokat tett. Hirtelen ismerős köhögés lett úrrá rajta. Egész teste görcsösen rángatózott a fuldoklástól.

- Már csak egy kilométer van hátra a szent célig, most nem adhatod fel! - hörögte félhangosan maga elé, de a légszomj keltette halálfélelem már befurakodott az agyába.

 

A mérgezéstől először vörös kiütések jelentek meg a bőrén, leginkább az arcát borították el, amit folyton ért a mérgezett levegő. Lassan az egész testfelületét hollófekete véraláfutások hálója szőtte át. A legfertelmesebb ocsmány vén pók csapdájában érezte magát, amelyik a sötétben támad, mikor az ember a legkevésbé éber. Az állapota nagyon lassan romlott, néha a hálók elhalványodtak, megadva neki az utolsó balga reményt a túlélésre, de amint kicsit megnyugodott, és jobban érezte magát, rohamos romlás következett. A méreg belülről ette, nemcsak a testét, a szellemét is rágta, lelki ereje a végéhez közeledett.

 

Ismerte, hogy borzalmas halál a végkifejlet, ezért nem neheztelt az öngyilkosok tömegeire. Amerre járt, segített a temetéseken, és ha kérték, elmondott egy utolsó imát a haldokló lelki üdvéért. Igaz, Isten nem fogadja be az ő országába azokat, akik önszántukból vetnek véget életüknek, de végtére is, valahol megértette, és szánta a szerencsétleneket. Most pedig az ő neve következik a sorban, a halál listáján. Vajon vannak még túlélők, akiket támogatni kellene az utolsó útjukon, vagy már csak én maradtam? - tette fel a kérdést újra és újra magának. Mikor a szennyeződés elkezdte szedni áldozatait, és a háború véget ért, az emberek a föld alá menekültek. Ő tudta, ez is pusztán időhúzás. A levegő mindent átjár, így a mérgek is. Számtalan várost maga mögött hagyott már, amiknek lakói egytől egyig átléptek egy másik világba. Reménykedett, hogy itt még akadnak túlélők, akikkel szót válthat, de egy lelket sem látott a vaksötétben. A szeméthalom lassan csökkenni kezdett a lábai alatt, csízmája ismét az utat taposta. Tisztán dobbantak a sarkak a kövezeten a súlyos test alatt. Bárki is hallja, jelezni fog. Hiszen már nincs mitől félnünk! Reménykedett, de senki sem szólt, nem sietett elébe, nem ölelte meg örömében, nem történt az ég egy adta világon semmi. Sem meglepő fordulat, rácsodálkozás, vagy sorsdöntő esemény, amit egy igaz, hívő ember Isteni jelnek vélhetett volna. A csend nyomasztóan visított a fülében. Egyedül volt az utcán, az emlékeivel, a gondolataival, és a rohamaival, amik most már percenként kínozták. Egy esetben, miután vért öklendezett, alig bírt felkelni a földről, de valami, úgy érezte, segít neki. A karja alá nyúl, támogatja, viszi a lépteit. Biztosan a Gondviselő! Mosolygott a lelke, s elöntötte a forró szeretet. Már nincs sok hátra, ó, jó Uram!

 

A főút végén egy kereszteződéshez ért. Itt jobbra kell fordulnia, emlékeztette magát. Ifjúkorában sokszor megtette ezt az utat a házak között. Ismerte az összes épületet, fát, bokrot. Szerette a várost, minden szépségével és jellegzetesen csúf részeivel együtt. Mostanra már nem maradt semmi, ami ismerős lett volna neki, egyedül az út kanyargott ugyanazon a helyen, ahol régen. Valaha itt emberek siettek dolgukra, gyerekek játszottak a parkokban, járművek zaja töltötte be a levegőt. Mára mindez üres emlékké homályosult. A villamossínek a földből kitüremkedve állítottak gátat elé, majd egy épület romhalmazát kellett megmásznia. Furfangos akadálypályává alakult az út vége, fáradtságában érezte, az életereje fogyatkozik. Töprengett, mi lehet az ok, vajon miért állít elé ilyen nehézségeket a Felsőbbrendű most, a szent cél kapujában, élete legvégén. Vére belülről marta, mintha sósav keringene az ereiben. Fájdalmát megpróbálta legyűrni, de járása lassult, lába megrogyott, végtagjai túl nehézzé és merevvé váltak. Fülében a zúgás és dobolás hangjai egyre gyorsabban, egyre hangosabban váltották egymást. Látása elhomályosult. Még érzékelte, ahogy a fáklya kiesik kezéből, és a föld egyre közeledik az arcához. Hallotta saját teste hangos puffanását a betonon.

- Hát így érek véget - suttogta még utolsó erejével. Szeme kifordult, s mozdulatlanul meredt a végtelen sötétségbe. 

 

 II.


 Két napra rá, hogy az északi szél elfújta a hatalmas méretű szennyezett felhőt a város fölül, a tudós előmászott föld alatti rejtekéből. Mikor még a háború tombolt, és a hírekből megtudta, milyen vegyi anyagok kerültek a levegőbe, azonnal intézkedett. Nem teketóriázott, megragadta feleségét, és közölte a tényeket.

- Itt fent nem vár más, csak a halál - mondta neki. Az asszony innentől kezdve követte férje utasításait. Nem kérdezett, tudta, hogy a tudós a világ legnagyobb elméinek egyike, ha nem a legnagyobb. Bevették hát magukat a föld alatti bunkerbe. Felhalmoztak tömérdek mennyiségű élelmet, vizet, és vízpótlót, valamint magukkal vittek a mélybe annyi drogot, hogy egy gyógyszertár tulajdonosa az eladás hasznából két évig a Bahamákon kortyolgathatta volna a legdrágább koktélokat. Minden elővigyázatosság ellenére késő volt, az asszony fertőzött lett. A méreg már akkor a vérében keringett, mikor a hírekben még nem is ismertették a tényeket. Hamarosan iszonyatos kínok gyötörték, a tudós segített neki a fájdalom nélküli halálban. Meggyászolta, és testét elzárta az egyik kabinba, ahova soha többet nem lépett be. A tudós számításai helyesnek bizonyultak, az évek alatt a mérgek hatalmas fekete felhőkbe tömörültek. Volt menekülési lehetőség, a szél délnek fújta a mérgezett felhőt az előre kiszámolt időben. Elővigyázatosságból a mélységben maradt pár napot, de végül nem bírta tovább a várakozást. Amennyiben nem volt igaza, úgyis minden mindegy alapon előmerészkedett rejtekéből. Hogyan lesz ezután, még nem tudta. A légkörben 6-8 gigantikus felhő lebeghet, a mérgek tömény koncentrációjával telve. Minden bizonnyal egész hátralevő életemben menekülnöm kell, és nyilvánvalóan a legtöbb folyóvíz is mérget szállít már. Nincs más megoldás, újabb számításokat kell végeznem, nyugtázta végül a dolgot magában.

 

A felszínre érve összeszorult torokkal tapasztalta, hogy a város romokban hever. A hulladék hegyekkel tarkította a számára amúgy is idegennek tetsző, új domborzati viszonyokat. A temető mérete sokszorosára nőtt, körülötte félig betemetetlen árkokban hullák fehérlettek mindenütt. Valószínűsítette, hogy a lakosság elpusztult, ha nem a háború, akkor a mérgek végeztek mindenkivel. Az utcákon egy lélek sem volt, sem ember, sem állat. Még a patkányok is döglötten feküdtek a szemétdombok körül. A bűz elviselhetetlennek tűnt. A tudós fakó szürke szemét könny áztatta. Bár tudta, túl késő volt ahhoz, hogy segíteni tudjon, lelkiismerete gyötörte, hogy ő mégis él, és mindenki más halott. Úgy érezte, szíve összeroppan az egyszerre rázúdult magány súlya alatt. Egy hirtelen jött érzéstől vezérelve a város központja felé vette az irányt. Lelki szemei előtt szép és boldog pillanatainak képeit pörgette, így próbálva kirekeszteni a körülötte ólálkodó, és mindenbe beleivódó fekete árnyakat. Csoszogó léptei visszhangoztak amerre ment, a néma oromzatokról kísértetiesen felelgettek egymásnak a csosszanások.

 

- Hova mész, Doktor? - kérdezte halk fejhangon az egyik árny. -Ott nincs semmi keresnivalód, hiszen te magad mondtad! - kérkedett tudásával egy kitört ablaküveg mögül az ásító sötétség. - Ááámííítás! - húzta el az á-kat és az í-t jó hosszasan a falak közt lopakodó árnyék. - Ááámííítás! - dalolta a másik fekete árny. -Ááámííítás! - jött a visszhang az alumínium kupacokból. -Ááámííítás! - sejlett fel egy suttogás a háta mögül. - Ámítás! - kacagott gyermeklány hangon egy kövér, oszladozó patkánytetem. -Ááámííítás! - kapcsolódott be a heccbe a szél is, drámai baritonjával.

- Elég! - üvöltötte a tudós, és öreg testét futásra ingerelte. Maroknyi, hosszú ősz hajszálai fel-le ugráltak fején, ahogy szaladt. Hosszú, valaha fehér köpenyének alja lobogva sietett a nyomában. Mellkasán két megmaradt műanyag gomb feladva a biztos, jól megszokott helyet, kiszakadt az anyagból, s pattogva gurult a betonon az övéihez. Ahogy ott futott, a pirkadat derengő fényében, a szürke romok és a hulladéktenger közötti keskeny úton, a külső szemlélőnek a Bibliai Mózes juthatott eszébe, miképp a Vörös tengert kettéválasztja. Mintha a tudós lába előtt nyílna szét a mocsok és emberi baklövések tengere. De hát, nem volt senki, aki láthatta volna.

 

Zihálva, kifulladva rogyott térdre. Arcáról eltűntek az elmeháborodottak jól felismerhető ismertető jegyei. Tudta, ismét visszatért a józan ész korlátlan birodalmába. Körbekémlelt, de nem látott árnyakat. Nem messze tőle valami feküdt az úton. Feltápászkodott, és elindult a kupac felé, feltűnt neki, hogy egy ember az. Lépteit szaporázva odaért a szerencsétlenhez, ellenőrizte a pulzusát. Még élt, de nem volt eszméleténél, a mérgek szürkére ették a bőrét. Termete hatalmas volt, az izmos, és súlyos testet alig bírta megmozdítani. Végül nagy nehezen felültette, és hátát nekitámasztotta egy kidőlt fának. A tudós köpenye zsebéből fiolát húzott elő, és tartalmából két cseppet az idegen szájába csepegtetett. A férfi hamarosan magához tért, az öregemberre emelte tekintetét és elmosolyodott.

- Hát nem én vagyok az utolsó - mondta száraz, elfúló hangon. - El kell jutnom a katedrálisba. Szent cél vezérel.

- Lábra bír állni? Tudok segíteni? – kérdezte a tudós.

Az idegen csak mosolygott. Az öregember a mosoly mögött látta, ez a férfi is átélte azt a félelmetes érzést, hogy milyen utolsó embernek lenni a Földön. Halvány reménysugár csillant meg benne, hátha mégis vannak túlélők. A tudós még három csepp italt adott a férfinak a fiolából, és az hamarosan fel bírt kelni a földről. Elindultak együtt a volt városközpont felé. Lassan, komótosan mentek, mint akiknek semmi dolguk a világon, s tengernyi idejüket, nihil unalmukban arra fordítják, hogy kiruccannak egy kirakatnézős sétálgatásra a napsütésben. A férfi keveset beszélt, és a tudós örült annak is, hogy nincsen egyedül. Végül megkérdezte:

- Honnan jött, idegen? Látszik, hogy messziről. Talált-e másokat, akik még élők?

- Innen indultam el nagyon régen, a háború kezdetén, és most, a világ legvégén végre hazatérek - válaszolta a férfi. Rövidre fogva, tőmondatokban elárulta, hogy Isten katonájaként a békét hirdette a világban, és választ keresett, az egyetlen választ, ami fontos lehetett volna ebben a létben. Amerre járt, válasz helyett újabb értelmetlen kérdésekbe ütközött. A tudós látta, a férfit az út felőrölte, mint a dió belét a daráló. Pusztán a kőkemény héj maradt meg belőle, a látszat, hogy életének volt valamiféle magasztosabb értelme. Többet nem kérdezett, nem akart fájdalmat okozni az idegennek. Tiszteletet érzett a férfi iránt, a tettei iránt. Ez az ember nyílt lélekkel és erős szellemmel elébe ment a halálnak, hogy segítsen embertársain, míg ő csak a saját életét mentette. Mélységes bűnbánat kerítette hatalmába.

- Elmenekültem a végzet elől, ahelyett, hogy segítettem volna. Csakis saját magamra gondoltam. - Könnyei kicsordultak, de nem nézett fel társára, szégyellte gyengeségét. A tudós elmesélte, hogyan menekült meg a mérgezéstől, és a halál mindent bekebelező, fogatlanul ásító szája elől.

- Itt ez a fiola, amiből két csepp is elég ahhoz, hogy a tüneteket enyhítse, és az élet idejét meghosszabbítsa a mérgezettek számára. Míg a föld alatt rejtőztem, megalkottam ezt a szert. Igaz, nem ellenszer, nem tud meggyógyítani senkit végérvényesen… EGYELŐRE. - Az utolsó szót jól tagolva, hangos nyomatékkal ejtette ki. Figyelte a férfi reakcióját. Az lassan rápillantott az idős, ráncos arcra, és elmosolyodott. Valamiféle boldog felismerés lakozott a tekintetében, egy régen várt válasz most derengeni látszott a szemében.

- Igazad lett, mint mindig, ó, mester - mondta halkan, mintegy magának a szavakat, majd a tudós felé fordult. - Áldom az Urat, hogy megélhettem ezt a pillanatot.

Többet nem szóltak. A tudós ateista lelkében különös, eddig ismeretlen érzések lappangtak. Egy bizonyos hála, amit nem tudott megmagyarázni magának. Nem tudta volna megmondani, miért érzi a túlcsorduló szeretetet a szívében, és kinek kellene köszönetet mondania érte.

 

 

 

III.

 

Az ősi alapokon álló katedrális hatalmas tömege hamarosan felsejlett előttük. Úgy magasodott ki a romok közül, akár egy erőd utolsó, délceg bástyája, mely még büszkén dacol a végeláthatatlan ostrommal. A felkelő nap sugarai földöntúli fényben fürösztötték homlokzatát, két tornya gótikus méltósággal emelkedett föléjük. Ámuló áhítatukban lelkükbe jó és bizakodó érzések költöztek. Az idegen a déli kereszthajó irányába indult, a tudós követte.

- Iudicium finale - a férfi egy pillanatig megtorpant a bejárat előtt.

- Nagyon találó - nyugtázta a tudós, amikor megpillantotta a díszítést. A bejárat körül az apostolok kifaragott szobrai álltak. Az utolsó ítélet témakörében készíthette művét a kőfaragó mester, egy régi, minden bizonnyal emberibb korban. Az apostolok szomorú ábrázattal tekintettek vissza a szemlélődőkre, arcukon a szánalom és irgalom kettős érzelme ült. A férfi tekintetét a kapura szegezte, s mély sóhajtás kíséretében nekifeszült a súlyos ajtószárnyaknak. A tömör fa recsegett, a fémpántok rozsdás hangon nyikorogva végül utat nyitottak a két megfáradt lélek előtt.

 

A négyezet körül piszkos emberi lábnyomokat találtak, rendezett sorokban. Az idegen sejtette, a lábnyomok tulajdonosa kereshetett valamit. Reményt keltett benne a tudat, s megszólalt egy ősi, a tudós számára ismeretlen nyelven. A szavakat feszült szenvedéllyel, lassan és ritmusosan formálta, a mondatokat sokszor ismételve, hol hangosabban, hol halkabban, de hangjára csupán Ekhó válaszolt, s lassan ő is a semmivé foszlott. Az idegen a tudósra nézett.

- Itt várjon!

 

A férfi sarkait a négyezet déli peremvonalának közepéhez illesztette, s nagyot dobbantott a márványpadlón, majd a hosszhajó és kereszthajó metszéspontjába állt, s várt pontosan tíz másodpercig. Ez után keleti irányba fordult, a peremhez érve kettő dobbantás következett, majd elindult az előző módszerrel a négyezet északi széléhez. Itt hármat dobbantott, ez után a nyugati perem következett négy dobbantás kíséretében, s végül fordított sorrendben visszafele lépkedve megismételte. A tudós csendes ámulattal figyelte a jelenetet, emlékezetébe, akarata nélkül is örökre beivódott ez a furcsa kódrendszer. Miután a férfi végzett, a négyezet dél-nyugati sarkában, egy szemmel alig látható padlóillesztékhez lépett. A hatalmas test minden erejére szükség volt ahhoz, hogy megmozdíthassa. A szentély mögül mély zörej hallatszott, mintha egy életre kelő halott tolta volna el koporsójának súlyos fedelét. A férfi örömmel nyugtázta a dolgot.

- Professzor? - nézett kérdőn a tudósra, s lágy mozdulattal a szentély felé intett. - Velem tart?

A tudós bólintott. Jó ideje Csipkerózsika-álmát alvó kíváncsisága, mely régen világhírűvé tette a tudomány berkeiben, most megkapta a kellő csókot, s kipattant szemekkel feleszmélt.

 

A mélységbe ősi, lekoptatott csigalépcső vezetett. Lassan, óvatosan lépkedve haladtak egyre lejjebb. A falakon rovátkolt írással és ábrákkal csodatételek és az Isteni mibenlét volt olvasható. A férfi néha megállva, fáklyájával az ábrákra irányítva a fényt, röviden elmondta a tudósnak a mirákulumokról szóló történeteket. A Tudós már-már úgy érezte, a föld középpontja felé vették az irányt, és kételkedett abban is, hogy innen valaha ki fog jutni, amikor a fokok végre elfogytak a lába alól, és elétárult a monumentális föld alatti csarnok kapuja. A férfi belépett a kapun, s meggyújtott még négy, méretes fáklyát a falakon. A termet félig bevilágította a fény. A csarnok hűs, de friss levegőjéből mélyet lélegzett, és a kabátjából előhúzott doboz fedelét felpattintotta, majd tartalmát letette az ódon asztalra, a bejárat mellé.

- Ezek az iratok tartalmazzák az emberiség fő törvényeit, egészen természetes módon, az első adatok a korai ókorból származnak. Bejártam a világot, hogy mind idehozhassam egy helyre, és most végre sikerült. Leteszem a terhet, és átadom a kulcsokat, Doktor. Az én időm lejár hamarosan.

 

A tudós körbejáratta szemét a termen. Az ornamentikával díszített márványoszlopok közti falakat freskók terítették be, a tér közepén könyvek ezrei sejlettek fel, végeláthatatlan polcrendszereken.

- Köszönöm a bizalmat, de félek, nem én vagyok a leghitelesebb képviselője Istennek.

- Tudom, hogy jó kezekben lesz a tudás, Doktor – mondta, de hirtelen összerándult, és éles hasítást érzett a mellkasában.

A férfi kétrét görnyedt, fájdalmai ismét visszatértek, a szer kezdett veszíteni hatásából. A tudós tudta, hiába minden igyekezet. Adott még két cseppet a férfinak a fiolából.

- Az iratokat biztonságba kell helyezni. Átadom a kulcsokat. Amikor végleg eltávozok, kerüljenek az iratok a terem végébe. Meg fogja találni a helyet. Most menjünk! – hörögte száraz hangon.

A tudós bólintott. Elindultak felfelé, a hatalmas fekete árny elöl, a töpörödött, fehérhajú öregember a nyomában. A férfi imát mormolt magában, ünnepélyesen, fájdalomtól gyötört arcát mosoly formálta jó szándékúvá. Tudta, nem véletlenül találkoztak ezen a napon, a tudóssal dolga lesz a Mindenhatónak. Amikor a felszínre értek, a férfi összecsuklott, elhagyta utolsó ereje is. A tudós rögtön mellette termett, és adni akart az italból az idegennek, de az visszautasította.  

- Már túléltem a halált. Most itt az időm. Az Úr szólít, hallom a hangját.

A tudós szemébe könny szökött. Kétségbeesést érzett, terhes dühöt és magányt.

- Nem akarok én lenni az utolsó ember! – kiáltotta.

Az idegen már nem hallotta a tudós szavait, csak a fényt látta, ami a rózsaablak betört üvegein keresztül rájuk zúdult. Utolsó erejével még rámosolygott az öregemberre.

- Ne félj, a Mindenható lát téged. Majd szólok az érdekedben.

Mosolygott, amikor meghalt, a nap sugarai szikrázó fényben fürdették arcát, olyan volt, akár Keresztelő Szent János Leonardo da Vinci festményén. A tudós a férfi mellkasán nyugtatta kezeit, s zokogott. Hangosan, mélyen, szívből, s valahonnan, elméje eldugott rejtekeiből elővett, rövid imát kezdett mondogatni. Nem törődött semmivel, hinni akart.

 

A fény egyre inkább szétterült a katedrális falai közt, a tudós könny áztatta arcát a szentély irányába emelte. Hangosan megkondult egy harang, majd még egyszer s még egyszer.

- Ez lehetetlen – suttogta maga elé, majd óvatosan megfordult. Mögötte, a főhajó kapuján beragyogó fényben először egy, majd még három alakot pillantott meg, köztük két gyereket. Lassan elindultak az öregember felé, ahogy közelebb értek, a tudós látta, hogy egészséges emberek, és rá mosolyognak örömükben. Mögöttük újabb és újabb emberek léptek be a kapun. A tudós mosolygott, s könnyei megállás nélkül csorogtak le arcán, de ezek már az öröm könnyei voltak. Felnézett a rózsaablakra, de valójában azon jóval túlra, fel az égre, a felhőkön, és a napon is távolabbra, és csak annyit mondott: Hiszek Benned!

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Tar Szilvi
#4. 2015. március 3. 15:22
Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett.
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2015. március 2. 18:15
Fer-Kai
#3. 2015. március 2. 18:17
De az már inkább én lennék... úgyhogy bocsánat.
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2015. március 2. 18:15
Fer-Kai
#2. 2015. március 2. 18:15
Szépen felépített, gondosan megfogalmazott történet.
Egészen filmszerű - de azért örülök, hogy "csak" olvastam. A készen kapok képek, hanghatások sokszor túl erősek, az olvasó jóval védettebb. Csak annyit enged önmagában képpé válni, amennyit el is bír viselni. És a hangsúlyokat is maga választja ki maga-magának.
Apokaliptikus hangulatú, mégis felemelő, katartikus írás. A főszereplő - a rendkívüli körülmények hatására - komoly jellemfejlődésen megy keresztül (bár benne rejlett mindaz, ami kibontakozhatott).

Egyéni vélemény: számomra kicsit sok, túl direkt így kimondva a vége. Szerintem a lényeget kifejezné, láttatná ennyi is:

"A tudós könnyei megállás nélkül csorogtak az arcán, ám ezek az öröm könnyei voltak. Felnézett a rózsaablakra, a felhőknél s napnál is távolabbra, és rámosolygott az Égre."
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek