Az esernyőm nem élte túl

Én mégis egyre csak beszélek és kortyolok a sörből, miközben képtelen vagyok levenni a szememet a sonkát ölelő disznóról. Perverz egy kép, gondolom magamban.

Szerencsésnek érzem magam, amiért ezt a bumszli orrú bakancsomat vettem fel.
Szakad az eső, és én minden pocsolyába belegázolok.
Örülök, amiért nem ázik be a cipőm. Mindezek ellenére is utálom ezt a bakancsot. Akárhányszor lenézek arra a bumszli orra, mindig egy ronda törpe szaglószerve jut róla az eszembe.
A bakancsom koszos barna színű és kopott a bokájánál. Csámpásan megyek, ezért minden cipőm kikopik a bokájánál.
Ezért is utálom azt a bakancsot: nem elég, hogy idomtalan az orra, még kopott is.
De mindez idáig jó szolgálatot tett.
Így még egy pocsolyába belegázolok.

Tavasz van, és esik az eső.
Ám nem elég, hogy esik az eső. Az esőt azt szeretem. Lágyan kopog, aprón hullik vagy kövér szemekben, végigcsorog az arcomon, az égből érkezik.
A szél is fúj. A szelet utálom. Átfúj a dzsekimen, lúdbőrös leszek tőle, általa még az eső is otrombának és aljasnak tűnik. Ilyenkor szúrják az apró szemek az arcomon a bőrt, és nem tudom miattuk eldönteni, most egy vízcsepp gördült-e le az orromról, vagy éppen ki kellene azt fújnom.

Mindegy is, van esernyőm.
Felhúzom, de jól tudom, ez lesz az utolsó közös utunk.
Belekap a szél, és kifordítja azt az átkozott fekete esernyőt.
Nem szeretem az összecsukhatós esernyőket. Rögtön tönkre mennek, ha jön egy kis szellő.
De ma nem csupán szellő fújt. Ma tombolt a szél.
Arra gondolok, ördögűzőt kellene hívnom az esernyőmhöz. Néha a kulcscsomómhoz is el kéne egy.

Beülök egy gyorsétterembe. Tésztát és valami gombás húst rendelek. Keveslem az adagot, amit odamernek nekem. Nem lakom jól vele.
De legalább van nálam kakaós keksz. Keddenként kekszet veszek. Viszont ma más az íze a keksznek. Nem olyan omlós és porózus, mint máskor. Mindez mit sem számít, veszek belőle még egy szemet. Megkínálom belőle N-t, ő visszautasítja, és rájövök: el kellene tennem a kekszet az étteremben.

Az eső még mindig esik, amikor kilépünk az ajtón. Felhúzom a megtépázott esernyőmet, és folyton csak panaszkodom, amiért átesik rajta az eső.
Valójában élvezem ezt az időt. Olyan zabolátlan és öntörvényű, és mi semmit sem tehetünk ellene.
Egy lány jön velünk szemben. Ránézek az esernyőjére. Az övé is lefele kókad. Ez pedig keserű megelégedést ébreszt bennem.

Amikor belépünk arra az egyszerű helyre, ahol aztán sört rendelek, kellemes illat csapja meg az orromat. Olyan illat ez, mint ami édes és kedves, a bőröm alá hatol, hogy majd otthon is érezzem, amikor ruháimat a padlóra dobom. Szeretem ezt az illatot, és én felmelegszem a színes fények alatt sétálva.

Egy kerek asztalhoz ülünk le egy sarokban, ahol egy régi lámpa tompa fénye világítja meg különböző színű és mintájú székeinket. Én a zöld rácsos székre ülök le. Meleg ujjaim alatt a poháron apró vízcseppek jelennek meg, lassan gördülnek le az üveg oldalán. Jól esik a hideg sör, és miközben öblös kortyokkal nyelem a frissítő folyadékot, kárörvendő örömöt érzek, ahogy az eső kopog a fejem fölött a műanyag tetőn, és a távolból a viharosan felcsendülő Doors dal szól.

Delírium.
Ez jut eszembe erről az egyszerű helyről.
Végeszakadatlanul beszélek, a nyál összegyűlik a számban, torkom kiszárad. Mindeközben fel sem fogom az idő múlását, vagy azt, hogy kik telepedtek le mellénk, a kisebbik kerek asztalhoz, amelynél ugyanúgy különböző színű és mintájú székek roskadoznak. Én mégis egyre csak beszélek és kortyolok a sörből, miközben képtelen vagyok levenni a szememet a sonkát ölelő disznóról. Perverz egy kép, gondolom magamban.
Néhol tükör van a rácsok között, néhol pedig azt hiszem, hogy tükör van a rácsok között, pedig nincs. A közepén van a perverz malac.

Ahogy felfedezem, hogy a székem kissé billeg, gyermeki öröm fog el, és én előre-hátra kezdem el mozgatni a zöld rácsos széket, közben hevesen gesztikulálok, és folyton beverem a fejem a mögöttem lévő virágcserépbe.

Tetszik, ahogy a futónövények terjeszkednek a plafonra feszített drótokon. Csököttek ugyan, de legalább illenek az ugyanennyire csökött téglákhoz.

Delíriumos érzésem csak nem szakad meg. Észre sem veszem, hogy szomszédaink már nem ismerős arcok. Ezek most a Bibliát tartják a kezükben, és lehunyják a szemüket.
N-nel arra gondolunk, hogy ez furcsán ijesztő.
Elnevetem magam, mert valóban az. Mi azonban nem ezt a szót használjuk rá. Creepy, az sokkal megfelelőbb. De ez angol szó, én pedig magyarul írok.
Furcsán ijesztő.

Amikor távozunk, még magamba szívom az édes illattal keveredő nedves pinceszagot, és mosoly terül el az arcomon, amikor előttem egy harisnyába bújtatott formás láb szökellni kezd, majd a domb aljáig meg sem áll. A lány, akinek annyira tetszik a hátizsákja, összekulcsolja ujjait egy fiúéval.

Már nem esik az eső, már csak a szél fúj.

A mosolyom meleg.

Felnézek egy fára. Az éppen leveleit bontogatja a borús ég alatt.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek