Az égre csodálkozva

memo-randi

napjaim, ti tarisznyámmá váltok,

porrá a végtelenem,

benne korall szigetekké hangjaim,

vagy hályoggá a süketek íriszén,

… talán visszhanggá csapkodják,

és szűrik, avagy nyelvi emlékké

máglyákon a válaszok rácsai

billogaikkal dicsérnek, vakolnak,

meztelenségem,

izzadok a hurcolásban,

zárványosodok, sejtelmesélek,

a stukkó mérgekről,

freskóim pedig indáik fonadékai

a szépséggé tisztulás bávulata

bennem homokpergetéseimmel

múlik, … létté

már mindent megtudtam, ahhoz,

hogy ízeim maradjanak, utánam,

és nemcsak köveim, illataim

az esetleg igéző hamucsíkok felett

… kipróbáltam, és nem, ... a füstölgéseim

illannak, ha nem tartósítok valamiket

agyamból, cövekeknek

a gondolatok, … igen, azok kellenek,

és kísérletezni,

ha eddig nem is tette senki,

hideg, vagy meleg füsttel, máskor

parázsnyi, vagy lángnyi lobogással

no, és hány napig, netán évig,

hogy borsosan szóljon, csípjen,

simogatások közben,

ami kell, belőlem, utánam,

… ímmár füstölt füstölgéseim

boglyáiból, és kazlaiból

templomaimmá, posthumus

arénáimmá, szirmaikkal az égre,

hogy Isten meghallgasson

nem szabad nagy lángos tüzelést,

csak csöndes, meghitt pattogósat,

melegedni füstös, zsarátnokos éjeken,

gyújtósaim körül, csak sustorogjanak,

de mindörökké, … szeretném, … én