Az angyalok kora

Értük

Furcsa, szinte megátalkodottan pragmatikus régmúlt idők krónikásának lenni. Vannak viszont olyan történetek, amelyek, ha feledésbe merülnek, talán a lassan folyó idő veszít vele a zordságából, és ki félne egy nevetséges démontól?
Valamikor és valahol, mint ötéves fiú, naponta egyedül jártam az óvodába, mindig megcsodáltam a szomszéd ház gipsz angyalait. Nem volt két egyforma arckifejezésű, és az arc két oldalán széles, gyönyörű szárnyak nyújtóztak. A színük napsárga volt, és ez rányomta bélyegét az egész életemre, mert a színem eztán örökre a napsárga maradt. Néha, mikor kis falvakban járok, ahová még nem tette be a lábát a modernség súlyos pörölye, elgyönyörködöm a meszelt falak gyönyörű, sárga színébe.
Ekkor határoztam el, hogy megszerzem a magam angyalait, és ha felnövök, ennek a gyönyörűségnek én leszek a tulajdonosa. Ember tervez, még akkor is, ha apró, de tudjuk, ki végez! Egy nap, mikor az oviból jöttem haza, az egész ház fel volt állványozva, és kőművesek rombolták a csodaszép angyalok arcát. A düh, a tehetetlenség és a keserűség makacs könnyei megtalálták az útjukat a forró betonjárdáig, hogy aztán úgy tűnjenek el, mint az angyalok a homlokzatról.
Pereltem, kiabáltam azok magabiztosságával, akik tudják, valami jóvátehetetlen történik. Nem érdekelt senkit, hogy a régmúlt csodaszép világát átveszi az uniformizált, arctalan kőpor. Vigasztalhatatlan voltam, míg rá nem jöttem, hogy legalább egy angyalt megmentsek. Kimentem a kőművesekhez és egy aránylag épen maradt, káprázatos mosolyú, bár kicsit szárnyaszegett gipsz angyalt ölbe vettem, és hazavittem. Alig bírtam el a kapuig a súlyos terhet, és azon belül óvatosan letettem.
Talán tíz percig, ha gyönyörködhettem benne, mikor a szomszéd asszony átjött a szüleimhez. Ápolónő volt, még a régi világban, az a nyakas, makacs fajta, akinek a szava törvény és a szíve kő. Vérhez és szenvedéshez szokott a kékacél lelkével, és a gyöngédségről annyit tudott, hogy talán létezik. Szinte sértett hangon közölte, hogy milyen neveletlen lény is vagyok én, mert a gipsz angyalt én elloptam, pedig az udvarába szánta töltésnek. Magam megszeppenve és szégyenkezve kértem bocsánatot a tettemért, mert valóban nem kértem engedélyt tőle, valahogy azt gondolva, hogy a rombolás eredménye már szabad préda, és pityeregve kértem, hogy megtarthassam az angyalom. Ekkor már szüleim is szégyenkeztek a tettem miatt, és hallani sem akartak semmiféle angyalról. Vissza kellett vinnem, dagadó erekkel a megmentett kincsemet, hogy végül egy udvar töltésébe kerüljön.
Így tanultam meg, apró, gyermek fejjel, milyen is gyűlölni. Gyűlöltem ezt a kemény asszonyt a szívtelenségéért, a rombolásért és az engem ért veszteség miatt. Teltek az évek, és én mondom, meg kell válogatni a kívánságainkat, mert bizony képesek teljesülni. A régen gipsz angyalos házra alkudtam, mert oda akartam költözni, ezt így hozta az élet. Ismét találkoztam ezzel a kemény asszonnyal, aki az idő távlatából már elnéző mosollyal emlékezett vissza az én angyalmentő akciómra. Nekem túl rövidnek tűnik egy élet, hogy képes legyek gyűlölni, már régen megbocsátottam neki. A gyűlölet fáraszt, és energiát von el tőlem, így nagyon megválogatom gyűlöletem miértjét és tárgyát, és őszintén szólva, ő nem ért annyit. Tudom, hogy magam, mint gyönge lélek, elnéztem neki, amit talán jóhiszeműen, de ellenem tett, de nem az én megbocsátásom a fontos. Ő, akinek a trónusa előtt kell majd számot adni a tetteiről, miképp fogja elnézni, amit az angyalival tett, nem tudom. Talán, ha elviszi arra a hosszú útra az én bocsánatomat, megnyugszik a lelke és oda kerül, ahová én nem készülök, mert nekem nem kell már soha többé ajándék.

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#7. 2013. július 4. 11:45
Így lehet tönkretenni a gyermekek álmait. Szép írás, valamiért lemaradtam róla.
Gandalf
#6. 2013. április 26. 05:01
Jó az írás gratulálok, és egyetértek Fer-Kai véleményével.
Fer-Kai
#5. 2013. április 25. 21:25
Valójában maga ellen tette...
A szülők sem álltak a helyzet magaslatán...
Talán a gyermek is, ha érettebb lelkületű, nem hagyja magát manipulálni...

Ő nem ítél el senkit: mindenki maga tör pálcát maga (és tettei) felett.
Csilla
#4. 2013. április 25. 16:47
Kedves Hunter!
Nekem nagyon tetszett ez az írásod is.
Ügyesen felépítetted a gondolataidat, minden részletnek jelentése van.
Összefogott tartalmú, kiváló novelládhoz gratulálok.
Én is ki tudnék emelni néhány mondatot, melyek alátámasztják az előbbi megállapításomat, de nem szeretném bő lére ereszteni a mondanivalómat :)
Gratulálok!
Hunter
#3. 2013. április 25. 14:21
Köszi Kató!
Bizony megvettem a házat, majd később eladtam. Akkora volt, hogy abból lett a gyermekvédelmi szolgálat irodája!
Juhász Kató
#2. 2013. április 25. 13:07
"A gyűlölet fáraszt és energiát von el tőlem" -
írod, és nem is való egy angyalmentőhöz.
Szép visszaemlékezés a gyermeki lélek ártatlanságáról és a felnőttek gonoszságáról.

Kíváncsi lennék, sikerült-e megvenni a
házat?
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Vitám ős Kajánnal