Az ajándék és az ajándékozó.

Hogyan változik, napról napra a koldus és a cigányasszony élete? Milyen ajándékot kaptak, kitől és mit adtak egymásnak? Ez és még sok minden más, kiderül a történetből.


Korán keltünk mind a ketten, na nem olyan korán, mint a múltkor, amikor itt járt az a titokzatos idegen. Nagy napra virradtunk, elhatároztuk, elmegyünk a polgármesteri hivatalba, megérdeklődjük, milyen módon lehet a sajátunk, ez a terület ahol élünk. Annak rendje és módja szerint kihallgatásra jelentkeztünk és a mai napra voltunk előjegyezve, tíz órára. A lelkünkre is kötötték, a pontosság az fontos, ne várakoztassuk meg a polgármester urat, mert sok a dolga. Eszünkbe sem jutott volna ilyesmi, hiszen a saját jövőnk és az életünk a tét. Ezért már hajnalban öt órakor talpon voltunk. Átmentünk Rékával a vajdához fürödni, mert ilyen előkelő helyre, főleg ha azt szeretnénk, hogy sikerrel járjunk, nem mehet akárhogy az ember. És valljuk be, az egy dolog, ha én, mint koldus, vagy Réka, mint cigányasszony, hozzá szoktunk bizonyos szagokhoz, hiszen minden embernek van egy jellegzetes szaga, de nem várhatom el , hogy egy hivatalban olyan bűzt árasszak, ami elviselhetetlen, és tapsoljanak is nekünk ezért. A szagokról jutott eszembe egy régi emlék. Tíz vagy tizenkét éves lehettem, nagyszüleimnél voltam, átjöttek a szomszédok egy kis beszélgetésre. Amikor beléptek a konyhába, mindjárt egy jellegzetes szagra lettem figyelmes, olyan különleges volt, furcsa is, kellemes is. Mindig mikor még átjöttek hozzánk, azért szaladtam szembe velük, hogy érezzem ezt a szagot. Akkor tanultam meg, minden embernek van egy jellegzetes szaga, ez nem testszag, hanem, nem is tudom, minek nevezzem. De a mai napig, ha eszembe jutnak, mindig megjelenik bennem az arcuk mellett ez a szag is. De térjünk csak vissza a fürdéshez. Gyorsan megfürödtünk egyszerre mind a ketten, e miatt egy kicsit el is húzódott ez a fürdés, de nem bántam egyáltalán, s Réka sem. Ünneplőbe öltöztünk, én a vajda egy vadonatúj kosztümébe, Rékának volt saját ruhája. Alig ismertem magamra, fekete lakkcipő, fehér ing, lajbi, és fekete nadrág, zakó, meg a kalap benne egy piros rózsa. Réka pedig egyszerűen lenyűgöző volt, egy pompás bokáig érő színes szoknyában, fehér ingben, piros mellényben, a mellénél, neki is egy piros rózsa. Fején pedig egy zöld kendő. Így indultunk el első hivatalos utunkra. A barátaim pedig nem győztek dicsérni minket, ilyen párt még nem láttak ők sem, pedig sok mindent megértek már, mióta világ a világ.

 

 

 

xxx

 

 

 

Tíz perccel hamarább érkeztünk meg a hivatalba. A váróteremben már voltak egy páran. Ahogy beléptünk, mindenki minket bámult, leültünk egy sarokba és vártunk. Közben szemügyre vettem a polgármester úr ajtaját. Bőrrel bevont szép faajtó volt, hangszigetelve. Az egész teremnek volt egy komolyságot árasztó hangulata. Azon kezdtem gondolkozni, ezek a falak és ez az ajtó látott-e itt nevető, jókedvű embert, és máris éreztem tiltakozni kezdett a fal is meg az ajtó is. Mintha azt mondták volna:- Mit képzelsz, hol vagy? Ez a polgármesteri hivatal, itt nincs helye a nevetésnek, a vidámságnak, a humornak, itt csak komoly dolgok történnek. Itt dől el a város sorsa. Minek jöttetek ide! Csak zavartok! Remélem, többet nem találkozunk!

Megszeppentem egy kicsit, Rékára néztem, aki mosolygott, vidámsága lassan átragadt rám is. Ekkor nyílt az ajtó, és egy női hang kiszólt:

- Jöhet a következő...Mocsel Réka és Egyed Ferenc. Felálltunk, és kíváncsi pillantások tűzében bementünk az ajtón, ami be is csukódott mögöttünk. Egy gyönyörű szép helyiségben találtuk magunkat. A polgármester éppen az asztal mellett ült, körülötte dossziék halmaza. Fiatalember volt, nyílt tekintetű, mosolygós. Megnézett magának, majd intett foglaljunk helyet, kér bőrfotel volt odakészítve az asztala elé. Szépen, annak rendje, és módja szerint leültünk, én levettem a kalapomat, az ölömbe tettem és vártam.

A polgármester pedig megkérdezte:

- Miben segíthetek?

Én beszéltem, őszintén elmondtam neki az életem, hogy ki vagyok, hol élek, ki Réka, s amikor befejeztem, Rékára néztem, úgy egyeztünk a kérésünket ő fogja elmondani.

- Azért jöttünk igazából, mert hallottuk azt, hogy a polgármester úr a szívén viseli az itt élő emberek sorsát, azt szeretné, ha az emberek itt boldoguljanak, ahol születtek. És mivel mi is ezt szeretnénk, ezért bátorkodtunk ide jönni, a kérésünk az lenne, hogyan lehetne a mi tulajdonunk az a kis hely, ahol lakunk.

Csend támadt, a polgármester tűnődve ült az asztal mellett, fejét csóválta, gondolkozott egy keveset, majd megszólalt.

- Hát, nem is tudom, mit mondjak, mert a terület ahol élnek az a város tulajdona. És lenne pénzük arra, hogy megvegyék?- kérdezte. Összenéztünk Rékával, biztos rengeteg pénz.

- Igen- felelte Réka- most még nincs, de lesz.

Én is meglepődtem, nemcsak a polgármester, Réka határozott válaszán. Felállt, elkezdett járkálni az asztal mögött, majd megállt, rákönyökölt az asztalra, ránk nézett és így szólt.

- Rendben van. Megígérek önöknek valamit. Van rá egy évük, hogy megszerezzék a pénzt. Van a polgármesteri hivatalnak honlapja, ahol megvan az is, hogy a városban és körülötte, milyen ára van egy területnek. De ha nem boldogulnak, jöjjenek be, és eligazítom önöket. És megígérem, addig lakhatnak ott továbbra is, nem adjuk el senkinek sem, azt a területet, amely tényleg kicsi, nem olyan nagy. Ennél többet nem tehetek önökért.

- Köszönjük szépen- felelte Réka. - Ez így is sok, amit már értünk tett. Akkor egy év múlva, vagy lehet hamarabb, újra jelentkezünk. A viszontlátásra.

- Viszontlátásra- nyögtem ki én is, azzal elhagytuk a dolgozószobát. Alig vártam érjünk ki a friss levegőre, Réka belém karolt, indultunk hazafelé. Nyugtalan voltam, tele kérdésekkel és félelemmel, Réka rám nézett, majd halkan így szólt.

- Eljött az idő az újjászületésre. Szavai békét hoztak a szívembe.

 

 

xxx

 

Aznap délután, mikor minden dolgunkat elvégeztük, kiültünk a kis kertünk szélére, egy padra. Réka teát ivott, én egy stampedli pálinkát. Beszélgettünk.

- Mitől voltál olyan magabiztos a pénz kérdésében? - kérdeztem, - hiszen jelenleg éppen hogy éldegélünk a fizetésedből és a koldulásból. Válaszképpen Réka a legnagyobb meglepetésemre idézett a Bibliából egy részt.

- „ Melyiketek ád fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti.......tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok, azoknak, akik kérik." (MT. 7,7-9)

Szóhoz se tudtam jutni a meglepetéstől. Ugyanis azt tudtam rég óta, hogy a Mennyei Atya gyermeke vagyok, mint minden ember, de azt, hogy kérni kell tőle azt, amiben hiányt szenvedek, lehet az bármi, hát azt bizony elfelejtettem. Most felugrottam örömömben táncra perdűltem. Ez csodálatos, hiszen ha ez igaz, akkor vágyaim, amiket szeretnék, valóra válhatnak, és álmaim is. Rékára néztem, aki mosolygott, és hogy bátorítson arra, hogy merjek kérni, így szólt:

- Van egy jó hírem, levelet kaptam, körülbelül két hónap múlva érkeznek hozzánk a testvéreim. Még nem ismered őket. Én is kicsi gyerek voltam, amikor elhagytak minket édesapámmal együtt. Azóta semmit sem tudtam róluk, mostanáig. És azt írják ajándékot is, hoznak.

- Ez szuper!- kiáltottam. És milyen ajándékot?

- Nem fogod elhinni, - felelte Réka. De majd, amikor itt lesznek, meglátod.

Csak nem... és támadt egy furcsa gondolatom. Mi van? Szédülni kezdtem, gyorsan megfogtam a padot, hogy el ne essek. Átöleltem Rékát és csak sírtam, sírtam, és sírtam. Ő pedig szelíden tartott, hagyta, hadd sírjam ki magam, majd így szólt.

- Lassan meg kell tanuljuk mind a ketten, az életben minden ajándék, kivétel nélkül minden,a baj az, mi nem tudunk értékelni semmit. Ajándék a szülő, az apa és az anya, ajándék a gyermek, a barátok, a munka, minden. És az élet minden perce egy ajándék. Ezt viszont akkor tanuljuk meg, ha elfogadjuk, nem mi vagyunk a világ közepe. Ugye milyen nehéz volt Galilei-nek beláttatni az emberekkel, hogy nem a Nap forog a Föld körül, hanem épp fordítva van, a Föld forog a Nap körül. Bizony, lassan ennek bennünk is le kell zajlania.

Hirtelen felpattantam a padról és Nap barátomat néztem, aki búcsúzott tőlünk, lemenni készült a hegyek között. Mikor látta, hogy őt nézem, kacsintott egyet, s ezt súgta a fülembe:

- Megvan a feladatod, van min dogozni egy életen keresztül. Jó munkát. S azzal eltűnt a hegy oldalán.

Fújni kezdett a szél is, Réka odajött hozzám, a szemembe nézett, s így szólt:

- Gyere, élvezzük egymást tovább, mint a reggel, hiszen ajándékok vagyunk egymásnak, nem? - s azzal kézen fogott, húzni kezdett befelé a barlangba. Buksi és Gizi úgy jöttek utánunk, mintha ők lennének a koszorús lányok, és még élvezték is ezt az egészet...

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
katuska
#9. 2011. április 16. 21:02
Jó volt :))
Gandalf
#8. 2011. április 15. 20:55
Ez az , igen köszönöm.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2011. április 15. 20:40
Eliza Beth
#7. 2011. április 15. 20:40
Lehet, hogy nem vette észre azt a két részt (ha jól tudom, kettő), amelyik címében már nem szerepel a koldus szó....
előzmény: Gandalf hozzászólása, 2011. április 15. 18:00
Gandalf
#6. 2011. április 15. 18:00
Igen az, és hol a kihagyás, azért kérdem az én otthoni változatomban javítsam ki,és köszönöm.
előzmény: Answer hozzászólása, 2011. április 14. 20:31
Emmike
#5. 2011. április 14. 21:14
köszönöm....jövök még ígérem....
Answer
#4. 2011. április 14. 20:31
Ez az írás a "koldus" sorozat része?
Volt egy kis kihagyás, ha az.
Ettől még természetesen jó!
Grat!
Gandalf
#3. 2011. április 14. 11:07
Az észrevételt nagyon köszönöm, és nincs kész hetente írok egyet. Ez volt a nyolcadik és van még négy darab.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2011. április 14. 10:47
Eliza Beth
#2. 2011. április 14. 10:47
Kíváncsi vagyok, mit hozol még ki a történetből. Készen van már, vagy folyamatában írod, és teszed fel?

Egy észrevétel, nagyon-nagyon sokan elhibázzák:
helység - helyiség
helység - város, falu, település
helyiség - szoba, konyha, lakrész
Rengetegszer belefutok ebbe :-(((
"Egy gyönyörű szép helységben találtuk magunkat." -- Ilyenkor elképzelem, ahogy egy várost betuszkolnak egy szobába....
Hozzászóláshoz jelentkezz be!