Az ablak

Rövid írás az Igaziról.

És a lány csak nézett ki az ablakon, várta az Igazit. Azt, aki őt a világon mindennél jobban tudja szeretni. Azt, akit ő a világon mindennél jobban tud szeretni.

A szobában kellemes meleg volt, puha szőnyeg, kényelmes kanapé, és valahonnan  - egyszersmind aláfestve ezt a romantikus pillanatot- halk zene szólt.

A nap éppen ekkor emelkedett a horizont fölé, fényével teleszórva a szobát. A falakon színes, vidám festmények függtek, a plafonról lógó kristálycsillár, megtörve a nap sugarait, ezer apró fénypöttyöt rajzolt a tárgyakra. A lány csak nézett ki az ablakon, és várta az Igazit.

A konyha felől friss étel illata érkezett. A lány kiment, majd nemsokára visszatért a meghitt, gyönyörű, puha térbe. Kinézett az ablakon, és várta az Igazit.

A nap már magasan járt az égen, a nő nézett ki az ablakon, és várta az Igazit. Azt, aki őt mindennél jobban tudja szeretni, és akit ő mindennél jobban tudna szeretni. A nő ecsetet hozott, és festéket. A falakat átfestette ragyogó, élettel teli színekkel. A puha kanapé hívogatóan várta, hogy valaki fáradtan megpihenhessen rajta. A könyvespolcon sok-sok, százszor kiolvasott könyv követelt még több figyelmet magának.

A zene felerősödöt, a ritmusa felgyorsult. A nő táncolt, körbe a szobában, örömmel, vadul, extázisban. A nő elénekelte az Élet dalait. Hol családról, gyermekekről, hol szerelemről, örömökről, szenvedélyről, teremtésről. Csak táncolt és énekelt.

Mikor a zene elnémult, a nő kiment a szobából, a levegőt kávé illata járta át. A nap már nem perzselt olyan erősen, a szoba is hűvösebbnek tűnt. A nő visszatért az ablakhoz, és várta az Igazit.

Az asszony írt. Sokat. Mesélt a lapoknak. Boldogságról és bánatról, bőségről és szegénységről, bizalomról és félelemről, életről és halálról. Néha fel-felnézett, ki az ablakon, aztán tovább kutatta lelke mélységét, és írt, csak írt, míg látta a papírt. 

A szobában kezdett félhomály lenni, a zene lágyan, dallamosan szólt. Az asszony rápillantott a lapokra, és meglátta, milyen ráncosak a kezei. Hozott egy tégely krémet, amitől bőre illatos és puha lett. Kinézett az ablakon, és csak várta az Igazit. Azt, aki őt a világon mindennél jobban tudja szeretni. Azt, akit ő a világon mindennél jobban tud szeretni.

Lassan a nap lebukott a horizont alá, és az öregasszony már csak a sötétséget látta kint. Gyertyát gyújtott. Pislákoló fénye melegségbe öltöztette a szobát. Minden nyugodt volt. Meleg, átölelő, megtartó tér. A falakon a fényképek emlékekről meséltek. Barátságról, családról, gyerekekről, utazásról. 

Kinézett az ablakon. Az ablak üvegén saját arca tükröződött a gyertya fényében. Megfigyelte öröm és bánat barázdálta bőrét, őszes haját, fáradt tekintetét. Meglátta, hogy mennyire öreg. Mennyire- mennyire nagyon öreg. Csak nézte magát, és nem gondolt semmire. 

Tükörképe az ablakon bíztatóan visszamosolygott rá. Először csak óvatosan, majd huncutul. Örömmel, büszkén, méltóságteljesen. Bölcsen. 

- Ó, hát végig itt voltál! 

Kép: Jan Vermeer van Delft (1632-1675): Nyitott ablaknál levelet olvasó lány (1657)