Árvíz

Csak azt vettük észre, a lakásban víz van

Árvíz

 

Kétszer öntött ki a patak, amíg a tanyán laktunk: egyszer úgy Istenigazából, egyszer úgy inkább fenyegetve az ott lakókat, mintsem ténylegesen elöntve. Szerencsére mindkét esetben tavasszal-kora nyáron történt az eset, mert ilyenkor az árvizet is könnyebben viseli az ember, mint téli időszakban. Az elsőre csak halványan emlékszem, úgy hároméves forma lehettem. Csak azt vettük észre, hogy a lakásban víz van. Nagyon megijedtünk, anyám elsősorban minket féltett, a gyerekeket, az állatait, a tyúkokat; akkor még nem volt, nem voltak disznóink, csak később vettük őket, amikor már volt takarmány.
Éjjel lepett meg bennünket, a tanyát az árvíz, bár este már lehetett látni, hogy baj lesz: a patakban a víz szemlátomást növekedett. Este, amikor abbahagytuk a nézelődést, még egy méter volt a kiöntésig, és az emberek találgatták, vajon mi lesz reggelig.
- Alighanem megszalad reggelre! - ez volt a legöregebb cseléd véleménye, és úgy is lett.
Nem volt mit tenni, a férfiak a mentéshez álltak. A baromfikat fölrakták a padlásra, ott volt kukorica bőven, ehettek amennyi beléjük fért. Disznaja nem volt senkinek, egy cselédnél voltak kecskék, azokat kivezették a magtár melletti dombra, és ott legelésztek békésen mekegve. Néha egy-egy patkány úszott a vízben, eleinte agyonütötték a cselédek, de később beleuntak.
- Ott egye meg a rosseb ezeket! - mondták legyintve, és nem is törődtek velük a továbbiakban. A nagyobb gyerekek élvezték a helyzetet: föl-alá mászkáltak a bokáig érő vízben.
Nem áradt tovább a patak, megállt azon a szinten.
A gazda fia jelent meg lovon, és kihirdette: aki elfogadja, azt a magtárba kimenti, így szól a hatóságok döntése. Az árvíz elől ki kellett menteni a lakosságot, ilyen döntés született a faluban, a községházán. A cselédek azonban hallani sem akartak róla, különösen az asszonyok tiltakoztak:
- Megy a csoda, dehogy hagyjuk itt a holminkat! Hogy aztán idegenek elvigyenek mindent! - hangzott az ellenkező szó. Pedig alig volt szerencsétleneknek valamijük azon kívül, ami rajtuk volt. Inkább féltek a ló hátára felülni. Az asszonyok soha életükben nem ültek lovon. A gazda kihirdette, amit kellett, egy óra múlva visszajön, aki akar jönni, azt kiviszi a lovával. Vissza is jött, de senki nem akadt, aki a fuvart igénybe vette volna, így a fiatalember is odébb állt, volt elég dolga az állatok mentése körül.
Bár a nagy ijedtségre megnyugtató választ adott a patak: a ház falán látszott, hogy apadni kezd a víz, legalább is nem emelkedik tovább. Nálunk is jelezte a szobában a vízcsík a falon az apadást: már lassan egy centit apadt, a küszöböt már látni lehetett a víz alatt. Reménykedni kezdtek az emberek, és a remény beteljesedett: amilyen hirtelen jött az ár, úgy el is ment. Estére csak a nyoma maradt, persze ez épp elég volt: csupa latyak meg sár mindenütt. Anyám kérte apámat, hogy szerezzen meszet a hét folyamán, addig kiszáradnak a falak, és külső-belső meszelésre lesz szükség. Igaz, hogy egyszer már volt meszelés tavasz elején, de ennyi volt a kárunk, hogy újra kell meszelni a szoba-konyha falát, meg a mellékhelyiségeket. A tyúkok is megúszták különösebb baj nélkül, leszámítva a padláson való kotkodácsolást.
A másik áradásra már tisztán emlékszem. Az is tavasszal volt, ugyanabban az időszakban, mint az előző. Nagy esők voltak, két nap folyamatosan zuhogott, még a hegyekben is, ahol a patak eredt, végig szakadt az eső. Meg is jött az árhullám: hirtelen a meder félig megtelt vízzel, aztán lassanként emelkedni kezdett. Először a rétet öntötte el, aztán a lakások felé kezdett szivárogni a víz. Mi, gyerekek, nagyon izgultunk, nem tudom már, hogy azért-e: tovább nőjön a vízszint, vagy azért, hogy ne. Élmény volt nézni, ahogy megtelt a meder piszkos-sárgás színű vízzel, és ahogy robogott: sokkal inkább gyors volt a folyása, mint amikor fürödtünk benne.
Engem lenyűgözött és egyben megdöbbentett a természet nyers ereje: a mintegy tízszeresére növekedett szelíd patak folyóként zúgott tovább, fatörzseket sodorva magával, és a színe is, ez a piszkos-sárga szín, egészen ijesztő volt. Ha nem is a filozófiai tanulmányaim során megismert mélységig, de már ekkor megsejtettem valamit a metamorfózisról, az átalakulásról; egy és ugyanazon dolog, jelenség-lényegét illetően. Percről percre adtuk a híreket hangosan kiabálva a lakásokban lévő felnőtteknek:
- Még árad. Megint áradt egy kicsit!
A felnőttek nem tudtak semmit tenni: vagy jön a víz, vagy nem. Mindenesetre előkészítették a gumicsizmákat, az volt minden cselédnél, hiszen ha trágyalében kellett gázolni, az épp úgy megkívánta ezt a fajta lábbelit, mintha történetesen az árvíz jelenti a veszélyt. Sőt, a legtöbben már fel is húzták, és időnként megjelentek a patakparton, és szemlét tartottak.
- Már éppen hogy csak árad, lezajlott a nagy menet!
Ez alatt nem tudtam, mit értenek pontosan, de úgy nézett ki, hogy megállt az áradás. De hogy, hogy nem, megint áradni kezdett a patak, és már a küszöbig ért a szélső, a patak felöli oldalon lévő házaknál. A cselédek már káromkodni kezdtek, hogy csak bejön a patak a házba, amikor hirtelen elállt az áradás, és szemlátomást kezdett visszahúzódni a víz.
- Alighanem a molnár nyitotta meg a medret! - szólalt meg az egyik cseléd, ismervén a környék ilyen jellegű lehetőségeit.
- Akárhogyan is, de azt hiszem, nem fog tovább áradni a patak! - szólalt meg egy másik ember, és igaza lett. Egyre jobban visszahúzódott a medrébe a patak, és mire eljött az este, mindenki megnyugvására már vagy fél méterre látszott a régi meder: tehát visszaszorult régi medrébe a hatalmassá duzzadt patak, de továbbra is zúgott, morajlott, mintha vágyna az erősebb létre, a folyószerű mivoltra.
Tehát nem lett árvíz a majdnem-árvízből: Később kiderült, hogy amikor már majdnem elöntötte a házakat a patak, a fenti szakaszon valóban megnyitotta a zsilipet a molnár, hogy miért, az nem tudtam meg, de biztosan jó oka volt rá. Csakhogy az ilyen zsilip-nyitogatások akkoriban már nagyon is társadalom-ellenes színezetet kaptak, nem volt érdeke senkinek az igazság kiderítése. Lehet, hogy ha kiderült volna az igazság, a molnár, mint a nép ellensége, egy-kettőre tömlöcbe kerül. Csak azért, mert a legelőre engedte a patak túlságosan is megáradt vizét, megmentve a tanyai házakat az eláradástól.

 

 

Fotó Eliza Beth


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#3. 2014. március 13. 10:26
Köszönöm szépen, hogy olvastál.
Answer
#2. 2014. március 11. 22:24
Nagy bajt tud okozni egy áradás...
Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!