Anyám

Bús komor árnyék vetül a földre, Az ég kékje is mintha szomorúbb lenne.

Bús komor árnyék vetül  a földre,

Az ég kékje is mintha  szomorúbb lenne.

Hosszú sor kíséri útjára, könnyek csordulnak,

Mint hajnali harmat a sápadt virágra,

A tőle elbúcsúzók elgyötört  arcába,

Megfáradt teste megpihenni vágyott,

Elhagyni kívánta a rothadó világot.

Kemény harcot vívott, feladta, nem bírta.

A dühödt szél a legerősebb fát is

Egyszer kicsavarja.

El akart menni, engedem, hadd menjen!

Fénylő arany fonál, ha lenne a kezemben,  

Magamhoz láncolnám, de már nem tehetem.

De lesz majd alkalom, mikor újra láthatom?

Fehérbe borult haját megsimogathatom?

S a másik világban ha találkozom vele

Ő megismer engem, én felismerem-e?

És ő tudni fogja vajon, hogy róla álmodom

Fülledt meleg éjszakán, vagy édes alkonyon?

Csalfa a remény, a sötétre nem virrad már a fény.

S valahol legbelül sikolt a fájdalom,

Tudom, pusztába kiálltok, lehetetlen vágyat,

Én mégis, akkor is, Anyámat akarom!