Answer: Origó 6.

Az inga kileng...

Lassan bontakozott a hajnal, éppen csak pirkadt. A félig nyitott ablakon át beszűrődtek az ébredező város első zajai. Távolról kanyarodó villamos sivító kerekeinek hangját hozta a szél, ahogy a függönyt meglebbentve leheletet küldött az ágyon fekvő két alak felé. Az asszony ébredt elsőnek, óvatos mozdulattal felült, és réveteg tekintettel nézte az üveg előtt megbillenő textil játékát. Volt idő, amikor azzal szórakozott, hogy emberarcot képzelt mindenbe, amit csak látott. Otthon, a mintás fürdőszoba csemperajzolatában egy idősödő női arcot vélt felfedezni. Csak feküdt a kádban, és elképzelte, milyen lehetne az archoz tartozó test.

- Ez egy arab... - motyogta félhangosan a firhang ráncait bámulva. Egy kéz ölelte át.

- Mit sutyorogsz? - kérdezte a férfi, miközben vállon csókolta - Nagyon jó veled - tette hozzá, majd rágyújtott.

- Veled is - bújt oda hozzá. Nem tudta, nem is akarta elemezni, valójában mit érez most, de szabadnak érezte magát. Hirtelen megkérdezte.

- Játszottál már olyat, hogy mindenben, amit látsz, arcot találj? - Látva Attila ábrázatán az értetlenséget, hozzátette - Képletesen, érted? Na... festő vagy, neked ezt nem kell magyaráznom. Az előbb a függöny ráncai egy arab fejet mintáztak. Te most mit látsz benne?

- Én? Semmit - jött hamiskás mosoly kíséretében a válasz - Várjál csak... - folytatta, látva a nő durcáskodását - jól van, megmondom, egy ördögöt. Vasvillájával éppen leszúr valakit.

- Tényleg ezt látod? - komorodott el Ibolya, de aztán játékosan paskolta meg az őt átölelő kezet - akkor valóban agresszív vagy.

- Ugye mondtam, és most jön a brutális fickó, aztán lesz nemulass...

Hosszan csókolóztak. Odakinn dolgozott a kukásautó, jellegzetes zaja felerősödött, majd mindinkább elhalt, de észre sem vették.

Egy idő múlva a reggel egyre több fényt csempészett a szobába, és a zuhanyzóból kiáramló finom pára kávéillattal találkozott. Attila a bekapcsolt tv előtt ült, de a figyelmét nem tudta lekötni, félszemmel az asszonyt bámulta, aki éppen vizes haját törölgette.

- Tessék, a kávé - odanyújtotta a kis csészét -, nem kicsi ez neked? - kérdezte közben nevetve, és a saját köntösére mutatott, amelybe láthatóan kétszer is belefért volna viselője - gyere ide, kérlek.

- Ma harminc éve hunyt el Tamási Áron, a magyar... - kezdte mondani egy érdekesen rekedt hangú műsorvezető.

A nő kipattant ölelője öléből. Tamás... Sebtében öltözködni kezdett.

- Téged meg mi lelt, megcsípett valami? - viccelődött a férfi, de látva a hirtelen változást, komolyan megkérdezte.

- Mi a baj?

- Fel kell hívnom Tomikát, mert... - begombolta a ruháját - haza kell mennem, elviszel?

- Hova sietsz, hiszen még nyolc óra sincs... - figyelte ahogy az asszony idegesen babrálja a retiküljét - de hát itt is van telefon... Na jó - mondta végül - pesze hogy el.

Mikor kiléptek a kapun, Ibolya idegesen forgatta a fejét.

- De hiszen tudod, ott hagytuk a kocsit a presszó előtt - mondta a férfi - erre menjünk.

Szinte futólépésben tették meg az utat. Amikor kinyílt a Mazda ajtaja, és elhelyezkedtek, Attila megszólalt.

- Nem értelek, miért kell ennyire rohanni - szólt szemrehányóan -, miről maradsz le, tán megy a vonatod?

Betette a kulcsot, indítózott, de csak kerregésféle hang hallatszott, mire káromkodott egyet.

- A francba, valami leszívta az aksit... Most meg hová mész? - kiabált a nő után, aki kiugorva, pillanatok alatt a másik oldalon termett, és leintett egy taxit.

- Majd felhívlak... délután... ne hara... - jutottak el a szófoszlányok a fülébe, azután egy integető kezet látott, amikor a járgány tempósan befordult a sarkon, majd eltűnt.

Mikor hazaért beesett a nappaliba, akár egy zsák, végigdőlt a kanapén. Egyszerűen nem értette magát. Felesleges volt ilyen lóhalálában elrohannom - mélázott - most mit fog gondolni rólam Attila? Ott, akkor mégis úgy érezte, el kell jönnie ide, haza. Mert ez az ő és a kincse otthona. Ellenállhatatlan késztetés hajtotta, amire nem találta a magyarázatot.

Miközben tárcsázott, papucsba bújt lábfejével idegesen piszkálta a szőnyegrojtokat.

- Jó reggelt kivánok - csacsogott vissza köszönésére az ismert női hang - Borszéki úr? Adom, kis türelmet...

Furcsa dallamot kezdett játszani a telefon, szoktalan volt és hangos, már-már bántó. Kissé eltartotta a kagylót, de amikor egy kattanást észlelt, gyorsan visszakapta a füléhez.

- Kezét csókolom - hallatszott -, Tamáska jól van. De nem is tudom, hol kezdjem... - apró szünetet hagyott. - Szóval egyszerűen nem tud beilleszkedni a többi társa közé. Pedig elhiheti asszonyom, mi mindent megteszünk. Ki kellett zárjam a csoportos foglalkozásokról. Hogy miért? Mert megharapott egy kisfiút, méghozzá csúnyán. Azóta egy külön szobában alszik, alig van az udvaron, szóval az egyik gondozó csak rá vigyáz. Ritkán jön hozzánk ennyire aszociális gyerek, megmondom őszintén a pszihiáter is tanácstalan. Illetve azt közölte, az itt eltöltött idő alatt nehezen tudja a fiú viselkedését jó irányban befolyásolni, mert ugye mi az az egy hét? - válasz híján megkérdezte - Halló itt van még?

Megharapott valakit? Ibolya megborzongott.

- Pedig ő nem... - kezdte elcsukló hangon - nem is tudom... én azt hittem ez jó lesz neki, meg... - folyni kezdetek a könnyei. - Ilyenkor egyébként mi szokott történni?

- Mint említettem, bizonytalanok vagyunk, de azt mondom, próbálkozunk még. Úgy emlékszem valamiféle felújítást végeznek önöknél, ugye? Ha ez így van, maradjon Tomika egyenlőre, ne legyen láb alatt, aztán majd meglátjuk.

- Köszönöm, igazán köszönöm. Beszélhetnék a fiammal?

- Talán egy óra múlva, ha megkérhetem. Anna néni, a legjobb gondozónk van nála, úgy tudom, ő az egyetlen, akit a gyerek elfogad. Az előbb benn jártam náluk, éppen rajzolgattak.

Alig tette vissza a kagylót, csengettek.

- Jól elrohantál - mondta Attila szemrehányóan, miközben bement a nappaliba - jöttem, hogy folytassuk a festést, mert ugye folytatjuk?

A nő bólintott, majd átölelte.

- Ne haragudj, nem is tudom, mi jött rám, de tudni akartam, mi van a fiammal - mondta bűnbánóan, és elmesélte a Tamás körüli tortúrát.

- Ne aggódj - nyugtatta a férfi -, jó helyen van. Az ilyen környezet kedvező hatással lehet rá. Amúgy meg a szakemberek mégiscsak jobban értenek az ilyen... - lenyelte a folytatást.

Nekiálltak az előkészületeknek.

- Nem fognak utálni a szomszédok? - kérdezte a nőt nézve. - Márhogy a zaj miatt. Mégiscsak vasárnap van.

- Csak egy szomszédom van, de ő sincs itthon. Egyébként ez már nem zajos, igaz? Sárgábbat... - kérte, látva, miként alakul a festék árnyalata. - Látod az arcot? - kérdezte váratlanul, a festékes edény fölé hajolva. - Á mindegy, hagyjuk.

Egészen jól haladt a dolog. Aztán délután megcsörrent a telefon. Az asszony meglepődve fordult Attila felé.

- Téged keresnek, honnan tudják, hogy itt vagy?

- Jaj, ne haragudj, tegnap adtam meg a kiállítás egyik szervezőjének, hogy itt elérhet, ha valami van, ugye nem baj? - közben átvette a kagylót.

- Micsoda, jézusom... tűz? Mikor... aha... nem, odajövök - letette és Ibolyához fordult. - Valaki idétlenség a srácok közül tüzet csinált, még jó, hogy nem égett le az egész kóceráj. Eljössz velem?

A beleegyező bólintásra így folytatta.

- Ja, beindult a mocsok, mármint a járgányom, csak érintkezési hiba volt, úgyhogy kocsival megyünk.

Amikor az épülethez értek, a tűzoltókocsi éppen végzett. Felmentek az emeletre, és egy köpcös, nadrágtartót viselő férfi igyekezett feléjük.

- Képzeld, Ati - kezdte -, csak egy percre maradt magára a csoport, és az egyik kis idióta elővette az otthonról hozott gyertyát, aztán meggyújtotta. Állítólag a tv-ben látta, hogyan kell a festéket lánggal zsugorítani. Még mázli, hogy csak a sarokban lévő holmi gyulladt meg. Ha nyitva lett volna a raktárajtó, én nem is tudom. Te, ez mind kretén...

Ibolya kezdte feszélyezve érezni magát.

Folytatása következik.

Az előző rész itt olvasható