Answer: Látogatás 4/4

Van úgy, hogy az embert saját magához láncolják érzései, Múltnak, szerelemnek, szeretetnek el nem tűnő szépségei.

 

4/4

Az imbolygó fényben mintha minden megszépült volna a kicsiny szobában. Végül az öreg lefogta az utolsó hangokat, maga mellé eresztette a hangszert, és megkérdezte:

- Nem akartok itt aludni? Cudar egy idő van...

- Nem apa, megígértem az anyjának, hogy estére hazaviszem. Látod, már a menetrendet nézem - mutatta fel az agyonhasznált sárga füzetecskét.

- Gyere csak - intett a fiának a konyha felé indulva - Mondd, végleges az a döntésed, hogy otthagyod őket - kérdezte, amikor kiértek, és becsukta maga mögött az ajtót - Már csak a gyerek miatt is kérdezem, meg hát... - nem fejezte be.

- Nem tudom... hidd el, nem tudom - nézett rá tétován a férfi - egyelőre ez van, sok függ az anyjától is... - beharapta a szája szélét.

Ebben maradtak. Egyikük sem akarta tovább folytatni a témát. Egyszerre csak nagy zajjal kivágódott az ajtó, és a szél jó adag havat sodort be a küszöbön át. Az öreg káromkodva csukta vissza.

- A fene egye meg, rá köll fordítani a kulcsot, különben nem áll meg - kattintotta a zárat.

Becsoszogott, nézte, ahogy a gyerek babrál a harmonikán, és elmosolyodott.

- Indulnunk kéne kisfiam - hangzott kinről - el kell érnünk a vonatot.

Szedelőzködni kezdtek, a holmik visszakerültek a csomagolásba, majd elnyelte őket a barna táska. Magukra vették a kabátot, sálat, és megálltak a konyha közepén.

- Megállj, a borodat azért idd meg - papa odanyújtotta a poharat - és a sapka?

A férfi lenyúlt, kivette a fejfedőt, és feltette.

- No azért - nézett tettetett morózussággal a fiára - akkor meg minek? - Mikor lesz a legközelebb? - nézte mindkettőjüket.

- Talán újév után apám, még bizonytalan, sok lesz a túlóra januárban, azt hiszem.

Nézte az apja törékeny alakját, kócos haját, és elérzékenyülten magához húzta. Megcsókolta a ráncos, szúrós arcot, lehajolt a táskáért.

- Nagypapa, ha legközelebb jövök hozok neked borotvát - mondta a fiú, ahogy kibontakozott az öreg öleléséből.

- Van nekem szentem, jóféle kés, csak hát elfelejtettem, hogy jöttök, azért vagyok ilyen sündisznó, meg aztán mostanában sokszor megvágom magam... - pillanatra abbahagyta - Mondd meg anyukádnak, hogy csókolom és bármi történjen, nekem ő marad a menyem - ezt már suttogva mondta, közben, ahogy nézte a fiú értetlen arcát, hozzátette - Isten áldjon benneteket, kicsikém.

Kiléptek a házból, átfújta őket a metsző szél. A kutya is csak alibiből vakkantott néhányat a rossz szőnyeggel elzárt ólja mélyéről. Derültté lett az ég, amitől még hidegebb lett.

- Menj be apa, nehogy megfázz - ölelte meg még egyszer az öreget, kézen fogta a fiút, és elindultak a havas, sötét, alig sejthető úton.

- Vigyázzatok hazafelé gyerekek! - hallatszott mögülük.

Amikor visszanéztek, papa még mindig a kapuban állt, homályos sziluettje mintha integetett volna feléjük. Pár lépés után a férfi ismét megfordult, de már nem látta. Tekintélyes mennyiségű hó esett érkezésük óta, helyenként fél lábszárig ért. Felettük az égen keskeny karéjban világított a hold, enyhe fényt adva nekik a meneteléshez. A gyerek minden lépésnél magasra emelte apró lábait, de még így is meg-megbotlott.

- Jössz a nyakamba? - nézett le rá a férfi. A fiú bólintott, mire leguggolt elé, a kicsi elhelyezkedett a vállakon, mint egy díjlovagló. Ahogy haladtak az új sapka minduntalan félrecsúszott az apja homlokán, ezen jókat nevettek, mikor aztán végül elunta, beletette a táskába.

- Apa, az milyen csillag? - kérdezte a gyerek, kesztyűs ujjával az égre mutatva.

Megannyi hunyorgó égi lámpás közül az egyik fényesen világított. Amikor a férfi felsandított, az volt az érzése, mintha egy óriási fekete kupola borulna föléjük.

- Az az Esthajnal csillag kicsim - mondta neki - a szerelmesek csillaga - tette hozzá halkan, mintegy magának. Szerelmesek?  - ezt már csak gondolta.

Hosszúnak tűnt a visszafelé út, végül elérkeztek az állomáshoz. Maradt még idő a vonat érkezéséig, bementek a váróba. Meleg, áporodott levegő csapta meg őket, úgy látszott fűtenek. Egyetlen búra nélküli égő világította meg a piszkos termet, amelyben rajtuk kívül nem volt senki. Leültek az egyik összefarigcsált deszkázatú padra. A férfi kinézett az ablakon miközben arra gondolt, vajon meddig látogathatja még idősödő apját, akin az utóbbi időben immár fokozottan jelentkeznek a korosodás jelei. Hiába, csak hetvenhat éves, és itt ezen a kies helyen magában...

- Mikor jön a vonat? - kérdezte váratlanul a gyerek.

- Pár perc múlva - hirtelen eszébe jutott, nincs a fiának órája - Ide figyelj - kezdte lecsatolni a sajátját - ezt neked adom karácsonyra.

Rátette a fiú csuklójára az órát, de az minduntalan lecsúszott róla.

- Tedd el, majd édesanya otthon csinál lyukat a szíjra, hogy pont jó legyen a karodra - végül beletette a gyerek zsebébe - vedd vissza a kesztyűdet, már itt van a gőzös.

Behallatszott a pöfékelés, majd a  kerekek csikorgása, gyorsan kiszaladtak. Most sem volt több utas, mint idefelé, leültek a sok üres hely közül az egyikre.

- Nem vagy álmos? - kérdezte a fiút - Nézd, én így szoktam aludni, ha utazom - azzal a felakasztott kabát résébe bújt és horkolni kezdett. Nevettek.

A gyerek hirtelen elkomorodott.

- Apu, anya azt mondja már nem jössz vissza - nézett komolyan az apjára - Tényleg nem jössz vissza? - ezt már keseregve kérdezte - Minden fiút húz az apukája szánkón, csak engem nem húz senki... - könnyes szemmel nézte a fekete ablakot.

Távol, egyszer fények pislákoltak a messzeségben, másszor teljes sötétség látszott, csak a vonatból kiszűrődő rohanó fény égetett sávszerű, villogó vonalakat a rohanó, havas bokrokra. A férfi lassan kibontakozott rejtekéből, átült a fiú mellé, és magához vonta. Elkezdett sajogni a szíve, de úgy, mint még sohasem.

- Nem tudom kisfiam, nem tudom... - mondta alig érthetően, és csak szorította, szorította kincsét, mintha soha nem akarná elereszteni. Így ültek egy jó darabig, a gyerek az oldalához dőlt, aztán elaludt. Kavarogtak a gondolatok a fejében, sokáig kifelé bámult, de semmit nem észlelt a külvilágból. Váratlanul a kerekek kattogása megváltozott, amely visszazökkentette a jelenbe. Keresztülhaladtak a dupla váltón, ez azt jelentette mindjárt megérkeznek. Finoman megrázta a kicsit, aki laposakat pislogva tűrte, hogy felöltöztesse. Amikor egy döccenéssel megállt a vonat lekászálódtak, és elindultak a dombon felfelé. Szorgos kezek már eltakarították a havat, helyenként fekete foltok tarkították a gyér világításban fehéren csillogó keskeny járdát. Közeledett az iskola mogorva épülete, szemben vele a zsákutca, amely sarkán szalmával bebugyolált nyomóskút ácsorgott fázósan. Befordultak, már látszott a kis ház, előtte télbe öltözött orgonabokrok. A résnyire nyitva lévő külső ajtó mellett csíkokban kifelé lopakodott a világosság. Egyszerre egy női alak került elő a félhomályból.

- Ti vagytok? - kérdezte, és választ sem várva, apró léptekkel elindult a kapuhoz. Nagy, kötött kendő borította a vállát, próbált úgy lépni, hogy ne jusson hó mezítelen, papucsba bújtatott lábafejéhez.

- Azt hittem ott maradtok nagyapánál - megcsókolta a gyereket - bitang idő van. Aztán, hogy érezted magad?

- Képzeld anyu, dobot kaptam a papától. Ettünk finom pörköltöt, és harmonikázott is nekünk - lelkendezett a kicsi.

- Hogy van nagyapa? - fordult a férfi felé, aki feszélyezetten ácsorgott, hol egyik, hol meg másik kezébe fogva a táskát.

- Öregesen, de szerencsére jól - nem nézett a nő szemébe - csak hát ott kinn... és nincs vele senki. A legközelebbi szomszédja is több száz méterre lakik, mi van, ha rosszul lesz?

- Ide kéne... - Az asszony elharapta a szót, lopva a férfi arcára lesett, aki belenyúlt a táskába.

- Itt az ajándékod kisfiam, amit papa adott, az órát ne felejtsd el.

- Apu nekem adta az óráját anya - mutatta örömmel a szerkezetet az anyja felé - de lötyög a kezemen, lyukakat kell rá csinálni.

- Nem jössz be? Piros az orrod, biztosan átfáztál, főzök egy teát - mondta a nő csendesen, most már egyenesen belenézett a sötétbarna szemekbe  - addig csinálsz olyan lyukakat azon a szíjon... - lassan oldalt fordult.

Pár pillanatig mintha megállt volna az idő.

Aztán a férfi tétován átfogta az asszony vállát, becsukódott mögöttük a kapu, és elindultak az udvaron át a kiszűrődő fény felé.

*  Vége  *

 

Első rész...

Az előző rész itt olvasható

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
zsuzsahorváth
#16. 2011. október 28. 18:18
Az,hogy együtt indultak befelé,reményt ad a
fiúnak,hogy megmaradnak neki a szülei.Hiszen
egy gyereknek minkét szülőre szüksége van.
Üdv: zsuzsa
Answer
#15. 2011. október 27. 17:45
Még nem döntöttem...
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2011. október 26. 08:28
Answer
#14. 2011. október 27. 17:44
Köszi János!
előzmény: janos hozzászólása, 2011. október 26. 08:14
Juhász Kató
#13. 2011. október 26. 08:28
Közkívánatra légy szíves folytatni.
janos
#12. 2011. október 26. 08:14
Csak egyszerűen kialakul mert az életünkben vannak ellentétek amiket pillanatnyilag nem észlelünk, aztán már amikor be indul a negativ hatás két fél között vége a kapcsolatnak.
Ezt én antipatiának gondolom. Gratulálok Answer!
Írásod meg fogott, tetszik.
János
Answer
#11. 2011. október 25. 17:18
Sokszor nem is kell nagyon komoly ok a különválásra.
Két erős akaratú ember, és elkezdődhet...
Persze végződhet jól is, mint az én történetemben (pillanatnyilag /?/)
Én is öregjeimtől ismerem a paterol szót, a szlengszótár szerint eltávolít, kidob.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2011. október 24. 23:14
Answer
#10. 2011. október 25. 17:13
Aranyos vagy Ilike, nem tudom még folytatom-e.
Nem gondoltam tovább...
Köszönöm, hogy olvastál!
Szeretettel: answer
előzmény: dezsoili hozzászólása, 2011. október 24. 22:11
Answer
#9. 2011. október 25. 17:11
Köszönöm, hogy tovább gondoltad az írást!
Szeretettel ölellek: answer
előzmény: Mara hozzászólása, 2011. október 24. 22:01
Eliza Beth
#8. 2011. október 24. 23:14
Elolvastam egyben. Tényleg jó.
De nekem hiányzik a legfőbb ok, nem tudom, miért történt úgy, ahogy, ezáltal azt sem tudom, kinek szurkoljak, kit vessek meg, kit sajnáljak... apa vagy anya hibázott, ha hibázott... mert valami komolynak történni kellett a háttérben.

Csodálkoztam a paterol szón, még soha senkitől nem hallottam a családomon kívül, azt hittem, valami familiáris szójárás :-)))
dezsoili
#7. 2011. október 24. 22:11
A befejezése, ha befejezés-e egyáltalán, hiszen elkezdtem szövögetni a fonalat egyből tovább. Tényleg, ha szépen megkérünk, folytatod? Remek írás, pazar mód vezeted fel a valós problematikát, szépen kuszálod a témát... Isten bizony megkérlek, hogy folytasd még vagy 2 résszel. Gratulálok, Ili.
Mara
#6. 2011. október 24. 22:01
Kedves Answer, nagyon jó a tomboló természet és a férfiban tomboló gondolatok párhuzama. Mivel én optimista vagyok, az apuka sokszor szaladva húzta a fiát, mert otthon maradt.
Szeretettel gratulálok: Mara
Answer
#5. 2011. október 24. 19:04
Örülök, hogy olvastál!
Szeretettel: answer
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2011. október 24. 15:55
Answer
#4. 2011. október 24. 19:04
Katika!
Kedves véleményedet köszönöm!
Szeretettel: answer
Fer-Kai
#3. 2011. október 24. 15:55
Szép a befejezése (is), ahogy fizikailag és képletesen is elindulnak együtt a fény felé.
Juhász Kató
#2. 2011. október 24. 15:45
Nagyon kedves, helyenként megható a családi történet. Engem különösen megragadott, mert nem ismerhettem Nagyszüleimet.
Fontosak az ilyen gyökerek, a példaképnek
tekinthető Nagyapák, akik a zene szeretetét, a sapka viselésének fontosságát, vagy a gulyásfőzés fortélyait adják tovább családjukban.
Nagyon sajnáltam a kisfiút, akit nem húzott szánkón az édesapja.
Gratulálok !
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek