ANDORSEN MESÉI

Igazi, felnőtteknek való össze-visszaság

 

    Ma későn ébredtem, kipihenve, jókedvűen. Már csak egy jó reggeli hiányzott, amikor valami elrontotta a jó hangulatomat. A gyógyszer! Az elkerülhetetlen kísérő!

Úgy negyven éves korig még csak lappanganak bennünk a betegségek, aztán váratlanul előlépnek, és főbetegségekké (magas vérnyomás, cukorbetegség, tüdőbaj, stb.) válnak, és ezzel egy időben nőnek a gyógyszer árak is a korábban szedettekhez viszonyítva. Kis gyógyszertartó fadobozkámat kinyitva láttam, elfogyott a számomra mai napra rendelt méreg, (gyógyszer).

    Elővettem a receptet, és a bankkártyámat! Irány a közelünkben levő nagyáruház.

Belépve az automatikusan kinyíló kétszárnyú üvegajtón, a mozgólépcsőn fölmentem az első emeletre, ahol az OTP és a gyógyszertár egymás mellett árulta a portékáját. A köztük levő 1m széles falsíkra éppen most szereltek föl egy kb. 35x20cm-es sárga dobozkát, benne egy - manapság a nagyobb plázákban egyre inkább terjedő élesztő segédletet, - egy defibrillátort. Hát ilyen már nem kell nekem, gondoltam elégedetten az egy hónappal korábban a mellkasomba beoperált - hasonló szerepkört betöltő - 6 cm hosszú pacemakerre.

    Belépve a bankba, az egyik falmélyedésben megbújó pénzkiadó automatához léptem, és elkezdtem az autóstáskámban a kártyám után kutatni. Ebben a pillanatban zajt, és kiabálást hallottam: „mindenki a földre, lehasalni, kezeket előre nyújtani!" Óvatosan kilestem ideiglenes tartózkodási helyemről, és három - fekete sísapkát és harisnya álarcot hordó, pisztollyal hadonászó - alakot láttam. Semmi kétség, bankrablás, villant belém! A táskámból elővettem az okos telefonomat, és hívtam a rendőrséget. Az izgalomtól lihegve, ismertettem a tényállást. Vissza akartam dugni a táskámba a mobilomat. Ekkor végzetes hiba történt. Egy rosszul sikerült mozdulatom következtében kicsúszott és nagy zajjal a földre esett az eddig a két térdem közé szorított autóstáskám. A hozzám legközelebb álló gazfickó mikor meglátta a kezemben a telefont, csúnyán elkáromkodta magát. A francba! Ez a fickó föl akarja hívni a zsarukat - sziszegte - nem is sejtve, hogy feltételezésével már térben és időben is elkésett. Teljesen kifordulva magából, dühödten, reám üvöltött: „Ezért megfizetsz, kutya!" A kezébe fogott pisztolyt rám fogta, és lőtt. Láttam a fölvillanó torkolattüzet, és szinte ezzel azonos tizedmásodpercben a szívlövést kísérő ütést a mellkasomban. Elsötétedett előttem a világ, és már azt sem éreztem, hogy a földre zuhantam. A belső tudatom még tovább dolgozott egy darabig. Vártam, hogy 5m magasból lássam a helyszint és a vérző holttestemet, amiről a halálból visszatérők meséltek - hiába! Ugyanígy jártam a túlvilágra vezető fényes alagúttal is. Ezután a sötétség végleg átvette a hatalmat. Vagy mégsem? Valami zizegésfélét hallottam, ami lassan átalakult beszéddé. Ismerős hangok voltak ezek: a feleségemé, a lányomé, és egy kemény parancsosztó hang is, az unokámé. Még sok másét is, amiket nem ismertem. Válaszolni akartam nekik, de egy hang se jött ki a mozdulatlanságra ítélt ajkaimon. Szörnyű érzés volt ez, senkinek se kívánom. Aztán váratlanul más úton oldódott meg a helyzet!  Egyszer csak ki tudtam nyitni a szemeimet! Az ágyam mellett egy munkára fogott infúziós állványt, a kórterem másik végében pedig egy gyógyszereket osztályozó ápolónőt pillantottam meg. Úgy látszik, sikerült valami kis zajt is keltenem, mert a nővér hirtelen megfordult és odasietett az ágyamhoz. Kinyújtott mutatóujját az arcom előtt jobbra és balra mozgatva ellenőrizte a szemem működését Úgy látszik, elégedett volt az eredménnyel, mert széles mosollyal az arcán kirohant a kórteremből. A folyosóról még behallatszott örömteli kiabálása: professzor úr, professzor úr! A ketteske magához tért!

    Csakhamar bejött a prof, jóképű, mosolygós ötvenes férfi. Biztatóan megveregette a vállamat. Remélem, jól kialudta magát, hős fiatalember - mondta a hős és fiatal szavakat nevetve megnyomva. - A leletei jók, testileg szerencsésen, maradéktalanul meggyógyult, csak arra vártunk, hogy magához térjen. Jövő héten, ha nincs panasza, hazaengedem. Hirtelen a homlokára csapott. Hát maga még nem is tudja, hogyan lett a vendégünk! - Amíg beszélt, láttam, hogy állandóan figyelte, teljesen magamnál vagyok-e, megértem-e, amit mond. Úgy látszik elégedett volt, mert folytatta: - Mentőhelikopter hozta be, kómás állapotban. Rögtön a műtőasztalra került, föl voltunk készülve a legrosszabbakra. Aztán láttuk, ez csak egy rendkívüli szerencsés eset, a kiskaliberű golyó a pacemakerében fölakadt. A zsebébe nyúlt, és felmutatott nekem egy vékony lemezkét, ami a gyermekkorom villamos lapította 1 pengősére emlékeztetett. Ez maradt belőle, mondta, majd gyorsan hozzátette, már intézkedtem, hogy soron kívül kapjon egy újat.

A rendőrségtől pénzjutalmat és egy Bátorságért érdemérmet kaptam, amit minden adandó alkalommal viselek, mert olyan vastag mint a pacemakerem, és hát ki tudja...?

   Otthon elgondolkozva nézegettem a visszamaradt vörös heget, amiről hirtelen a világháborús sorstársaim jutottak eszembe, akiknek nem a pacemaker - akkor még nem volt föltalálva -, hanem a rendszerint a szív fölötti zsebben tartott cigarettatárcájuk volt az életmentőjük. Mára már kimentek ezek a sokszor ezüstből készült szelencék a divatból. A golyó szerepét pedig az egészségre káros cigaretták vették át.

Az új pacemakerem észrevétlenül, hű szeretőként simul a szívem fölé, egy testté váltunk. Amikor gyógyszerért megyek, a sárga doboz mindig eszembe juttatja őt, ilyenkor körülnézek, és ha senki nem látja, egy picit megsimogatom. 


    


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#3. 2015. december 16. 09:58
Drága Barátom!
Élvezem fanyar, nagyszerű humorodat!
Örülök, hogy olvashattalak, kellemes Ünnepeket kívánok!
Answer
andor
#2. 2015. december 9. 12:32
Jaaaj! Miért mondok kétszer,Miért mondok kétszer! Ebből az írásból 1 is sok!
Tisztelt szerkesztőség!
Nem lehetne az egyiket törölni?
Megköszönném!
Andor
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek