Almari(t)kító fényben

Egy egyetemistának sok pénz kell, hogy legyen mit elinnia. Ebből az indíttatásból estünk neki barátnőmmel az almáskertben található almafák mindegyikének.

 

Izgalmas nyár volt, vártuk, hogy felvesznek-e az egyetemre, avagy ott ragadunk valahol ötödéven a semmi közepén kisírt szemekkel. Komolyan indult a munka. Rendes szerződést kaptunk, nyitottak nekünk magánnyugdíjpénztárt, vagy mit, bár akkor sem értettem minek az, de ha ez kellett a munkához, ámen, legyen! Egyetlen gond volt a sok közül a legégbekiáltóbb, olyannyira, hogy fent az angyalok néha bizony megsüketültek; hogy messze volt az eszemadta almáskert és hajnalban kellett kibiciklizi oda, a mellettünk elsuhanó kamionok és egyéb nagy gépkocsik kereszttüzében. Nesze neked közlekedés! A hajnali öt órás kelés sem volt a legizgalmasabb dolog, de végül nagyon megszoktuk, és kiszámoltuk, ha 5: 40 perckor indulunk el, éppen beesünk hat órára. Reggeli fel, hátizsák a biciklikosárba és uzsgyi, indultunk, mint fiatal őzbak a szántáson keresztül a napnak esve veszettül. Odaérkezésünkkor jegyzeteltek, ki hány percet késett, azt négy órakor még le kellett dolgozni. Reggeli 8 órakor volt, azt mindig alig vártuk, egyáltalán ezekre a fordulópontokra ki voltunk rendesen éhezve; a nyolc óra, fél egy és természetesen a négy óra, amikor is véget értek almaritkító hadműveleteink. Eleinte óvatosak voltunk és rendkívül csodálkozóak. Komolyan le kell tépni ezeket a szép, majdnem érett gyümölcsöket és a földre dobni? Ezek hülyék - gondoltuk, de ha ez kellett nekik, nem okozott gondot. Csak úgy ritkítottuk az almafákat, s mire végigértünk, a napról lekacsintó visszapillantó tükörben olyan megterített almafasor tárult a szemeink elé, hogy a király is megirigyelhette volna. Na de királyság nem volt, csak a múlt században, és a munka végén, a hazafelé úton.

Reggelire és ebédre rendszerint a következőket vittem: májkrém, kenyér, paradicsom. Imádtam. Igaz, másfél hónap után kissé kezdett unalmas lenni a dolog, de egyszerű és gyors kajának bizonyult, ami korántsem volt mellékes abban a kevés időben. Barátnőm sűrűn hozott kávét kis üvegcsében, én meg mindig furán néztem rá, hogy minek az? Bezzeg ma! Látnátok egy napomat a fekete nedű nélkül! Katasztrófa! Vittem még egy másfél literes üvegben vizet, amit előző este beraktam a hűtőbe, így hidegen hoztam el, nehogy a nap táskámra tűző sugarai meleggé varázsolják a legdrágább kincset a világon.

A ritkítást hamar megtanultuk, végül már arra kellett vigyázni, ne vigyük túlzásba, mert ha nem marad egyetlen alma sem a fán, az bizony elég gáz! Fiatal volt a csapat, sokat hülyültünk, beszélgettünk, és néha unottan vártuk már minden paraszti munka legszebbjét; a végét. Fizetést minden hét végén kaptunk, így érthető, hogy kedvenc napunk a péntek volt. Azok a szép pénteki napok! S a még szebb szombatok, amikor az egészet elkölthettük, minden lelkiismeret furdalás nélkül, hisz mi kerestük azt, megdolgoztunk érte! Raktam is el belőle, arra az estre, ha mégis felvesznek az egyetemre, legyen miből elkezdeni a tanulmányokat. Rendes voltam és jó kislány. Akkor még!

Volt egy kis bódénk, annak az oldalában hevertünk le minden pihenésidőben, nem messze egy csap volt, amiből csodák csodájára víz folyt. A szükségállapot esetén felmerülő dolgainkat kinti alkalmatosságokban végeztük, aminek gyönyörű szép zöld színe, még ma is boldogan vigyorog a buszról kifelé kacsintó bámészkodóknak. Volt belőle vagy három-négy, de lehet több is, csak megbújt az almafák árnyékában. A főnökünk fiatalember volt, a lányok odavoltak érte és vissza, de sajnos nősülő félben volt, és arra következtettünk ebből, hogy reménytelen. Kamaszos álmainkban azonban gyakran előfordult, mint a herceg fehér lovon, amint az almáskertből kifelé üget és virág helyett friss zöld almákkal halmozza el keblünket és nem utolsósorban gyomrunkat. Aztán a hajnali ébredéskor mindig kikacagtuk a bennünk felgyülemlő gyümölcsös valóságot és rohantunk, hogy a délceg úriember, nehogy késést rójon fel nekünk.

A kalandok sem maradtak el, a legemlékezetesebb, amikor óriási viharfellegek közeledtek felénk, és hamarabb engedtek el bennünket, igaz kétséges volt, hogyan jutunk haza, dörgött, villámlott, félelmetes is volt ám! Nagyon! De megúsztuk! A vizet nem, mert a leesett mennyiségben simán lubickolni lehetett volna, de úszni akkor még nem tudtam, csak csapkodni a karjaimmal összevissza. Kellemes emlék marad, mikor vizes flakonokkal kergettük egymást a kánikulában, segítő és hűsítő szándékkal, ami mindig a visszájára fordult és jaj volt annak, aki a rettegett flakonos útjába került. Lelocsolták. De annyira nem bántuk az egészet, mert percek kérdése volt és megszáradt minden nedves ruha rajtunk. A hónap vége felé kaptunk új munkát is, előléptettek minket kampózásra. Ez azt jelentette, hogy a picike, szinte újszülött almafákat kellett a dróthoz odakampózni, hogy nehogy eltévedjen ebben a nagy rengetegben szegény, mint Ábel anno. Bocsánat, nem tévedt el benne, csak ott volt és kész. Visszatérve a kampókra, nekem igen keserves munka volt, hisz alig látszottam ki a földből, s ez még mindig így van. Vagyok, de alacsonyan. Több szempontból is, de ezt most hagyjuk inkább. Ez a kampózás dolog is elmúlt, nyúltam fél métert az ágaskodástól, lassan eltelt a másfél hónap, majd szétfeszített az ideg, felvettek-e vagy sem. S amikor megtudtam, hogy igen, egész nap úgy ritkítottam az almát és úgy kampóztam, hogy a természet mosolyogva ereszkedett térdre előttem. Akkor már tudatosabban dolgoztam, gyűjtöttem a gólyatáborra, ahol elszórakoztam életem első komolyabb fizetését és gólyalábakkal egyensúlyozva elkezdtem az egyetemi évek kemény padozatát koptatni. Majdnem felkopott az állam, de itt vagyok és a diákhitelem is jól van, köszöni szépen!

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
maricsuj
#11. 2015. február 8. 22:05
Nem bánom, valóban inspirált és általa lettem igazán önmagam. A gyökerek mindig velem lesznek. :)

Köszönöm az elolvasást!

Üdvözlettel, Adrienn
Yolla
#10. 2015. február 8. 21:38
Remélem, azért nem bánod a paraszti munkát, legalább inspirált a tanulásra!

Üdvözöllek: Yolla
Balage
#9. 2011. június 10. 15:52
Nagyon jó!
Grat!
maricsuj
#8. 2011. május 18. 20:38
Köszönöm szépen! :)
Answer
#7. 2011. május 18. 15:38
Ez jó!!
Gratulálok!
Gitka_61
#6. 2011. május 18. 09:42
Csatlakozom! Mintha csak én írtam volna ezt a hozzászólást!

Gratulálok az íráshoz, bár egy kicsit hosszúra sikeredett.
előzmény: janos hozzászólása, 2011. május 18. 07:54
janos
#5. 2011. május 18. 07:54
Az öröm a jókedv a szeretet utáni vágyakozás ,a jóképü fiatal főnökés a karier mind benne van a mindennapi életünkben. Ez így természetes.Az írás nagyon tetszett tele van jókedvvel és valóságos elégtételt nyújt.
maricsuj
#4. 2011. május 17. 20:52
Köszönöm szépen a hozzászólásokat és az elolvasást! :) Örülök, hogy tetszett! :) :)
Tara Scott
#3. 2011. május 17. 20:36
Tetszik a stílusod!!!!!!! :) Egyetértek Elizával. Remekül koronázza nagyszerű írásodat az utolsó mondat.
Szeretettel olvastalak.
Eliza Beth
#2. 2011. május 17. 19:45
Legjobb az utolsó mondat! Nem azért, mert vége, hanem csattant! :-))
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek