Alig lét

Muszáj volt villamosra szállnia.

Alig lét

Muszáj volt villamosra szállnia. Már teljesen elgémberedett a keze meg a lába, a megálló üvegfala semmi védelmet nem nyújtott a tél ellen.

Egy ülőhely felé igyekezett, ami magában állt, lekucorodott, és elkezdte fújogatni fagytól  dermedt ujjait. Hiába próbált azonban elbújni a koszos dzseki menedékébe, óhatatlanul látnia kellett, mind húzódzkodnak tőle - a tömeg ellenére -, egyre távolabb az utasok. A legközelebb eső ülésről indulatosan, magában dohogva pattant fel a bundás, kifestett arcú asszony, és elsietett a kocsi távolabbi végébe. Utána nézve látta, nem szállt le, csak megállt ott.

Hát igen. Meg is értette. Az utcán élők közismert hajléktalanszaga. A lábán penetráns szagot árasztó, gumitalpú cipőt két éve, kukázás közben találta - még örült is neki, mert jó volt a mérete -, és azóta le se került a lábáról. Na és a testszaga. Érezte, hogy bűzlik, izzadtság és  koszos rongy szaga van. Négy napja járt utoljára, tisztálkodás végett a szállón, de onnan sűrű seggbe rúgások kíséretében pofozta ki két hajléktalan társa. Így vettek elégtételt rajta, hogy elfoglalta az élelmiszerbolt melletti járdán, a megszokott helyüket. Tényleg jó hely volt, még a seggbe rúgások árán is megérte. Két napra való ennivalót tudott ott összekoldulni.

A társai meg is fenyegették. Jószerint megtiltották neki, hogy abba a szállóba még egyszer betegye a lábát. Ha meglátják ott - ígérték -, még nagyobb ruhát kap. Muszáj új szálló után néznie, másik helyet keresni, pedig ezt a kerületet már egészen megszokta. Valahogy csak eltengődött, volt néhány kapualj, ahová éjszakára behúzódhatott, és ahonnan a lakók nem hajtották el.

A kapucnija alól torzonborz szakállas álla és nagy orra meredt elő, a szemét csak néha nyitotta fel. Mit is akarjon látni?! Egy-egy megállónál azért mégis kinézett, csak hogy tudja, épp hol járnak. Egy ilyen pillanatban látta meg a babakocsival ügyetlenkedve felszálló fiatalasszonyt. A kis nő jobb híján vele átellenben állította le a babakocsit, mivel ott volt kijelölve a hely, a kerekes székek és gyerekkocsik számára. Valamiért bele kellett néznie a kocsi belsejébe. Kicsit még le is hajolt, és akkor váratlan dolog történt. A baba rámosolygott, és kitárta felé a karját. Mintha kérte volna, hogy vegye fel. Csak a pillanat törtrészéig élvezhette a látványt, mert a nő gyorsan fordított egyet a babakocsin, hogy a gyerek ne is láthassa őt, a hajléktalant.

Szíven ütötte a dolog, és valamiért az jutott az eszébe, hogy talán ez az egy, amit legjobban sajnál, hogy kimaradt az életéből. A gyerek.

Pedig a családról, neki igazán nem a legjobb emlékei voltak. Egy nyomorúságos, borsodi falucskában született, nyolc gyerek mellé, kilencediknek. Anyja vele meg a testvéreivel bajlódott otthon, az apja pedig - szakmája nem lévén -, alkalmi munkákból próbálta eltartani a családot. Az akarat megvolt hozzá, csak a szerencse hibádzott. Ha volt munka, ettek, ha nem, éheztek. Pedig az apja mindent elvállalt: fát vágott, füvet nyírt, kertet ásott a módosabbaknak, és elvégezte még a legpiszkosabb munkát, a derítő kimerését is, csak hogy pénzhez jusson.

A gyerekek iskolába hol jártak, hol meg nem, csoda, hogy írni-olvasni valamennyien megtanultak.

Aztán az anyja - vélhetően a folytonos nélkülözésnek is betudhatóan -, harmincöt évesen elment. Özvegy apja hiába próbálta feloldani a háztartás és a sok gyerek káoszát, nem sikerült neki. Egy nyári éjjel kiült a kertbe a vadalmafa alá egy üveg savanyú lőrével, aztán amikor a bor elfogyott, felkötötte magát a fára.

A testvéreit az ország különböző nevelőintézeteibe szórták szét. Ő a legnagyobb bátyjával került egy helyre, amiben eleinte jó is volt, mert ha verekedésre került a sor, ők mindig megvédték egymást. Aztán a testvére nagyot hibázott: annyira kellett neki a pénz, hogy  feltörte az intézet páncélszekrényét, ahol - fizetésnap előtt - az alkalmazottak bérét is tartották. Rajtavesztett, elítélték, elvitték az árvaházból. Elkerült mellőle, amiből egyenesen következett, hogy már nem volt senki, aki kiálljon mellette, ha verekedésre került a sor. Márpedig ez nem egyszer, hanem rendszeresen előfordult. Többnyire őt verték, már csak a bátyja miatt is. Egy ilyen alkalommal, szorult helyzetében, bicskát vett elő, és a késbe egyik társa beleszaladt. Súlyos volt a sérülés, majdnem halálos, így ő javítóba került.

Odabenn szakmát tanult, cipőfelsőrész-készítő lett, aminek nem sok hasznát vette a szabad életben. A pártfogója közbenjárására el tudott ugyan helyezkedni, de fél évig se tartott az egész. Az üzemet modernizálták, új gépsort állítottak be, nem kellett már annyi munkaerő, és hát kit bocsátottak el az elsők között? Naná, hogy őt, a „bűnöző múlttal” rendelkező senki fiát.

Akkor még reménykedett. Beállt egy Tüzép-telepre, ahol rakodói állást kapott. Csinálta, egészen addig, amíg a telep le nem égett. A vállalkozást a tulajdonos felszámolta, és vele az ő munkája is odalett.

Azután parkoló őrnek állt. Ment is egy darabig a dolog, amikor azonban egy többmilliós Mercedest megrongáltak és kipakoltak a szolgálata alatt, ráadásul kiderült, hogy ő ivott, azonnali hatállyal elbocsátották.

A Telekin folytatta. Kofákhoz állt be, rakodott, cipelt, őrködött, mígnem az egyik vásárló megjegyezte, hogy nem jól mutat elhanyagolt ruházatával, mocskos kezével a finom, drága áruk közelében. Még akkor sem, ha csak a ládákat fogja. Így hát onnan is mennie kellett.

Attól kezdve az utcán élt. És ez már húsz éve tart. Család… Ugyan, szóba kerülhetett volna valaha is, ilyen körülmények mellett?! Még csak nem is gondolhatott rá. Pedig néha mégiscsak gondolt.

Egy nő is akadt mellé. Jó darabig társak voltak, szó szerint, jóban, rosszban. A nő lopott, kiderült, de ő mégsem hagyta ott. Legalább volt valakije, tartozott valakihez. Egyszer, amikor mindketten sokat ittak, a nő meggyanúsította, hogy elvette a szatyrából a maradék ötszáz forintját. Nem volt igaz, de a nő mocskos szájjal gúnyolta, szidta az anyját - az ő szegény, korán elhalt anyját, aki nem tehetett semmiről, még arról sem, hogy élt, és hogy meghalt. Ekkor nem tudta megállni, pofonvágta. A nő meglepődött, mert még sohasem bántotta, aztán legyilkosozta őt, és még aznap éjjel egy hajléktalan társuk pokrócára cuccolt át. Azontúl neki még csak nem is köszönt. Hát így nem lett „család”, gyerek pedig még álmában sem jött elő, de valahol legbelül vágyott rá. Na de az utcára?! Még úgyis, hogy fedél volt a fejük fölött, és az apja gürizett, még úgy se éltek meg. Az utcai lét, ami szinte csak „alig lét” volt, ezt soha nem tette volna lehetővé.

Míg ábrándozott, besötétedett, és valahogy nem akaródzott neki leszállni a jó meleg villamosról. Úgy aludt el, hogy észre se vette.

Késő estére az utazóközönség elfogyott. Az utolsó járat után, a villamosvezető bevitte a kocsit a remízbe. Fáradt volt, s ezért - vagy talán a hideg idő is okozta -, nem volt kedve villanyoltás után végigjárni a szerelvényt, nem maradt-e fenn utas.

Mint utóbb kiderült, ez lett a tél legfagyosabb éjszakája. A hőmérő higanyszála szinte maga is jéggé vált, mínusz húsz alá esett a hőmérséklet. A remízben sötéten veszteglő villamosban csak mínusz tizenöt fok volt, de épp elég ahhoz, hogy az alvó hajléktalan kihűljön.

A halottra az első járat vezetője talált rá. Bár valaki szabályt szegett, hiszen utas maradt a kocsiban, mégsem csináltak belőle ügyet. Nem lett szóbeszéd tárgya, és az újságokba se került bele.

Csak utóbb, az egyik halottszállító jegyezte meg a kollégájának: láttad? Mosoly volt a halott arcán. Talán egy jó adag töltött káposztáról álmodott, annak örült.

Pedig dehogy. Nem tudta senki, hogy utolsó álmában felesége volt, és a babakocsiból kisfia hívogatóan tárta felé a karját, hogy vegye fel…

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

A hóember álma