Ahogy megfordította-A Liget irodalmi pályázatára

A Liget irodalmi pályázatára

 

A szögesdrót és a közös latrina közt ácsorgott mezítláb, éhesen.

A keretlegények, akik délután kísérték őket, tikkadtan pihentek az árnyékban.

Arra gondolt, eljött az idő.

Ha estig nem adja el a jegygyűrűjét és nem szerez csajkát, éhen hal.

Mindent elárasztott a bűz, a zokogás, a rettegés,

Volt egy őr, akivel már elcserélte nagyanyja medálját egy szelet kovásztalan kenyérre.

A férfi most is ott sétált közöttük,

Fekete csizmában, hanyagul sodrott cigarettájával.

Ez volt a székesfehérvári láger.

Elkószált munkaszolgálatosok és az ország minden pontjáról összegereblyézett zsidók,

Nem zsidók gyűjtőhelye.

Emberi roncsok, halálra ítélt kivert kutyák, emberi mivoltukban teljesen és végérvényesen

Porig alázott élőlények átmeneti lakhelye az udvaron.

A marhavagonokból álló szerelvény naponta kétszer indult vissza a frontra.

Nem akart benne lenni a következő rakományban.

Valami csodára várt.

Ám a csodáig enni kellett.

Remegő kézzel húzta le a gyűrűt ujjáról.

A kosztól és a verítéktől alig akart lejönni bedagadt kezéről.

Nézte, és ahogy megfordította, a belsején meglátta a finoman vésett írást.

„Halálomig szeretni foglak".

Szívét elöntötte a fájdalom, a honvágy, a szeretet, valami ősi erő,

A tiszthez sietett, és kenyér helyett egy üres papírra és ceruzára cserélte az ékszert.

Félelemmel és izgatottan írta a sorokat:

„Drága Rozálkám! Fehérváron vagyok. Hozz ékszert, konyakot, gyere értem!"

Majd megcímezte az Akácfa utcába, ahonnan bevonult munkaszolgálatra.

Szorosan a kerítéshez lapult.

Három ujjával finoman kidobta az összeizzadt, gyűrött írást.

Egy görnyedt hátú öregasszony ment arra, rőzseköteggel a hátán.

Egyetlen pillantás volt az egész, mit váltottak.

A  nő felvette a papírt és szoknyája alá tette.

Közben megint névsorolvasás következett.

Indult a szerelvény, hisztéria és kiabálás, kapálódzások közepette tuszkolták fel az embereket.

Ő csak állt a kerítés mellett, és bevizelt.

Csontsovány, kopasz, remegő férfiak, kiknek a lelkét és minden belső szervét tépi ki a háború.

Az idegek és a ruhák egyaránt toprongyosak, végérvényesen elhasználtak voltak már.

Nem szólították. Elindult az ablaktalan, levegőtlen, zakatoló katlan a biztos halálba.

Leült egy fa tövébe, és álomba merült.

Hajnalban megint nem hallotta a nevét, és egy korty levest is tudott szerezni.

Délután már teljesen lemondóan, a legrosszabbra is felkészülve kóválygott a lágerben.

Meghallotta a nevét, ahogy egy tiszt keresi őt a tömegben.

„Bleier!" - ordított egy hang. Majd megint: „Bleier!"

Érezte, hogy itt az idő, ütött az utolsó óra.

Megállt a tiszt előtt.

A bejárathoz vezették.

A felesége állt ott fonott kosárral, teteje gondosan letakarva kendővel.

A felesége, akit a háború legelején látott utoljára.

Kisfia anyja.

Élete szerelme, ki mindvégig Pest környékén bujkált dohos pincékben közös csecsemőjükkel.

Kereshetné az ember a jelzőket, de ezt a pillanatot nem lehet leírni.

A főhadnagy irodájába vezették őket.

Aranyóra, konyak, ékszerek, ezüst evőeszközök kerültek elő a kosárból.

Pár cinkos tekintet, és már nyílt is a láger ajtaja.

Zokogva fogták egymás kezét az asszonnyal, ahogy kiléptek a kapun.

Pestre épp akkor indult egy vonat, rönköket szállított, felmásztak a tetejére.

Még hallották, ahogy a lágerben névsorolvasás van, és egy érces hang ordítja: „Bleier"!

De ők az életbe vezető vagon tetején hasaltak,

Igaz, ugyanolyan félelemben, mint azok, akik ott maradtak.

Ez a félelem nem múlt el 1945 után sem.

Nem múlt el Nagyapám halála után sem.

Bennem él, bennünk él.

Az idő sem orvosolja.

Itt maradtunk, mégis velük haltunk.

 

 

/Igaz történet Nagyapám emlékére, született Bleier György, élt: 1913-2004/

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#8. 2011. július 29. 17:10
Nagyon jó úton haladsz a saját hangod megtalálásához.
Mara
#7. 2011. július 19. 09:22
Igaz történeted végül is szerencsésen végződött.
Szeretettel gratulálok: Mara
Eliza Beth
#6. 2011. július 18. 15:31
Húúúúúúúúúúúúúúúú.....
Ezt az RD-s pályázatra kellett volna nevezned, bár én már nem hiszek nekik....
Valóban kemény, és éppen azért, mert mindannyian tudjuk, hogy igaz. Ilyen pillanatokban képesek vagyunk mi, háború utáni nemzedék is beleélni magunkat abba a világba.....

A tördelése engem is zavar kicsit, ha hangsúlyossá teszel minden egyes mondatot az új sorba töréssel, éppen a hangsúlyosságukat veszítik el.
Bihari Viktória
#5. 2011. július 18. 15:21
köszönöm szépen. nem vagyok profi, keresem a saját hangomat, talán egy élet is kevés hozzá :)
agnes-senga
#4. 2011. július 18. 15:19
Eszméletlenül jó írás, az akkori történések kegyetlen valóságával. Talán túl van tördelve, de ezt pillanatok műve megváltoztatni, és tökéletes, minden féle szempontból. Gratulálok. Szeretettel agnes
Bihari Viktória
#3. 2011. július 18. 15:11
köszönöm :)

a formáját én sem értem. de nem vers. nem is novella. csak egy írás. cimke nélkül.
Balage
#2. 2011. július 18. 14:57
Amit írsz az nagyon kemény, összeszedett, jó írás.
Amit nem értek, az a versforma...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek