A zarándok gyógyulása

A hegymászó, aki a szappant négybe vágja, s csak egy darabot visz magával. Fogkeféjének nyelét az éppen elégséges hosszon hagyja, és még abba is fúr néhány lyukat.

No, mi történik, fárad a két ló? Amint látom, a patkók is gyengülnek, itt-ott bomlás mutatkozik. Micsoda ősz, alig pityeredett el a hónap alatt az ég! Könnyebb szárazon gyalogolni, mint sárban. Magam nem sajnálom, az irataim a sérülékenyek. Egyszer régen elázott az útlevelem, s attól féltem, a nehezen megszerzett értékes papírt többet nem adják vissza. Hát, utána sokáig nem láttam külföldet, de nem azért. Egyszerűen nem kaptam engedélyt. Most lehet menni, s aki teheti, megy. Illetve, kerekeken gurul. Meg kellene próbálkozni azzal, amivel én. A szandál remek útitárs.

 Újkori szabadságunk sokadik napján - az elején egyébbel voltam elfoglalva - végre eljutottam a határig. A vámos nő mindent kiborogatott a hátizsákomból. Egy zacskó kiszakadt, a zoknik a földön gurultak. A jelenet talán túlságosan otthonosra sikerült, rögtön arrább tessékelt. Pedig akkoriban a gyalogos átkelőket tüzetesen átvizsgálták. Kivéve a bennfenteseket. Tizenöt nappal ezelőtt egyedül vállalkoztam ilyesmire Borsnál. Kópházánál csodabogárnak számítottam volna, ha ugyan valakivel találkozom.

 Miért jön az ember egyedül és gyalog? Már az út elején is fejtörést okoztam ezzel némelyeknek. Lassított egy autós:

 - Elvihetem?

 - Hová? - Alighanem rosszul sikerült válaszom, mert nagyon bizonytalanul motyogta az azelőtt harsány ifjú:

 - Hát, ahová óhajt menni!

 Ismét hibáztam, ahelyett, hogy rögtön felelek, egy keveset tűnődtem. Éppen meg akartam köszönni jóindulatát, hiszen olyan messzire nem szállíthat engem, amikor megláttam, legyint, becsukja az ajtót, s elhajt. Korábban a Tolvajoson elhaladtam egy csoport mellett. Későn vettem észre őket, nem létező nyomokat kerestem az itt-ott beteg, de mégis tekintélyes külsejű fenyőfák közt. Az autóknál állók cigarettáztak, beszélgettek. Menjek velük, bíztattak, ne gyalogoljak a bizonytalan őszben. Megköszöntem. Én a magam dolgával voltam elfoglalva, ők nem hagyták magukat:

 - Keres valamit, esetleg valakit?

 Kissé nehezen tudtam ráhangolódni a párbeszédre. Mint aki más világból pottyant oda, valahogy kipréseltem néhány szót:

 - Valaha itt lakott Ábel. Csak nem tudom pontosan hol.

 A beszélgetők suttogóra fogták, válluk vonogatták, végül úgy döntöttek, a leghelyesebb, ha úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. A hegy túlsó felén a szerpentineket egyenesbe vettem, a fák között felismertem az országúton elhaladó karavánt.

 Az egyhónaposra tervezett vándorutamon tulajdonképpen nem zavart meg semmi. A Királyhágón történt, pihenő buszozók majdnem vitába keveredtek. Volt, aki sadhusnak, a másik tábor meg habitusnak nevezte ruházatom. A vallási kérdésekben kétségtelen jártas társaság nem volt ahonnan tudja, kimondottan gyakorlatias célokat követ egyszerű lenvászon köntösöm vonala. A saru, persze, amolyan univerzális öltözék.

 Naponta harminc kilométer megtételét szabtam ki magamnak. Okosan kell gazdálkodnom a rendelkezésemre bocsátott öthét szabadsággal. A nem arányosan két részre osztott idő első harminc napja néhány óra múlva letelik. Kilencszáz kilométert gyalogoltam, megérkeztem Doborjánba. Az elkövetkező hét napot hasonló hatékonysággal szeretném beosztani, el kell döntenem, hogyan tovább. Ebbe azonban a szervezetem is beleszólhat. Egy pillanatra leülök erre a fehér padra, szeretnék bemenni, nem beesni az emlékház ajtóján. Két kémény, két bejárat. Az ajtók fölött egy-egy tábla. Látom, a német nyelvű alatt kell belépnem, amelyet a „német nép állított a német mesternek". Nem baj, a soproniak által állított szellemét majd én képviselem. A többi, szerencsére már nem ennyire szimmetrikus, erről két ablak, ott egy. Az ördög bújt belém, vagy mi, amióta leolvastam a „német mestert" mintha a kipreparált emlékház hibáit keresném. Szerencsére ma nagy a nyüzsgés. Legalábbis úgy képzelem, máskor koránt sincs ennyi ember itt. Inkább őket nézem. Kipihentem magam, bár elismerem, deréktól lefelé minden nagy izmom fáj. Több mint egy hónapja szurkálom magam naponta a fájdalmas tiamin - piridoxin injekciókkal. Hát ezért tesz meg az ember egyedül és gyalog kilencszáz kilométert: egy ekkora szellem biztató - gyógyító ereje hatalmas. Én ebben hiszek.

 Bent a szülőházi kisegítő gyanakodva néz rám. Nem akar megsérteni, de szeretne tisztán látni:

 - Hiszen az ön keze...

 - Furcsán mozog?

 - Igen, - örvend meg a segítségnek.

 - Orsóideg bénulás. Javulóban.

 Ismét gondterhelt lesz:

 - Nem tudom, mit mondhatnék. Egészébe véve, különös az ön óhaja.

 - Nem szoktak ilyesmit kérni?

 - Nem. Az emberek bejönnek, megnézik a kiállított emlékeket, majd távoznak.

 - Megilletődve?

 A fiatalember hirtelen nem érti, mit mondok, ám fogékony. Elneveti magát:

 - Ki hogy. Az a legjellemzőbb, hogy a kijáratnál már szinte harsognak.

 - Értem. De mi legyen a kérésemmel?

 Érzem, megvonná a vállát. Kioktatták, nem teheti.

 - Idehívom a gondnok urat.

 Elmegy. Ketten jönnek vissza. Bemutatkozom, újból előadom kérésem.

 - Elnézést, mit mondott, mi a neve?

 Megismételem. Egy pillanatig elgondolkozik, tűnődését kérdéssel palástolja.

 - Mégis, miért kéri ezt tőlünk?

 - Ugyanilyen Érard zongorám volt, szeretném összehasonlítani.

 - Volt?

 Kérdés közben nem kontrollálja magát eléggé, elárulja, hogy ismeri a nevem. Csiszolni próbál:

 - És mi történt vele?

 - Elpusztult a házam. Megpróbáltam kimenteni, de egy gerenda rám zuhant, kérdéses a jövőm, mutatom a karom.

 Végre leülhetek a zongorához, némely közönség is gyűl. Néhány futam után, amelyben jobb kezem is rendesen segít, felállok. A zongora nincs jól felhangolva, nem tiszta az intonáció.

 - Köszönöm a lehetőséget! Most át kell mennem a Koncertterembe. Nem tudom, mikor lesz még alkalmam eljutni ide. Szeretném alaposan szemügyre venni a termet, mielőtt Vologyosz bűvölni kezdi a billentyűket.

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
frézia
#15. 2011. július 23. 22:14
Köszönöm szépen!
előzmény: Nagy István Paphnutius hozzászólása, 2011. július 23. 18:32
Nagy István Paphnutius
#14. 2011. július 23. 18:32
Ez jó!!! :)
frézia
#13. 2011. július 21. 10:27
Köszönöm szépen!
előzmény: janos hozzászólása, 2011. július 21. 10:02
janos
#12. 2011. július 21. 10:02
frázia! ez az írásod nekem tetszik Szeretettel és férfiasan, gratulálok!
János
frézia
#11. 2011. július 20. 06:44
Köszönöm szépen!
előzmény: dezsoili hozzászólása, 2011. július 19. 22:30
dezsoili
#10. 2011. július 19. 22:30
Nagyon jó írás. Gratulálok, Ili.
frézia
#9. 2011. július 19. 19:04
Köszönöm szépen!
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2011. július 19. 18:44
Juhász Kató
#8. 2011. július 19. 18:44
Ismerős tájat idéztél fel bennem.
Értékes, szép írásodhoz gratulálok!
frézia
#7. 2011. július 19. 14:20
Köszönöm szépen!
előzmény: Answer hozzászólása, 2011. július 19. 13:53
Answer
#6. 2011. július 19. 13:53
Szép írás!
Szeretettel: answer
frézia
#5. 2011. július 19. 11:55
Köszönöm szépen!
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2011. július 19. 11:51
Eliza Beth
#4. 2011. július 19. 11:51
Nekem, aki nem vagyok otthon a komolyzenei életben, ez nagyon titokzatos....
Vagy komoly kutatómunka, vagy világkulturális ismeretek kellettek a megírásához. Neked valószínűleg mindkettő megvolt. Gratulálok!
frézia
#3. 2011. július 19. 11:09
Köszönöm szépen!
Igen, ezt is a Liszt pályázathoz küldtem. (Leget, hogy pontosítanom kellett volna a történetben: 2011. október 22-én történik)
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. július 19. 10:57
Balage
#2. 2011. július 19. 10:57
Egyből két kérdéssel rohamoználak:
Egyik: Ezt Liszt pályázathoz küldted?
Másik: Olvashatunk majd tőled pályázaton kívül is?
Csak mert az a 3 írásod, melyet olvastam tőled megfogott(ez is jó), örülnék, ha még olvasgathatnánk tőled a jövőben ;O)

Grat ezért is!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek