A végzet hajója

A cseresznyefák gyönge virágát magával ragadta

 

Volt egyszer egy lány, lélek nélkül. Csak egy antik porcelánbaba, meggypiros ajkakkal, csillogóan zöld üvegszemekkel, fénylő gesztenyebarna hajjal, átlátszó selyemfonalakkal felaggatva. A fonalak magasan az égből ereszkedtek alá, s masnival átkötve kicsi karját irányította a lányt. Amikor tanulni járt, megesett, hogy elbukott cipellőjében, mert túl magas sarkot választott arra a napra. Ám sebzett lábait nem volt, ki ápolja. Hogy is lehetett volna bárki, aki gondját viseli, hiszen nem ismert senkit. Minden egyes nap valami újat tanult, ami kezdte emberibbé tenni, de hiába. A fonalak úgy ragaszkodtak maradásukhoz, ahogyan csak bírtak. Egy nap a lány elővette féltve őrzött dobozkáját, majd kinyitotta. Nem történt semmi, a ládika üres volt, a lány pedig csalódott. Feltárta azt a dolgot, ami még a széltől is óvva őrzött, bízva, reménykedve, de miért? Kérdésekkel és aggályokkal telt szíve most mélyeket dobbant. Keservesen gondolta át minden mozdulatát. Mozdulat, ami még csak nem is önálló cselekedet. Az élet mozgatta a szálakat. Vagy a halál, esetleg a sors? A lány az ablakhoz lépett, s az éjjeli holdra pillantott. Majd lehunyta szemét. Érezte a tavaszi szellő lágy fuvallatát, amely a cseresznyefák gyönge virágát magával ragadta, elrepítve azokat a messzeségbe. A lány nem mondta ki, mire vágyik igazán. A valóságba nem volt, mi visszarántsa, csak az ablakán halk neszként kopogó szerelmes férfi ujjai.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Balage
#2. 2012. május 8. 06:57
Szép írás. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek