A tévedés

Josef idegesen, gondterhelten ért haza az iskolából. Szülei és egyetlen nővére már az asztalnál ültek - a leves kihűlő félben, hol ez a fiú - arcukon.

Belépett az ebédlőbe, illedelmesen köszönt, és elfoglalta állandó helyét testvére mellett.

Apja, a módfelett szigorú házitanító homlokát ráncolta.

- Fiatalúr! Egyszer talán doktor úr! És a kézmosás? Boncolni volt, úgy tudom!

Josef vörösödő arccal ment a fürdőszobába, megnyitotta a csapot. Miután visszaült az asztalhoz, némán kanalazták a levest. Nővére törte meg a csendet.

- Na, mi lesz holnap öcskös?

Letette a kanalat, ismét eszébe jutott a másnapi gyötrődés. Kicsit reszkető hangon mondta.

- Vizsga. Az utolsó vizsga - az utolsót jelentőségteljesen kihangsúlyozta.

Apja megenyhült hangon kérdezte.

- És? Rendben lesz?

A fiú nem válaszolt. Megköszönte az ételt, felsietett szobájába. A délután hátralévő részét tanulással töltötte. Eljött az éjszaka, nehezen jött álom szemére.

Másnap az elsők között ért az egyetemre. A vizsgáztató, apró termetű, zsidó bácsika közölte a hallgatókkal, aki úgy érzi, hogy felkészült, az nyugodtan lépjen be az ajtón. Josef húzta az időt, utolsónak ment be a terembe. A többiek már távoztak, egyedül állt szemben négy komor tekintetű, nagy tudású professzorral.

A kedves, apró öregúr törte meg a csendet.

- Készült, fiam?

Bólintott. Egy izzadtságcsepp indult el a gerincén, végigfutott a hátán.

Professzora folytatta.

- Fiam! Beszéljen a szívről!

Összeszedte gondolatait, felidézte a tanultakat.

- A szív, professzor úr, a test motorja. Funkciója a vér áramoltatása a testben. Erekkel sűrűn behálózott izomcsomó, mely kamrákból és rekeszekből áll.

A profok bólogattak. Monoton hangon folytatta.

Egyszer csak elakadt... súlyos csend telepedett a helyiségre.

Az öreg sietett segítségére.

- No, Josef! Mit tud még a szív?

- Nem értem a kérdést uram?

- Várjon fiam! Ha meglát egy széplányt, mit csinál a szíve?

Elvörösödött a fiú, halkan mondta.

- Megdobban, professzor úr.

- Úgy van. És még?

- Lángra gyúl.

Hamiskásan mosolygott az öregúr.

- És ha elhagyja az a lány?

Most már kissé oldódott feszültsége, úgy válaszolt.

- Belesajdul uram.

- Jól van Josef, jól van! Na és ha szenvedni lát egy gyermeket vagy egy elesettet, akkor mit csinál a szíve?

- Megfájdul uram, és tele lesz segíteni akarással.

A bizottság tagjai bólogattak, a prof folytatta.

- Látja fiam, nagyon fontos a szív. Talán mindennél fontosabb. Ha sikerülnek a vizsgái, és egyszer orvos lesz, ezt soha ne feledje. Addig nem lesz gond ezen az öreg bolygón, míg a szívünk szív marad. Most pedig elmehet.

Ilyen ideges még sosem volt. Kábultan távozott a teremből. Azt sem tudta, hogy talált haza. Ezt elrontotta - zakatolt agyában -, biztos, hogy elrontotta. Holnap nem avatják doktorrá, mert ezt eltolta! Egész éjjel nem aludt, álmatlanul forgolódott, teljesen leizzadt reggelre.

Fejfájással, gyomorgörccsel kelt ki az ágyból. Megivott egy szakajtó kávét, lezuhanyozott, felöltözött. Egyedül volt a házban, a többiek már előrementek az avatási ceremóniára. Állt a tükör előtt és a fejét fogta. - Micsoda szégyen, micsoda szégyen! Odamegy, és őt nem avatják! Érzi, hogy eltolta, veszettül eltolta!

Utolsóként ért a terembe. A dékán befejezte ünnepi beszédét, sorban szólította a friss diplomásokat.

- Renate Bauer!

A barna, szemüveges lány magabiztos léptekkel ment ki.

- Doktorrá fogadom!

- Otto Kraus..., Leo Keller... Eva Goldsmith..

Egyre távolabbról hallotta a bűvös két szót: Doktorrá fogadom!

Dobolt a halántéka, monoton hangon ismételgette magában. Én jövök, nekem kell jönnöm! Az Isten szerelmére, mondjátok már!

Összefolytak a hangok, ájulás környékezte.

Egyszer csak felszállt a köd, tisztán, érthetően hallotta szeretett professzora hangját.

- Josef Mengele! Doktorrá fogadom!

 

 

 

 

Kép forrása

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#12. 2014. június 30. 10:53
Azt a'! Három év alatt elfelejtettem, mi volt ez, végigolvastam, hát nem megint megrúgott a vége?
Mara
#11. 2014. június 30. 10:33
Nagyszerű írás!
Zéna
#10. 2011. április 28. 11:36
...(Végig azon filóztam, ott volt mélyen az éppen olvasott mondatok mögött megbújva a gondolat: miért a német nevek? ...talán egy kivándorolt honfitársunk írta... (?))
Gratu, még egyszer! :)
Zéna
#9. 2011. április 28. 11:34
Huh, de durva. Basszus, bennem akadt a levegő, és fémízű lett a szám.
Gratulálok, piszok jót írtál, iszonyú nagyot csattant.
Balage
#8. 2011. április 28. 09:32
Bevallom, nálam a csattanó annyira nem csattant nagyot, de csakis azért, mert magam is benne vagyok a tanulmányokban, és tényleg beleéltem magam a helyzetbe, és tényleg így szokott végződni az esetek többségében (az UTOLSÓ VIZSGÁN (csupa nagybetűvel ;o) ))
Eszembe se jutott, hogy másra gondoljak, bár igazatok van, tényleg a csattanó felé ment minden. :D
béka
#7. 2011. április 28. 06:53
Mi tagadás, engem is mellbe vágott!
Remek, grat!
előzmény: Answer hozzászólása, 2011. április 27. 17:53
Answer
#6. 2011. április 27. 17:53
Az egész az utolsó sorra van kihegyezve4
Ez jó István, gratulálok!
Tara Scott
#5. 2011. április 27. 16:33
Hú de durva! Nem akarom itt negatív jelzőkkel jellemezni, ezért csak annyit: elég hamar elfelejtette professzora szavait, és hogy mire is esküdött fel anno a .......!
Remek írás. Nagyot csattant!!!
Eliza Beth
#4. 2011. április 27. 15:39
Az írás jó. A vizsgadrukk jó. Még a prof. is jó. Csak a végén ne lenne az a név! Őt aztán nem kellett volna doktorrá fogadni! Minden lett, csak nem "doktor"....
Emmike
#3. 2011. április 27. 13:03
Egyetértek, de nekem még van benne valami, és a végén csattan nagyot!
Balage
#2. 2011. április 27. 10:04
Ez jó! Teljes mértékben leírtad azt a vizsgadrukkot az előzményeivel és következményeivel együtt, amit ilyenkor átélhet az ember. Tetszett. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek