A tákolmány

Nézte a két nejlonzacskót. Farkasszemet nézett velük

A tákolmány

 

Nézte a két nejlonzacskót. Farkasszemet nézett velük. Nagy volt mindkettő, igen nagy, megtömve púposan facsavarral, fémanyával, kulccsal, alátéttel, műanyag kupakokkal, amelyekről azt se tudta, mire kell használni.

Azután a deszkakupacra esett a pillantása. Méretre vágva, legalább tízféle, fehérre festett deszka hevert a lába előtt. A deszkákon számtalan előre fúrt lyukat látott, de annyit, mintha valami őrült szú a kiutat keresve össze-vissza rohangált volna bennük, mígnem eltévedve, örökre rabul ejtette a magavájta labirintus.

Eredetileg valami spéci számítógép asztalkát, polcos állványokkal kellett volna a fadarabokból, és a két zacskó tartalmából kreálnia, egyelőre azonban fogalma se volt arról, hogyan fogjon hozzá.

A rajzos útmutató elgondolkodásra késztette. Már percek óta meredt az ábrákkal, krikszkrakszokkal teli füzetre, amikor rájött: a képek azért nem álltak össze egységes egésszé, mármint polcos asztalkává, mivel fejjel lefelé nézte az útmutatót. Megfordította, de azzal se jutott előbbre. Pedig ő szilárdan állt a talpán, és nem fejjel lefelé. Kicsivel később leguggolt, végül leült a parkettára.

Még mindig nem tudta, mivel kezdje az összeszerelést. Találomra felvett egy deszkadarabot, és a rajz alapján megpróbálta beazonosítani. Maga csodálkozott a legjobban, amikor kis idő elteltével felismerte, és hamarosan arra is rájött, melyik furatba melyik csavar illik.

Aztán már a lendület vitte előre. A tákolmány talpra állítását követően, mintha ráérzett volna az alkotás örömére, szinte szárnyalt, és egyre gyorsabban, rutinosabban illesztette össze a  maradék darabokat.

A felépítmény percről-percre terjedelmesebbé vált. Mindenféle kanyarok, apró zugok, mélyedések, elfedett rejtekhelyek jelentek meg rajta. Mire kész lett vele, vagy inkább mire az alkatrészek elfogytak, megvolt a formája, mutatós, sokat sejtető volt, ugyanakkor a kreálmány a legkevésbé sem hasonlított a bemutatóteremben kiállított, polcos számítógép asztalkához.

Az útmutatót konkrétan az ömlesztett alkatrész halomhoz kapta, azonban a végeredménnyel valami nem stimmelt.

Nem lehetett rákönyökölni, mint egy asztalra, a fakkok is túl aprók voltak, hogy bármit beléjük lehessen helyezni. Sőt, a térde se fért alá, a polcos rész meg úgy nézett ki, mint valami ülőalkalmatosság háttámlája.

Még szerencse, hogy szék lett belőle, és nem ágy - gondolta. Ágyuk ugyanis volt már, ráadásul jó tágas, abból még egy, igazán nem szükséges.

Ha nem asztal, és nem polc, hát akkor szék, és háttámla. Már ebbe is beleegyezett volna, csak nehogy valaki még egyszer szétszedesse és összerakassa vele.

Itt az ideje, hogy kipróbáljam - fűzte tovább a saját gondolatmenetét. Ha kényelmes, akár meg is tarthatjuk, a rendeltetésének megfelelő célra.

A gondolatot tett követte, beleült. Kicsit fészkelődött, de mivel tűrhetőnek találta, kényelmesen hátradőlt. Végtagjait ellazította, és egyszeriben valami kellemes, delejes zsibongásérzet töltötte el. A beállott csendben halk, egyre fokozódó zümmögés hallatszott, és mintha a szék megmozdult volna alatta. Vagy talán nem is a szék, a padló, egyidejűleg a szoba körvonalai elmosódtak, majd valami kiröpítette addigi stabil helyzetéből. A szíve még pillanatokkal később is őrülten kalimpált, pedig akkorra már újra szilárd talaj volt a lába alatt.

Látása kitisztult, s az ablakon kipillantva, lassan kibontakoztak előtte az ismerős táj körvonalai.

Csak a szemközti toronyházat nem látta. A helyén középkori templom állt, melynek bejáratát éppen akkor hagyta el kámzsás alakok kis csoportja. Felé vették az irányt, s amikor közelebb értek, kezükben meglátta a kötelet.

Sajnos, a keresztlevele éppen nem volt nála, bűne pedig, a hitetlensége miatt, éppenséggel számos akadt…

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Kórházi történet