A szurikáta emlékei

Részlet az "Állatkerti álmok" című könyvem kéziratából


A mikrobusz nehezen kapaszkodott fel a Bükk hegység szélén lévő vadasparkba. Utasait a repülőtéren vette fel a sofőr. Nagyon messziről érkeztek, Dél-Afrikából. Hatan voltak, és félénken bújtak össze, a rendelkezésükre álló szűk helyen.

- Mindjárt megérkezünk - szólt hátra a gépkocsivezető, bár tudta, hogy akik ott vannak, semmit nem értenek abból, amit mondott.

Hogyan is érthették volna meg, hiszen szurikáták voltak. A mókás kis állatok mégis reagáltak az emberi hangra. Fekvő helyzetükből felegyenesedtek, és kíváncsian tekintgettek körül. A mikrobuszt a park dolgozói már várták, és szélesre tárták a fából készült bejárati kaput. Az újonnan érkező állatok tanyája elkészült, bár nem volt kétséges, hogy olyan körülményeket, mint őshazájukban - a Kalahári sivatagban - volt, nem lehet biztosítani számukra. A füves, homokos talajon egymás mellé állított farönkök, természetesen elhelyezett rőzsehalom, kisebb sziklák és mesterséges búvóhely állt a jövevények rendelkezésére, meg egy kis dombot alkotó homok, hogy majd tudjanak kotorékot készíteni maguknak.

Kimerültek a hosszú utazástól, és rögtön menedéket kerestek, ahol végre kipihenhették magukat. Reggel, mikor felébredtek, első lábukkal megdörzsölték szemüket, és csodálkozva néztek szét. Minden más volt itt, mint korábbi otthonukban, a hatalmas félsivatagban. Idegen volt a táj. Az őket körülvevő kerítés behatárolta mozgásterüket, aminek nem örültek. Az emberek sem olyanok voltak, mint régi hazájukban. Vivi, a fiatal kis jószág már rendelkezett kevés élettapasztalattal. Fájlalta nagyon a családjától való elszakadást.

Ahol született, nagy közösségben éltek, talán harminc tagja is lehetett a kolóniának. Ez három családot jelentett. Az ő famíliájának irányítója - nevezhetjük őt domináns nősténynek is -, éppen úgy, mint más vemhes szurikáták, a vemhesség végén agresszívvá vált, és a többi nőstényt nem tűrte meg környezetében, marta, harapta őket. Így viselkedett Vivivel szemben is, ezért ő száműzetésbe vonult. Magányosan akarta kivárni, míg megszületnek a kicsik, s az anya megnyugszik, és elfogadja a segítségét majd az újszülött kölykök ápolásában. Meghúzta magát egy majomkenyérfa mellett lévő bozótosban, és várt türelemmel. Később kifeküdt a homokra, ott múlatta az időt. Éppen a hasát napoztatta, mikor szokatlan megjelenésű, fehér bőrű emberek érkeztek, és észrevették. Különleges csemegével kínálták, s ő - hogy kíváncsiságát kielégítse -, gyanútlanul a közelükbe merészkedett. Az egyik ember kézbe vette, és közelről nézegette.

- Szép, egészséges állat. Akár domináns nőstény is válhat belőle - mondta a mellette álló, és kinyitotta a gépkocsi csomagterét, ahol egy ketrecben már öt szurikáta szorongott.

Vivi nem ismerte őket, más kolóniából származtak, mint ő. Így lett összezárva az idegen fajtársakkal. Ismeretlen helyre szállították őket, ahonnan egy idő múlva ismét menniük kellett. Most itt találták magukat új hazájukban, ahol az emberek, fák, de még a fű is más volt, mint szülőhelyükön, nem is beszélve a táplálékokról. Hozzá volt szokva, hogy néhány testvérével eljárt élelmet keresni, s ilyenkor gyökereket rágcsáltak, különleges ízű gumókat, zsenge hajtásokat találtak, vagy elfogtak egy gyíkot, esetleg sikerült találniuk madárfiókát, amin megosztoztak.

Most csigákat kaptak reggelire, amit kézbe vettek, megforgattak, megszagolgatták, és - bár szokatlan volt számukra - jóízűen megették.

- Össze fognak szokni idővel - mondta az egyik ápoló -, mikor két fiatal hím verekedni kezdett.

Kis tálkában tejet is tettek eléjük, amit először gyanakodva néztek, később lefetyelve itták.

Vivi gyakran felült egy kis sziklatömb tetejére, és sokáig ott maradt mozdulatlanul. Szeme ilyenkor a távolba révedt, honvágya volt.

Képzeletben látta maga előtt a hatalmas, fűcsomókkal teli nyílt, homokos területeket, sziklás terepet. Náluk mindig munkamegosztás érvényesült. Állandóan voltak őrök, akik azt figyelték, nem közeleg-e ragadozó. Leginkább a sakáltól és méhészborzoktól féltek, meg a mérges kígyótól, mely alattomosan támadott. Figyelni kellett az eget is, mert a sasok és más ragadozó madarak szintén gyakran szemet vetettek egy-egy szurikátára. A nőstények segítettek felnevelni a kicsiket az anyának, minden családban. Rendszeresen a kotorékok közelében játszottak a csemetékkel, míg a hímek a járatokat bővítették, alakítgatták, vagy vadászni mentek. Vivi szíve elszorult, mikor arra gondolt, hogy családjának domináns nősténye már biztos világra hozta a kölyköket, és számítana segítségére azok gondozásában, de érezte, hogy olyan messze van hazájától, hogy őt már hiába várják.

Telt, múlt az idő, és Vivi rájött, hogy nincs más választása, alkalmazkodnia kell új környezetéhez.

Eleinte zavarta a sok ember, akik fehér bőrűek voltak, és más nyelven beszéltek, mint azok, akik afrikai kolóniájuk környékén megfordultak, de idővel megszokta őket. Megérezte, ha becézgették, és ilyenkor örült. Hátsó lábaira állt, és kezeit nyújtotta a látogató elé. Néha kapott is pattogatott kukoricát, vagy más, számára ehető csemegét. Ilyenkor halk ui-ui hangot hallatva köszönte meg az adományt. Nem szerette, ha bosszantották, ezt azzal mutatta ki, hogy feléje harapott annak, aki nem kedvesen közeledett hozzá.

A kis csapat lassan összeszokott, és kialakult náluk is a munkamegosztás, ami a szurikátákra jellemző. Váltották egymást az őrségben - hogy tudják jelezni a többieknek, ha ragadozó madár közeledne.

Vivi elérte azt, amit - ha Afrikában marad -, nem biztos, hogy el tudott volna érni. Ő lett a csapat legerősebb, legmeghatározóbb tagja, és egy év múlva kölykei születtek. Párja nagy lelkesedéssel bővítette a kotorékot, hogy mindenki elférjen, és segítettek ebben a többi hímek is.

 

Nem felejtette el szülőföldjét, gyakran álmodott róla. Álmában átélte, hogy családtagjaival együtt napkeltekor felkeresték a közös ürítő helyeket, melyek tisztes távolságra voltak lakóhelyüktől. Környezetük tisztaságára nagyon vigyáztak. Út közben mindig láttak néhány embert, akik kisebbek voltak, mint az itteni fehér bőrű emberek. Keselyűtollakkal díszítették hajukat. Fül és orrcimpájuk át volt fúrva, és csontpálcikák álltak ki belőle. Akik közülük már zsákmányra leltek, a madárhúst a rőzsékből rakott tűzön sütötték, s közben körbeülték a tüzet, tapsoltak, és hangosan énekeltek. Vivi nem tudhatta, hogy ezeket a nomád vadászokat busmanoknak hívták, akik úgy élnek ma is, mint sok ezer évvel ezelőtt elődeik, azt fogyasztják, amit a természetből meg tudnak szerezni. Ezek a békés természetű emberek egymással mindent megosztanak.

Emlékezett házaikra is, melyek nem hasonlíthatók az itteni épületekhez. Ágakból, gyékényből, fűből összetákolt, méhkas alakú építmények voltak. Az őslakosok sötétbarna bőrükön állatbőrből készült ruházatot viseltek. Kezükben mindig íj, vagy nyíl volt, madarakra, és egyéb állatokra vadásztak. Gyapjas hajuk kis csomókban összeállva göndörödött a fejükön. Cserzett, ráncos bőrű, lapos orrú nők, férfiak és gyerekek jelentek meg Vivi emlékezetében, akik gyakran gumókat szedtek ki a földből, és annak fehér nedvét kisajtolva itták.

Álmában előjöttek azok az emlékképek is, mikor szülei tanították vadászni.

Ilyenkor megcsodálta az óriás struccot, amit időnként futni látott, és a békésen legelésző hosszú nyakú zsiráfokat. Sokat hancúroztak, játszottak a hatalmas homokdűnéken testvéreivel, és eső után nem tudtak betelni a szebbnél szebb, színes virágok látványával. Volt ott papagájvirág, és sokféle kaktusz, de pálmák és szezámbokrok is.

A vadászatokból leginkább a skorpió ártalmatlanná tétele maradt meg benne.

Emlékezett arra, mikor először sikerült eltávolítania egy skorpió megnyúlt potrohának végéről a méregtüskét. Anyja akkor nagyon büszke volt rá.

- Ügyes vagy, így már eheted - mondta neki.

Mikor egy ilyen álomból felébredt, nagyon hiányolta, hogy most már nincsenek kalandos vadászatok, s ők készen kapják a táplálékot, nem kell megdolgozni érte.

 

Az évek múlásával Vivinek egyre több utódja lett. Mikor a szél erejéből, a levegő illatából megérezte, hogy közeleg az ősz, ösztönösen igyekezett párjával együtt megszervezni a járatok felújítását, a kotorékok kitakarítását, szükség esetén új üregek készítését vadasparki otthonukban.

Bemutatták tapasztalatlan kölykeiknek az üregkészítés módját, és a munkát a fiatalokkal végeztették el, hogy egyszer majd ők is át tudják adni utódjaiknak mindazt, amihez egy szurikátának - más néven négyujjú mangusztának - érteni kell. Míg a fiatalok dolgoztak, a szülők őrködtek felettük, és tanácsokkal látták el őket. Jó tanácsként elmondták, hogy nem árt, ha a bejáratot dús, hosszú szárú fűcsomó takarja.

 

Kicsit hűvös nekik a mi éghajlatunk, ezért ha fáznak, szívesen összebújnak a családtagok a kotorék mélyén, vagy az infralámpákkal melegített házukban, és várják a tavasz érkezését, hogy akkor a szabadban tartózkodva sok örömöt szerezzenek látványukkal, mókás megjelenésükkel, tevékenységükkel a látogatóknak.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Juhász Kató
#5. 2014. április 30. 19:01
Drága Marám!
Az állatok éppen úgy éreznek, mint az emberek.
Ezt szerettem volna kifejezni, s örülök, hogy éppen ez ragadott meg.
Jól látod, az igazi boldogság alapja a szabadság.
Vivi gondtalanul leélheti az életét az állatkertben, de
igazán boldog nem lesz.
Köszönöm, hogy olvastad.
előzmény: Mara hozzászólása, 2014. április 30. 09:39
Mara
#4. 2014. április 30. 09:39
Drága Kató!
Remekül megfogalmazott írásodba az állatokon keresztül emberi tulajdonságokat társz elénk, és mint az ember, így Vivi is beletörődött sorsába, de igazán boldog soha sem lett.
Szeretettel puszillak: Mara
Juhász Kató
#3. 2014. április 30. 07:46
Örülök, hogy olvastad, és tetszett.
előzmény: Answer hozzászólása, 2014. április 29. 19:04
Answer
#2. 2014. április 29. 19:04
Nem sok kedvesebb állatot ismerek, mint a manguszták, bár a kedvességükről a rovarfélék biztosan másképp vélekednének.
Kiváló képet kaptunk az életükről, tetszett a helyenként meseszerű bemutató!
Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek